Az EBCC 160 fajról vezet adatbázist 28 európai országban, és az eredményeik szerint az agrártájhoz kötődő madarak száma az utóbbi 30 évben átlagosan 55%-kal csökkent. A csökkenés ugyan stabilizálódni látszik mára, de a helyzet továbbra is megoldatlan, hiszen az 1990-es években mért fajszám jelentősen elmarad a mai adatoktól (1. ábra).

Felmerül a kérdés tehát, hogy mit tehetünk mi azért, hogy hazánk értékes és ikonikus mezei madarai, mint a túzok, a haris vagy akár a fácán, megmaradhassanak, és az állományuk ne legyen veszélyeztetett.

Először is a csökkenés okát szükséges feltárni. A mezei madarak eltűnését elsősorban az élőhelyeik megszűnése okozza – a gyepek feltörése, a vizenyős területek lecsapolása, a szegélyek és a mozaikosság eltűnése. A nagytáblás műveléssel alkalmazott növényvédő és rovarölő szerek a táplálékforrás megszűnését jelentik számukra, a monokultúrás növények alkalmazása pedig szintén a változatosságot szünteti meg. Egyes fajok többféle terménnyel is táplálkoznak, így számukra a monokultúrás ültetvények nem megfelelő élőhelyek. További negatív tényező a gyepek feltörése, és a meglévő gyepek túllegeltetése, amely a rétek és kaszálók biodiverzitásának csökkenésével jár. Veszélyt jelentenek az emberi behatások: a beépítések és az útépítések miatt megszűnő élőhelyek, valamint a fragmentáció (NÉMETH 2017).

Hazánkban a csökkenés egyértelműen köthető a mezőgazdaság intenzifikációjához. Mindez túlzott vegyszer- és műtrágyahasználatot, nagytáblás parcellákat és az indokoltnál nagyobb mértékű gépesítést jelent. Az európai, közép-európai és hazai mérések mind azt mutatják, hogy a csökkenés oka visszavezethető az intenzív művelés elterjedésére.

Bíró Judit és társai cikkükben (BÍRÓ ET AL. 2009) több madárfaj, mint a fürj (Coturnix coturnix), cigánycsuk (Saxicola rubicola), a sordély (Emberiza calandra), és a sárga billegető (Motacilla flava) előfordulását is vizsgálták különböző művelésű területeken, ez pedig kimutatta, hogy a mezei madárfajok a változatos kultúrájú, extenzív mezőgazdasági területeket részesítik előnyben, melyek szegélyekben, búvósávokban és magányos fákban gazdagok. A nyílt szántóterületek legtöbb esetben csupán a táplálékforrás helyszínét jelentik, míg a szegélyek, fa- és bokorcsoportok a fészkelési lehetőséget és a védelmet rejtik magukban. Egyes földön fészkelő fajok, például a túzok (Othis tarda) vagy a bíbic (Vanellus vanellus) különösen veszélyeztetettek, hiszen a szántóterületek a fennmaradásuk és szaporodásuk kulcsfontosságú helyszíne, de a ragadozók számára fészkük egyben könnyen kifosztható.

A mozaikos tájhasználat tehát a legfontosabb szempont az agrártájhoz kötődő fajok esetében. Szükség van alacsony- és magasfüvű gyepekre, vizenyős területekre, kisebb tavakra, fa- és bokorcsoportokra, ökotonokra. Egyes gyepeken legelő madarak, például a ludak közül a kis és nagy lilik (Anser erythropus, Anser albifrons) vagy a nyári lúd (Anser anser) olyan területeket látogatnak csak meg, amelyek a vízhez közel vannak, így a kisebb tavakkal rendelkező mezőgazdasági területek előnyösebbek számukra. A már említett bíbic (Vanellus vanellus) a szántókon költ, ugyanakkor a táplálkozóhelye a gyepek és vizenyős rétek, így a megjelenéséhez és fennmaradásához mindkét művelési módra szükség van egymás közelében. A kisebb testű madarak számára különösen fontos, hogy a ragadozók ellen védelmet nyújtó szegélyek, élőhelyfoltok megmaradjanak a mezőgazdasági területek közvetlen közelében, hogy búvóhelyet biztosítsanak a közelgő veszély elől (TUCKER 1997).

