Igaz, hogy a havazás manapság ritka hazánkban, viszont a hőmérséklet gyakran esik télen a dermesztő mínuszok közé, ami még a fagytűrő növények dolgát is megnehezítheti. Ezen többek között téli talajtakarással segíthetünk.
A talaj takarása már 300 évvel ezelőtt is elég elterjedt volt – még mielőtt a mulcs szót megalkották volna -, amely feltehetőleg maradék szalma lehetett, ami hűvösen és nedvesen tartotta a talajt. Később elterjedt az olcsó papír, és sajnos még a műanyag is, a mulcs elnevezéssel együtt. Az angol nyelvben a mulch valószínűleg a német molsch (puha, rothadt) kifejezésből eredeztethető.
A téli talajtakarás fő célja az, hogy megóvja a növényeket a téli fagyoktól, olvadásoktól, illetve a jeges szelektől. Továbbá megvédje a befagyott talajt a napsugaraktól, megakadályozva ezzel annak felolvadását. Ha a talaj hőmérséklete átmenetileg megnő, akkor a növények tévesen azt „hihetik”, hogy közeledik a tavasz, és felébredhetnek nyugalmi állapotukból. Ilyenkor újra elkezdik tartalékaikat a növekedésre használni, és egy kemény fagy súlyos kárt tehet bennük. A be nem vetett ágyásokat ősszel bármikor betakarhatjuk. A legjobb, ha valamilyen téli talajtakaró növényt (rozs, hajdina, here, cirok stb.) vetünk, amit aztán tavasszal akár bele is forgathatunk a talajba.
A talajtakarás előnyei:
- Tápanyaggal, szerves anyaggal gazdagítják a talajt.
- Meggátolják a vízzel, csapadék- és szélerózióval történő tápanyag-kimosódást a talajból.
- Csökkentik a gyomosodást.
- Javítják a talaj szerkezetét és ezen keresztül tápanyag- és vízgazdálkodását.
- További előnyként említhető, hogy az emberi és gépi munkavégzés könnyebbé válik a talaj letakarásával, bevetésével.
- Elkerülhető a sáros, csúszós talaj kialakulása, a szalma azonban szárazon is csúszhat.
- Aktívabb talajéletet eredményez az élő és szerves mulcsok használata.
- Takarónövények vetésével megváltoztathatjuk a kultúrnövény növekedési erélyét, ami adott esetben célunk is lehet.
A talajtakaró anyagok lehetnek élő mulcsok, illetve holt mulcsok. Élő mulcsokról beszélünk, amikor élő növények takarják a talajt. Egyik lehetőség a gyomflóra meghagyása időszakosan (szigorúan az egyéveseket és virágzás előtt). A gyompopulációt a náluk kedvezőbb takarónövényekkel is helyettesíthetjük (zöldtrágyanövények, gyepesítés), amelyek kompetícióval, allelopátiával (elhalt maradványai is), a fényviszonyok megváltoztatásával fejtik ki hatásukat.
A holt mulcsok között találunk szerves növényi anyagokat és szervetleneket. Amikor szerves anyagot használunk fel a talaj borítására számolhatunk azzal a tulajdonságával, hogy a használata során lassan elbomlik, tápanyagokkal és szerves anyaggal látva el a talajt, segítve a jótékony talajlakó élőlények fennmaradását és elszaporodását, fokozva a talaj biológiai aktivitását. Jó tudni, hogy először úgynevezett pentozánhatás jelentkezhet, vagyis a szerves anyagok bomlásához nitrogén szükséges, mely eleinte csak a talajból hozzáférhető a lebontó szervezetek számára, ezért átmeneti nitrogénhiány léphet fel, mielőtt elkezdene nitrogént szolgáltatni. Ezután a rövid időszak után a nitrogéntermelés kerül túlsúlyba. Felhasználhatók talajtakarás céljára például kihúzott gyomok, fűkaszálék, lomb, szalma, széna, fazúzalék, fakéreg, komposzt. Vizsgálatok szerint a szecskázatlanul hagyott növényi maradványok eredményesebbek, mint az aprított takaróanyagok.
Forrás:
