Az irdatlan szárazság közepette, egy senyvedő kukoricatábla szélén valaki megállapította: „Magyarországon a legmagasabb az egy főre eső öntözési konferenciák száma, de alig történik valami”. Hogy miért nem történik csak alig valami, annak számos oka van, ahogy a viccben is.
Amikor a püspök megkérdezi a faluba érkezve a plébánostól, hogy miért nem harangszóval fogadták, az így válaszol:
– Annak számos oka van…
– És pedig?
– Először is nincs harang.
Hát – amivel egyébként nem kezdünk mondatot – valahogy így vagyunk mi is.
Nézzük az okokat!
Birtokviszonyok, vízkeret irányelv, engedélyeztetés, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Kezdjük a birtokviszonyokkal. A gazdálkodók egy része bérelt területen is folytat növénytermesztést. Az osztatlan közös tulajdonban levő területnek nyilván több tulajdonosa van. Ha csak egy is nem járul hozzá, hogy az öntözőberendezés áthaladjon a területén, már bukott a történet. Vagy nem találják a tulajdonost; elköltözött, meghalt, stb. Megint nincs megoldás. Cifrázza a helyzetet, ha az öntözni kívánt saját területbe egy másik tulajdonos parcellája be van ékelve, amelyen áthaladna az öntözőberendezés, de ő ehhez nem járul hozzá. Ismét patt helyzet van.
Jó-jó mondhatják, kritizálni lehet, de mi a megoldás?
Ha tudnám, megírnám, de van egy olyan érzésem, hogy azért csak lehetne tenni valamit. Egy a megoldásra vonatkozó jogszabály biztosan segítene.
Jó néhány olyan eset van, amikor a földhasználó, vagy tulajdonos kénytelen tűrni akár a kisajátítást, akár más, magasabb, mondjuk államérdekből való használatkorlátozást.
Tudom én, hogy ez egészen más, mert magánérdekekről van szó, meg a magántulajdon szentségéről, de azért itt is vannak, lennének, ún. „kiskapus” megoldások.
Nehogy már ehhez a mi minden hájjal megkent jogászaink ne értsenek! (Elnézés a sértésért, inkább pozitív értelemben akartam a törvény őreit minősíteni, akiktől nem áll messze némi rafinéria.)
Vagy rosszul gondolom?
– Hoppá! – szólhatnak közbe, azért itt történt már némi előrelépés, illetve változás az öntözésfejlesztésre kiírt pályázatok feltételei között:
A (VP2-4.1.4-16 kódszámú, a vízgazdálkodás fejlesztésére vonatkozó felhívás 3.6.2 pontja úgy módosult, hogy a pályázathoz nem kell benyújtani a tulajdonosi hozzájárulásokat, de a használat jogcímét továbbra is igazolni kell, legalább a fenntartási időszak végéig.
– Na, ugye hogy lehet megoldást, vagy legalábbis félmegoldást találni!
A másik az ún. vízkeret irányelv. Na, ehhez aztán semmit nem konyítok – gyanítom, sokan vannak így –, csak azt tudom, hogy mindig erre hivatkoznak a vízügyesek, ha valamit akadályozni kell.
A harmadik, amit szóba hoztam, az engedélyeztetés. Itt sem állunk valami jól. Elhúzódik, visszadobják. Telik, múlik az idő, közben néhány száz alakalommal felkel a Nap, meg le is nyugszik, de nem történik semmi.
Furcsa egy népség ez a BM-hez tartozó vízügyes társaság. Úgy tűnik, valamikor elfelejtették felhúzni a faliórát, és megállt az idő. Ami fontos: árvíz, belvíz, gát; és ami csak kárt okoz: öntözés, környezetszennyezés, vagyis a mezőgazdaság. Ebből a szemléletből kimozdíthatatlanok, mint a szegletkő.
Mert mi is velünk, agráriusokkal a baj? Az öntözéshez vizet fogyasztunk, ráadásul akkor, amikor szárazság van. Főben járó bűn. Az állattenyésztés „melléktermékeivel” szennyezzük a környezetet. Az egyre élettelenebbé váló talajaink azért ezt másként gondolják.
Szóval, ha nem lenne a mezőgazdaság, egészen jól el lehetne éldegélni a vízügyi korlátok között.
Csak akkor nem tudom, mit ennénk?
Végül teszem fel a kérdést: Kinek az érdeke az öntözés?
Gondolom azé a lassan hitevesztett termelőé, aki szeretne valami többet, jobbat, vagy csak így látja biztosítottnak a termesztés sikerét.
Gondolom az országnak is érdeke lenne, hogy a klímaváltozás következtében a természet szeszélyének kitett termésingadozások mérsékelhetők legyenek.
Persze lehet, hogy mindezt rosszul gondolom, meg azt is, hogy ami a mezőgazdaság érdekkörébe tartozik, és adott esetben a termesztéstechnológia része, annak célszerűen az FM hatáskörében lenne a helye, ahogy korábban volt.
Lehet, hogy rosszul emlékszem, de az 1960-as ’70-es években 300 ezer hektár körüli öntözött terület volt hazánkban. Gondolom – és az már végképp eretnek elképzelés, sőt, bizonyára Brüsszellel is szembe megy -, hogy az öntözést (nem csak a beruházást!) költségszinten támogatni kellene.
Mi lenne, ha megmakacsolnánk magunkat, és néhány dologra fittyet hányva mennénk a magunk útján, és saját erőből finanszíroznánk a költségeket? Brüsszellel egyébként is annyi területen vagyunk kénytelenek szembe menni, hogy egy újabb „kötelezettségszegési eljárás” már meg se kottyanna.
Egy (víz után szomjazó) tábla széléről – Dr. Bódis László