A szántók művelése jellemzően intenzív nagytáblás, amely jelentős vegyszerhasználattal jár. És mivel a szántók a művelés helyszíne mellett élőhelyek is, nemcsak madaraknak, hanem rovaroknak, emlősöknek adnak otthont, az egészen kisméretűektől a nagytestűekig, így élőhelyi szempontból a fejlesztésükre szükség van.

Az extenzív művelési módszerek alkalmazása az első lépése lenne a biodiverzitás megőrzésének. Ennek egyik jellemzője a kevesebb vegyszerhasználat elérése. Ez vonatkozik a növényvédő és rovarölő szerekre és a műtrágyára is, utóbbi helyett a szerves trágya alkalmazása javasolt.

Az extenzív gazdálkodási módszerek másik jellemzője a kisebb parcellaméret, amely egyrészt változatosabb terményhasználatot jelent, és így mozaikosabb tájszerkezethez vezet, másrészt viszont a mai gépesítésnek hátrányt jelent, hiszen a többféle termény különböző művelési módokat igényel.

Az ugaron hagyott területek is jellemzőek az extenzív művelésre, amikor a parcella egy részét, vagy egy kisebb parcellát egészben nem szántanak fel egy évben. Ezek a területek bizonyítottan rovarokban gazdagabbak, hiszen a csupasz talajfelszín hamar felmelegszik, a vegetációs időszak végére pedig pionír füvek és gyomnövények borítják az ugart, amelyek táplálékforrásként szolgálhatnak az állatok számára, valamint a talaj termékenységét is javítják a humuszutánpótlással. A táblák hasznosításának egyfajta alternatív módja a vadföldek kialakítása, amely vadvédelmi célokat szolgál, mert ugyanúgy művelés zajlik rajta valamilyen növényfajjal (zab, köles, napraforgó, repce stb.), csupán vegyszermentesség jellemzi, és így természetesebb művelési módok alkalmazhatóak rajta. A vadföldek és ugaron hagyott területek ökológiai lépegetőkövekként szolgálhatnak az amúgy nehezen átjárható mezőgazdasági mátrixban.

Kifejezetten a madárvilág megőrzését célzó javaslat a gépi munkák visszaszorítása költési időben, amely sok földön fészkelő faj populációjának fennmaradásában segíthet. A földön fészkelő védett madarak közül gyakran költ mezőgazdasági táblában a bíbic (Vanellus vanellus), a hamvas rétihéja (Circus pygargus), a réti fülesbagoly (Asio flammeus), valamint a túzok (Othis tarda). Ezen fajok fészkeinek nyilvántartása, bejelentése a természetvédelmi hatóságok felé elengedhetetlen. A fészkek környezete is védendő, a gépi művelést korlátozni kell, hiszen az veszélyezteti a fiókák vagy a tojások épségét.

A mezőgazdasági területek kietlenségének másik oka az olyan tájelemek hiánya, amelyek az átjárhatóságat segítik, búvó- és fészkelőhelyet biztosíthatnának az agrártájhoz kötődő állatok számára, szegélyélőhelyekként funkcionálnak. Ilyen tájelem lehet a fásítás – út mentén, patak mentén, vagy parcellahatáron kialakított mezővédő erdősávok, fasorok esetleg régi majorfásítások. A nem vonalas, fás elemek is hasznosak lehetnek, hiszen a fa- és bokorcsoportok, valamint a magányos fák búvóhelyül szolgálhatnak az énekesmadaraknak, és fészkelési lehetőséget is rejtenek magukban a szántókon táplálkozó fajoknak.

