A biodiverzitás tanyája

Hazatérés

Nagyhét első napján érkeztek meg a gólyák hosszú vándorútjukról a Kerekegyháza határában fekvő tanyára. A nárciszok sárgállottak, a jácintok kéklettek a fakerítés tövében, aminek nekitámasztva egy bicikli pihent a kapu jobbján. Balra egy ünnepi terítővel díszített vasasztal. Most üres, de rendszeresen kerül rá szalonna, tej, és egyéb finomság. A Rendek Ökogazdaságban ugyanis nemcsak beszélnek a biodiverzitásról, a fenntarthatóságról, a harmóniáról, hanem eszerint élnek és termelnek…

„Ezen az asztalon zajlik a tanyasi cserekereskedelem az elmúlt időszakban, a vírushelyzet miatt csökkentjük a tanyavilágban amúgy sem gyakori érintkezéseket. Fontos, hogy azon kevés élelmiszert, amit mi nem tudunk megtermelni, azt más környékbeli gazdától szerezzünk be, amiből pedig nekünk több van, mint amire szükségünk lenne, azt odaadjuk cserébe. Nekünk például már nincsen tehenünk, mert túl kevés a legelőnk, de van szalonnánk. Ezért mi azt adunk a néhány kilométerrel távolabb élő Irénkének, ő pedig tejet, sajtot hoz érte” – kezd bele a fenntartható tanyasi élet bemutatásába Rendek Olga, aki férjéhez, Lászlóhoz hasonlóan itt, a homokhátsági tanyavilágban született, ráadásul ugyanazon bábaasszonynál, alig 10 kilométerre egymástól. A tanyától párszáz méterre a pusztában magasodó, még ma is egyedülállóan működő templomban volt a keresztelője, ezen a tájon nőtt fel, itt főzte első krumplilevesét mindössze hatévesen, amikor szüleinek dolgoznia kellett a határban.

Házasságuk után aztán maguk mögött hagyták a paraszti életmódot, és gyermekeik születésekor már Budapesten éltek, egy nemzetközi vállalatnál dolgoztak, mígnem néhány év után rájöttek, másra van szükségük. Miközben a gólya kelepelni kezdett a tanya közepén magasodó fészkében, és a vörös vércsék is nászukkal voltak elfoglalva, érthetővé vált minden. Ez hiányzott nekik, és az az önállóság, ami sok nehézséget gördít eléjük, mégis olyan érték, ami keveseknek adatik meg napjainkban. Így aztán visszavásárolták a régi családi tanyát, és most 20 hektáron termelik meg magunknak azt, amire szükségük van. Hazatértek, ahogy gólyáik minden évben.

Kiszáradás

A történet akár itt véget is érhetne, ám Olgáék nem elégedtek meg ennyivel. Célul tűzték ki, hogy nemcsak felélesztik, és megőrzik a paraszti kultúra hagyományait, de azt tovább is adták, megismertetik mindenkivel, aki fogékony rá. „Ez az, ami valóban fenntartható. Nálunk nincsen szemét, mi odafigyelünk a környezetünkre, és mi alkalmazkodunk a természethez, nem próbálunk meg fordítva gondolkodni. A paraszti kultúra egy körforgásos rendszeren alapul, ahol mindent felhasználunk valamire, ahol semmi sem megy kárba, ahol mindennek van valamilyen funkciója” – állítja az asszony, aki ezt a szellemiséget gazdálkodóknak, más tanyatulajdonosoknak is próbálja átadni, de ha nincsen járványhelyzet, óvodásokat és iskolásokat is fogadnak, saját bemutatóterük és módszertanuk van, hogyan hozzák közelebb a gyermekekhez ezt a napjainkban különleges látásmódot.

Bár a késői tavasz miatt még némileg a kopár a tanya, és csak egy-egy bátor virág bontotta ki szirmait, az összkép így is varázslatos, nyugalmat árasztó, rendkívül rendezett. Az épületek persze nem mindig voltak ennyire takarosak, ennyire épek. Amikor visszatértek Kunpusztára, minden romos volt, így saját kezűleg, néhány dolgot kalákában kellett helyrehozniuk. A szemlélet persze akkor sem volt más: mindenből a fenntarthatót, a természetest, a helyit. Nem kellett messziről hozatni a vályogot, hiszen néhány ásónyomnyira már volt belőle sok. A nádtető helyzete azonban nem ennyire egyszerű. A térségben hagyományosan náddal fedték az épületeket, ugyanis hatalmas területeket borított a növény. A lecsapolások, az intenzív mezőgazdaság, és az olajkutak fúrása ugyanakkor megváltoztatta a homokhátsági tájat, ami mellett az elmúlt évek aszályos időszakai sem kedveztek a vizes területeket kedvelő élővilágnak. „Gyermekkoromban a szüleim még kézzel fogták a halat a környéken, rengeteg nádunk volt. Most már a tanyában álló gémeskút sem használható, hosszú ideje szárazon áll. Éppen ezért már most gondolkodunk azon, hogy mire cseréljük le a nádtetőnket, hozatni ugyanis nem szeretnénk messziről, annak egyébként is horribilis ára lenne. Néhány éven belül esedékes lesz a felújítás, addig döntenünk kell, hogy mi a leginkább környezetbarát megoldás” – panaszolja Olga, miközben már a kemence felé sétálunk.

