Ahogy egyre intenzívebben gyalogol bele az életünkbe a tavasz, úgy tárulkozik ki a természet, ezernyi csodájával.

Arra gondoltam, hogy szervezek egy képzeletbeli kirándulást.

Kezdhetjük a Dunaparton, vagy a hegyek lábánál, esetleg a Hortobágy rónáin. Amerre járunk a rétek lassan benépesülnek a friss füvekkel a koratavaszi vadvirágokkal – és ahol még van! –  a csordákkal, juhnyájakkal, ami természetes is, mivel a kihajtás hónapjában vagyunk.

Elhagyva a réteket, belebotlunk a virágzásnak indult repcetáblákba, a haragos zölden reménykedő búzákba, a soroló napraforgó és kukorica vetésekbe.

Rosszul indultak az év első hónapjai: januárban alig, februárban meg szinte semmi nem esett, sőt a március java része is így telt 20-24 ^oC-os rekord melegekkel és eddig az április sem volt sokkal különb. A csapadékhiány miatt szinte nem is láttunk a porfelhőtől egy-egy művelés alatt álló tábla mellett elhaladva.

Még jó, hogy lassan beérünk a fák közé. Na nem az erdőbe, oda majd később. A gyümölcsfák féltőn rejtik az ágaik közé apró magzataikat és éjszakánként aggódva kémlelik az eget, hogy a fényes csillagok hideg sugárzása nem vonja-e be a jégharmattal a reménységeiket.

Ahogy tovább haladunk a hegyek alján a szőlőkön már kifakadtak az élettől duzzadó rügyek.

Kirándulást ígértem, lépjünk hát be a természet katedrálisába. A tölgyek egy része, akik – Fekete Istvánt idézve – nem fizettek, most levetik utolsó elszáradt leveleiket, de lehet, hogy a már bontakozó rügyek bökdösik le azokat. A bükkösök ezüstkérgű fáinak ágaink halványzöld levélkék keresik a tavaszi nap éltető sugarait. A fenyőkön apró gyertyák – no nem a karácsonyiak – jelzik, hogy az örökzöldek sem tudnak ellenállni a virágzással járó örömöknek.

Ahogy tovább haladunk kiérünk egy-egy rétre is, ahol az elmúlt évi megfakult „Gyep” sűrűjéből már kikandikálnak a frissen előbújó fűszálak. És persze a kankalinok, a héricsek, a kökörcsinek, meg a többi, se szeri, se száma tavaszi virágkavalkád. A hónap vége felé kibontakozók már a májusra tekintgetnek.

*

Egy faluszéli domboldalra vezet az utunk. Kopott, szél-, meg esőmarta stációk sora vezet a dombtetőre. Odafent a jól ismert három kereszt: a Megváltó a két lator között.

Egy pillanatra becsukom a szememet. Ordibáló tömeg, kegyetlen katonák, síró, jajveszékelő asszonyok.

Aztán egy kiáltás, egy sistergő villám…

Észhez térek. Vihar lesz, már csöpög is az eső.

Igyekezni kell, mert hamarosan bőrig ázunk.

Az eső hirtelen eláll. Felragyog vöröslő fényével a lemenő nap. Beburkolózom a hálózsákba, mint annyiszor a kirándulásaim során, ha rám telepedett az este.

Meghúzom magam egy bokor tövében.

*

Álmosan térek magamhoz a csípős hidegben.

Azok a rejtelmes fények, meg a villámlás jut eszembe. Mintha hallanék egy hangot:

Feltámadott.

Húsvét vasárnapjának hajnalára ébredtem.

A tábla széléről – Bódis László