Ezzel a címmel írtam a Kalászosok termesztése és gyomirtás külön számunk (Extra 80) bevezetőjét. Érkezett rá néhány reakció, többek között egyik volt miniszterünktől is pozitívan méltatva az abban megfogalmazott gondolatokat.
Lehet, hogy hiú ábránd volt a probléma felvetése, de soha nem lehet tudni…
Úgy vagyok vele, mint Toldi a malomkővel… „ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg?”
Amit most megosztanék Önökkel nem a saját kútfőm szüleménye, illetve csak részben az, amennyiben szintetizálni próbáltam, az itt-ott hallottakat, leírt okfejtéseket.
Nézzük a tényeket!
Lassan egy évtizede, hogy búzatermesztésünk átlagos teljesítménye 5/ha körüli országos termésátlag. A vetésterület 1 millió +/- százezer hektár. Az össztermés 5 millió tonna. (No az idén ennek legfeljebb a kétharmada várható.)
Ebből a gabonamérleg szerint 1-1,1 millió tonnát használunk étkezési célra és 1,3-1,5 millió tonnát takarmányozásra. Marad tehát 2,5 millió tonna (jobb években 3 millió) amivel kezdeni kell valamit. Kézenfekvő az export, ami ma még úgy-ahogy működik, de a jövőt illetően, már lehetnek kétségeink.
Miért?
Számos körülmény befolyásolja az export lehetőségeinket. Vegyük sorba! A piaci igény és árfekvés. A szállítási feltételek (Duna vízállása, illetve egyéb kapacitások) és költségek alakulása.
És most jön az igazi probléma; Ukrajna és Oroszország. Ezt a gabonapiacot az előrejelzések szerint – nem is távoli jövőben – ők fogják uralni és ezzel együttjáróan az árakat is diktálni.
Mindezekből mi következik ránk nézve? Aligha leszünk versenyképesek a hazai termelési költségeket és a szállítási körülményeket figyelembevéve.
Vannak persze jó példák. Ma már nem ritka a jól menő és nagy területen gazdálkodók esetében a 8-10 tonna/ha-os termésátlag. De hányan vannak ilyenek? Nézzük a másik oldalt, ha vannak ilyen hozamok, akkor vannak szép számmal 5 tonna alattiak is, amiből az országos termésátlag nem éppen magas szintje adódik.
Régebben a zsörtölődéseimnek ezt a címet adtam: „Lehet, hogy rosszul gondolom.”
Most is így vagyok a gondolataimmal.
Búzatermesztésünk versenyképességének – szerintem elsődleges feltétele a hozamok növelése. És itt nem csak a technológiai fejlesztésre gondolok, sőt sokkal nagyobb tartalékaink vannak az integrációban.
Lehet, hogy rosszul gondolom, de néhány tíz, vagy akár ötven hektáron is, önállóan, nem lehet gazdaságosan búzát termelni, mert vagy nincs hozzá elegendő eszköz, vagy túl sok van – ami nincs kihasználva. Az egyik gyenge minőségű munkát, a másik magas költségeket eredményez.
Mi tehát a megoldás?
Az integráció, ami kihat az input anyagok beszerzésére és a termények azonos minőségben való előállítására és a közös értékesítés előnyeire is.
Ezekkel viszont legfeljebb a hozamokat és némileg az árbevételt tudjuk növelni, de nem oldottuk meg az országos szinten keletkező többlettermés értékesítésének gondját.
Lehet, hogy rosszul gondolom, de az egyre kétségesebbé váló export mellett a hazai feldolgozás lehet a kitörési pontok egyike, vagyis a hozzáadott érték.
A malomipar termékek mellett, két jó példa is van a termékválaszték bővítésére: Gyermely és Visonta.
Az ipar területén a kormány jelentős összegekkel támogatja a hazánkban megtelepülő multinacionális cégeket. Meggyőződésem, – persze lehet, hogy rosszul gondolom –, ilyen mértékű támogatással talpra lehetne állítani a hazai élelmiszeripart, de legalábbis meg lehetne teremteni hozzá az alapokat. Ha az ügy mellé a bankok is kedvező feltételekkel mellé állnának, létre lehetne hozni egy olyan élelmiszeripart, mint amilyen sikereket a járműgyártás területén elértünk.
Mindez mit eredményezne?
Export függőségünk csökkenését, munkahelyek teremtését és a hozzáadott érték alapján nagyobb ágazati bevételt.
Az is egy lehetőség lehetne, hogy kihasználjuk a vetésszerkezetünk változtatásában rejlő tartalékokat; de erről majd máskor.
A tábla széléről – Dr. Bódis László