Aranytojás

A háromfunkciós füstölőt László építette, abban lehet sütni, aszalni, és füstölni, most is éppen készül a szalonna, a köröm. Ez az idei szezon utolsó füstölése, hiszen hamarosan, a melegebb napok beköszöntével a legyek is felélednek, ami enyhén szólva sem szerencsés. A füstölést akácfával oldják meg, ezért is olyan sárga a szalonna. „Jó lenne bükkfával vagy tölggyel, de ezek nincsenek meg helyben, itt az akácfát tudjuk megtermelni” – teszi hozzá Olga, bizonyítva, hogy tényleg mindent helyi alapanyagból próbálnak megoldani. Sőt, még a tudás is helyi, hiszen az agyagmunkát László a nagyapjától tanulta el, így épülhetett új kemence a régi, már összeomlott helyén.

A húst egyébként a saját juhok, disznók és baromfik adják. A ludak éppen hangosan védik a területüket, miközben Olga két kérdés között kiengedi a tyúkokat. Elsőre jobb házőrzőnek tűnnek, mint a két megtermett kutya, amik farkcsóválva köszöntettek úgy egy órája. Igaz, a kocsiból csak akkor szálltam ki, amikor a gazdasszony a résnyire lehúzott ablakon keresztül megnyugtatott, hogy nem fognak bántani. Érdekes, hogy nem mindenkit ijesztenek el az egyébként a tanyát védő kutyák, a crossmotorosok és quadosok rendszeresen járják a határt, végigzúgnak a dűlőutakon, és sokan nem kímélik a tanyabejárókat, a legelőket sem. De térjünk vissza a baromfiudvarhoz.

A Rendek Tanya tyúkjainak arany élete van. Ha az időjárás indokolja, az óljukat még fűteni is lehet, estére természetesen zárva tartják az állatokat, azokra ugyanis a nyest, a róka, újabban pedig az aranysakál is veszélyt jelent. Olgáék ezért persze nem haragudnak a ragadozókra, hiszen ez a természet rendje, ehhez kell alkalmazkodnia az embernek. Ezért van kutya és ezért zárják a baromfikat.

„A férjem mindig azt mondja, hogy ezek a mi arany tojást tojó tyúkjaink, és nekünk arany tojásaink vannak. Az így előállított tanyasi tojások ugyanis tényleg sokkal drágábbak, sokkal több munkát, odafigyelést igényelnek, mint a boltban kapható, nagyüzemi körülmények között előállított tojások” – magyarázza Olga, aki nem mellesleg 1997-ben elnyerte az akkori Gödöllői Agrártudományi Egyetem Környezetgazdálkodási Tanszéke által kiírt „Tanyák értékei” című pályázat első díját, egy évvel később pedig a „Henry Ford” díj európai különdíját is átvehették a Magyar Tudományos Akadémián a népi kultúra megőrzéséért és a környezetvédő gazdálkodásért.

Diverzitás

Olga 2004-ben az első között csatlakozott a Slow Food Biodiverzitásért Világalapítványhoz, aminek köszönhetően számos rendezvényt szervezhettek, de Olaszországban, a Gasztronomóiai Világkiállításon is bemutathatták a mangalicából készült kolbászt. A Slow Food mozgalom lényege egyébként, hogy a fogyasztók megismerjék azt a régiót, ahol élnek. Észrevegyék, megfigyeljék, megkóstolják, felismerjék az ízeit és aromáit. De ugyanígy része az is, hogy más régiók, országok sajátosságait is megízlelhessék – helyben. Tényleg gasztrodiverzitás ez a javából, ha létezik egyáltalán ez a kifejezés. A Google a cikkem írásakor öt találatot dobott fel, tehát mások is leírták már, de nem túl gyakori a használata…