Új fasorok, erdősávok létesítése esetén az őshonos, a természeti adottságoknak megfelelő fajok a preferáltak. Szempont a szélállóság is, a korábban felsorolt fajok mindegyike alkalmas ilyen aspektusból is. A madarak elterjedését segíthetjük madárbarát elegyfajok alkalmazásával is, ezek lehetnek gyümölcstermő fák vagy cserjék, esteleg olyan fajok, melyek a rovarokat vonzzák. A bogyós cserjék táplálékot nyújtanak az énekesmadarak számára, akár a táplálékban szegényebb téli időszakokban is, amikor a földet hó fedi, és nehezebb a madarak számára élelemhez jutni, a legtöbb cserjén télen is még fellelhető a termés. A bogyós cserjék megléte elengedhetetlen tehát az énekesmadarak téli táplálkozása szempontjából. Ilyen kulcsfontoságú, hazai fajok: a vadrózsa (Rosa canina), a húsos som (Cornus mas), a kökény (Prunus spinosa), a bodza (Sambucus nigra) vagy az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a fák közől pedig a madárcseresznye (Prunus avium), a közönséges dió (Juglans regia) vagy a berkenyék (Sorbus spp.).

Az élővilág érdekeit szolgálja a gyepesítés is – legyen szó táblaszegélyekről, egy gyepfoltról vagy búvósávokról, esetleg mezsgyékről. Egyéb, a madarak számára kedvező élőhelyfejlesztési elem a bogárteleltető bakhátak kialakítása, amelyek kifejezetten a rovarokat célozzák meg.

A bogárteleltető bakhátak egyrészt olyan rovarokat vonzanak, melyek a mezőgazdasági kártevők (pl. levéltetű) visszaszorításában segédkeznek, másrészt az ízeltlábúak növekedésével a rovarevő állatok táplálékforrása is biztosított. A tájelemek védelme, és újak létesítése kifejezetten fontos javaslat, hiszen ezek azok az elemek, melyek biztosítják az élővilág fennmaradását a mezőgazdasági tájban.

Összegzés:

A madarak lassan eltűnnek, ha nem biztosítunk számukra élőhelyeket. És noha a civil mozgalmak, az odúgyártások, a madárbarát kertprogramok, vagy ha csak a téli madáretetést nézzük, sokat segítenek, viszont ezek legtöbbje a településen élő fajokat segíti. A természetben élő egyedeknek maguknak kell boldogulniuk a tájban, melyet mi drasztikusan átszabtunk saját kedvünkre. Mivel mi változtattuk meg az élőhelyeket, nekünk is kell biztosítanunk, hogy a beavatkozásaink ellenére az ökoszisztéma továbbra is működőképes maradjon. Ehhez lehet az első lépés a madaraink megőrzése és a madárbarát táj kialakítása.

Felhasznált források:

NÉMETH 2017 – Németh Tamás Márton (2017): Agrártájhoz kötődő madárfajok („farmland birds”) állományának változása, helyzete Európában, Magyar Apróvad Közlemények 13, pp. 143-160.

BÍRÓ ET. AL. 2009 – Bíró Judit, Kovács Anikó, Báldi András (2019): Mezőgazdasági területek jellemző madárfajainak élőhely-preferencia vizsgálata a Hevesi-sík Érzékeny Természeti Területen, Természetvédelmi Közlemények 15, pp. 216-225.

TUCKER 1997 – Graham M. Tucker és Michael I. Evans: Habitats for birds in Europe: a conservation startegy for the wider environment

Faragó 1997 – Faragó Sándor (1997): Élőhelyfejlesztés az apróvad-gazdálkodásban: A fenntartható apróvad-gazdálkodás környezeti alapjai, Mezőgazda Kiadó, Budapest

Fülöp, Szilvácsku 2000 – Fülöp Gyula, Szilvácsku Zsolt (2000): Természetkímélő módszerek a mezőgazdaságban, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, 2000

Haraszthy 2013 – Haraszthy László (2013): Értékőrző gazdálkodás Natura2000 területeken, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, 2013

MME honlapja- Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (http://www.mme.hu/)

EBBC honlapja – European Bird Census Council (https://www.ebcc.info/)

Birdlife honlapja (https://www.birdlife.org/)