A Slow Food kiemelkedő módon védi a biodiverzitást, azon belül a háziasított biodiverzitás áll leginkább a középpontban, ami persze magával hozza a természetes életközösségek javulását, gyarapodását is. „Nemcsak a pandát vagy a barátfókát, hanem a Karakacsan birkát; nemcsak a havasi gyopárt, hanem a Bambergi szarvas burgonyát is a védendő sokféleség részeként tartjuk számon. De fontosnak tartjuk a szemléletformálást, és arra is rá akarunk mutatni, hogy a vadon élő biodiverzitás fenntartható módon történő kezelése a kistermelők körében is kulcsfontosságú, legyen szó akár haltenyészetről, akár félig természetes legelőkről és rétekről” – áll a mozgalom céljainak ismertetőjében. Az agro-biodiverzitás fontosságára az almán keresztül hívják fel a figyelmet. A globális piac 90 százalékát ugyanis mindössze négy, kereskedelmi mértékben termesztett almafajta teszi ki, mégis vannak olyanok, amelyek komoly lehetőséget rejtenek magukban a jövő mezőgazdasági rendszerei számára. Gondolhatunk például a különböző ősi tájfajtákra, amelyek jól alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz. A Slow Food mozgalomhoz csatlakozó gazdálkodók ezt a szemléletet követik, és munkájuk során kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy a legelőjükön, kertjeikben, gyümölcsöseikben minél nagyobb legyen a biodiverzitás.

Olgáék például a rendezett tanya több részén is rönköket, ágakat halmoznak fel, amelyek otthont és menedéket nyújtanak a sünöknek, a korhadó fa pedig „méhecskehotelként” is funkciónál. Apró, ám annál hatékonyabb megoldás ez, hiszen néhány ilyen kupac fajok tucatjai, ha nem százai számára jelentenek menedéket, szaporodó- és táplálkozóhelyet.

Kukoricázás

Az egyik tipikusan helyi, kisüzemi körülmények között termesztett növény a homoki kukorica. Amikor még zöld, akkor a talaj felett kifejezetten sok fattyúhajtást képez. Emiatt aztán kombájnnal nem, vagy csak nagyon körülményesen lehetne betakarítani, így nagyüzemi célra nem használható. A Rendek Tanyán ugyanakkor kifejezetten örülnek ezeknek a fattyaknak, hiszen kiváló takarmányt nyújtanak az állatok számára. Kapálás körben letörik azokat, és az állatok néhány óra múlva már csemegézhetnek is rajtuk. A homoki kukorica egyébként takarmányként is kiváló, de emberi fogyasztásra is alkalmas, és nincs olyan része, amit ne lehetne felhasználni valamire.

A kukorica szárkéve véd a széltől, de a levelekből kiváló kötöző lesz, amivel a gyümölcsfák, szőlők gondozását lehet elvégezni. A kukoricaszár jellemzően karóként végzi a zöldségek mellett, de a különböző részekből régen gyerekjátékot is készítettek, sőt a csutka kifejezetten népszerű fenéktörlő volt a pusztában. Nyilván senki nem lepődik meg azon, hogy erre nem minden kukoricafajta alkalmas, megvannak azok a sajátságok, amik miatt egy ilyen növényi rész bekerülhetett az illemhelyiségbe. Bármennyire is megmosolyogtató ez, WC-papír híján kifejezetten jó megoldás volt csutka, és nem biztos, hogy visszatérnék ehhez a módszerhez, de kétségtelenül fenntarthatóbb életmódot támogatott, mint azok a termékek, amiket például a pandémia kezdetén százával vásároltak a fogyasztók.

De a termesztett növények között van a kékburgonya, aminek héja megkapargatva valóban kékes, lilás színű. „Nagyon fontosnak tartjuk, hogy lehetőleg olyan növényeket vessünk, amik az adott tájegységre jellemzőek. Részesei vagyunk a Nemzeti Biodiverzitási Programnak, ahol ezeket a fajtákat, és azok magvait próbálják felderíteni, megismerni és megőrizni. Tőlünk van például a kékburgonya vagy a homoki kukorica, de a taktaharkányi hagymaféléket mi kaptuk a program segítségével” – meséli Olga, rávilágítva arra, hogy tapasztaltuk szerint jobb lesz a terméshozam, ha olyan növényekkel dolgoznak, amelyek hasonló körülmények között alakultak ki, mint ami itt, a Homokhátságban is van. Ellentétben azzal, ha például egy dunántúli, kötött talajú térségből hoznak ide magokat. De így van ez a gyümölcsfákkal is. Ettől függetlenül nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy változik az éghajlat, egyre szárazabbak és szélsőségesebbek a tavaszok, a nyarak, miközben a telek enyhébbek, így indokolt esetben ehhez fajták tekintetében is alkalmazkodni kell.

A valódi fenntarthatóság, a paraszti életforma vagy az arra alapuló gazdálkodás természetesen sok lemondással jár. Jó példa erre, hogy tavaly elfagytak a gyümölcsfák, így nem volt barack, szilva, helyettük a homoki dinnye nyújtotta azt az élmény – és persze a vitaminokat -, amiket csak a gyümölcsök tudnak. Olgáék azt eszik, ami az adott évben megterem. Tavaly például a mákvetés volt sikertelen, de ilyen esetekre számítanak, előre gondolkodnak, és a vetőmagból mindig félretesznek tartalékot. Mindig van tehát B terv, olyan viszont nem történik meg, hogy avokádót kívánnak, és ezért elindulnak a boltba. Olga egyébként még nem is kóstolta ezt a messze tájról hazánkba utaztatott, kétségtelenül nem fenntartható módon előállított és árult gyümölcsöt.

Birkanyírás

A Rendek Ökogazdaságban a szárnyasok mellett juhot is tartanak, nem meglepő módon konkrétan rackákat. A főként legelőn tartott állatok félnek az embertől, úgy is fogalmazhatnánk, hogy félig vadak, László azonban az abrak segítségével könnyedén behívja őket néhány fotóért. A körforgás fontos elemei a birkák, hiszen a tanya körül elterül ősgyepet folyamatosan trágyázzak, az pedig legelnivalóval hálája meg az értékes, szerves tápanyagot, amiből természetesen jut a kertbe, a gyümölcsfák köré is.

A juhok kiváló minőségű húst adnak, de ahogy azt a kukoricánál láttuk, a Rendek házaspár ebben az esetben is mindent felhasznál, amit az állatok nyújtani tudnak. A májusi birkanyírás után levágott gyapjú például kiváló szigetelőanyag, legyen szó a ház faláról vagy a tetőről. De természetesen szőni is lehet belőle, ám a gazdaság szempontból talán az a legfontosabb, hogy mulcsnak is felhasználható.

„A gyapjú természetes anyag. Bár lassabban bomlik el, mint a növényi részek, mégsem mesterségesen előállított. Éppen ezért mulcsolásra is alkalmazzuk. Tavaly ősszel például vetettem borsót, és azt takartam le gyapjúval, így annak egy jelentős részét sikerült megóvnom a hidegtől. De a hagymát is le szoktuk takarni, sőt a fák köré is leterítjük, így nyáron csökkentjük a talaj párolgását. Jobban tudjuk hasznosítani a csapadékot, megőrizzük azt a keveset is, ami itt a Homokhátságban megadatik”.

Talajjavítás

Mindez a gyakorlatban is látszik, ahogy a mangalicák felé sétálunk, ám mielőtt a hagyományos magyar fajtákhoz érnénk, Olga megmutatja, milyen természetes anyagokkal védekeznek a kártevők, károsítók ellen, és milyen módon javítják a talajt. Előbbire kiváló a fahamu, ami lúgosít, és a krumplibogár ellen is nagyon hatékony – a lárvák megjelenésekor. Az alga alapú alginit azon kevés anyagok közé tartozik, amit messzebbről, a Dunántúlról hoztak, ám még így is szalonnáért cserélték. Az őrlemény kifejezetten jó hatással van a homokos talajra, ahogy a vízbe áztatott tehénlepényből kioldódott szerves anyagok is növelik a terméseredményeket.

A juhok mellett pedig a mangalicák is bőven adnak szervestrágyát, a göndörszőrű sertésekből van vörös és szőke is. „Az intenzíven tartott disznókkal ellentétben itt nem egy év alatt történik a felhízlalás, hanem két évre van szükség, mire elérik a megfelelő súlyt. Emiatt viszont sokkal jobb minőségű húst is adnak. Ezidő alatt pedig mindent megkapnak, van területük, túrhatnak, szaladgálhatnak, tehát ezek valóban boldog disznók” – mondja nevetve Olga, hozzátéve, hogy ez a szlogen mostanra igencsak elcsépelt lett, és a marketingesek elég tágan értelmezik a boldog állatok fogalmát. A Rendek Tanya mangalicái azonban láthatóan jól érzik magukat, és a rackákhoz hasonlóan nincsenek hozzászokva a vendégekhez, ami a koronavírus-járvány miatt még az itt tapasztalható vendégszeretet mellett sem meglepő. Egy hirtelen mozdulat, és már futnak is az ólba, ahonnan egyesével dugják elő orrukat.

Tanyalátogatásunk itt véget is ér, bár napokat lehetne eltölteni azzal, hogy a legfenntarthatóbb, a biodiverzitást leginkább óvó megoldásokat tanulmányozná az ember. Egyszerűen varázslatos az a természetesség, ahogy a Rendek Ökocentrumban a dolgok működnek. Minden épül valamire, és a végén tényleg visszatérünk a kiindulópontra, hogy aztán a körforgás újra kezdődhessen. Az pedig, hogy mindez a régi magyar paraszti kultúra alapjaira épül, még különlegesebbé teszi mindezt. Olga a búcsúzáskor nemes egyszerűséggel erre csak annyit mondott mosolyogva: „ez a fenntartható”.