Váncsa Jenőnek, az „első csángó miniszternek” a menekülti sorsból, – mert az anyaországba így érkezett – a miniszteri pozícióig sikerült eljutnia.
Az egykori agrárminiszter emléke előtt az Agrofórum azzal kíván tisztelegni, hogy a 2009-ben vele készült interjúból válogatva idézzük vissza szavait; amelyek nemcsak a múltat értékelték, de a jövőt és annak problémáit is kellő éleslátással vázolták fel.
Váncsa Jenőnek, az „első csángó miniszternek” a menekülti sorsból, – mert az anyaországba így érkezett – a miniszteri pozícióig sikerült eljutnia.
Hosszú évtizedek után Ön volt az első miniszter, aki kitöltötte a hivatali idejét 1980-től 89-ig és nyugállományba vonulva hagyta el a tárcát. Kérhetem egy kis önértékelésre?
Előzményként csak annyit, hogy az egyetem elvégzése után állami gazdaságokban dolgoztam, ahol volt módom termelési tapasztalatokat szerezni. Környén kezdtem, majd tizenhét évet az Agárdi Állami Gazdaságban dolgoztam. Előbb főagronómus voltam, majd amikor mezőgazdasági kombináttá alakultunk, akkor igazgató lettem. Ez időben a Székesfehérvári Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumot is vezettem. Mindig is fontosnak tartottam a képzést, oktatást.
Visszatérve az alapkérdéshez. Bekerülve a minisztériumba – miniszterhelyettesként – a legfontosabb területeket bízták rám: a termelés műszaki fejlesztését, az egész biológiai háttér megteremtését és a szakképzést.
Később a miniszteri pozícióban alapvetően az előbb vázolt célok, feladatok megvalósítása vezetett, vagyis a műszaki színvonal korszerűsítése, új biológiai alapok bevezetése és a szakképzési rendszer erősítése. Mindezek egy növekvő termelést eredményeztek, amelynek piaci hátterét is biztosítani kellett. Ez a nyugati és keleti relációt jelentette. A legnagyobb felvevő piacunk a Szovjetunió volt. Elsősorban az USA-ból importáltuk az iparszerű nagyüzemi termelési tapasztalatokat és eszközöket, keletre pedig vittük a gabonát, a húst és számos feldolgozott élelmiszerterméket.
Jelentős terület volt a képzés korszerűsítése is, amely a felsőfokú technikumtól kezdve a mérnökképzésen át a szakmérnök-képzésig átölelte – méghozzá szakosított formában – az egész agrár-felsőoktatást. A 80-as években már ötvenezer agrármérnök, üzemmérnök, felső- és középfokú technikus szolgálta ágazatainkat.
Ha valami, akkor ez a két terület: a termelésfejlesztés és az oktatás korszerűsítésének folytatása írható a javamra, amelyeket sikerült miniszterségem idején is eredményesen biztosítani.
– Néhány hónap különbséggel szinte ugyanannyi időt töltött a gyakorlatban, mint a hivatalban. Vonzotta a pozíció, amikor igent mondott a felkérésre?
Ami azt illeti, egyáltalán nem. Azért sem vágytam erre, mert akkor már 1968-tól országgyűlési képviselő is voltam, tehát volt módom megfordulni az ún. nagypolitikában. A lényeg, hogy végül is engedtem a rábeszélésnek és 1972. augusztus elsejével miniszterhelyettes lettem.
– Akkor elsősorban az agárdi teljesítményének köszönheti, hogy meghívást kapott a tárcához, és nem a politika sodorta oda?
Ezt nyugodtam állíthatom. Sőt fordítva volt. A szakmai teljesítményből következett az elismerés és ennek révén kerültem a politika vonzáskörébe.
– A teljesítményeket ismerve ezt az időszakot mindenki az agrárium fénykoraként említi.
Igen, de úgy tisztességes, ha a teljesítményeken osztozunk és figyelembe vesszük azt is, hogy mikor, milyen politikai légkör volt.
Csak példaként: abban az időben a politika részéről elfogadottá vált a háztáji és kisegítő gazdaságok léte, sőt már jelentős támogatást is élveztek. A 70-es évek második felében a háztáji termelés integráns része volt a nagyüzemi árutermelésnek. Vagy. A gépesítés előretörésével egyre több munkaerő szabadult fel, amelynek foglalkoztatására – nem kis csatározások után – sikerült elérni, hogy beindulhatott a melléküzemági tevékenység. Ekkor vezettük be a differenciált eredményérdekeltséget, a természeti adottságokhoz kötötten, vagyis a kedvezőtlen adottságok között gazdálkodók más elbírálás alá estek. Akkor erősen teljesítményorientált volt a mezőgazdaság és szinte szó szerint igaz volt a mondás: Termelj többet, jobban élsz!
Fontos volt a földvédelem is – nem úgy, mint manapság…
És volt még egy szempont a stabilitás, a termelési biztonság. Hosszú távú államközi szerződésekkel biztosítottuk a termékeink piacát, amelynek ellentételezéseként energiahordozókat kaptunk.
– Jött a rendszerváltozás. Mi a véleménye, hogy a korábban rangos mezőgazdaság hirtelen hanyatlásának mi volt az oka? A privatizáció, vagy egyéb tényezők is közrejátszottak?
Az a véleményem, hogy a mezőgazdaság hanyatlása a rendszerváltozás nélkül is bekövetkezett volna, az ország gazdasági válságával egyidejűleg.
– Mit lehetett vagy kellett volna tenni?
Akkor már látszott, hogy előbb-utóbb be fogunk lépni az Európai Unióba. Áldozatok árán is, de fenn kellett volna tartani – a társadalommal is megértetni – a mezőgazdaság teljesítményeit és kiemelt státuszát. Ez azért is lényeges lett volna, akár több százmilliárd Ft-os áldozatot is vállalva, mert busásan megtérült volna a belépésünk idején, hiszen kedvezőbb teljesítménymutatókkal, magasabb támogatási pozícióba kerülhettünk volna, illetve magasabb kvótáink lehetnének. A lényeg azonban az, hogy Magyarország belépett a piacgazdaságba és ugyanakkor elveszítette az élelmiszerpiacait. Ez egy olyan ellentmondás, amelyre szinte nincs is példa a világon, mivel a többi szocialista országoknak alig voltak export piacaik, hiszen a hazai szükségleteiket is nehezen tudták ellátni.
Ma is ez a legnagyobb problémája a mezőgazdaságnak: a piac. Vissza kell szereznünk a piacainkat, ez az élelmiszergazdaság talpra állásának feltétele… Be kell kapcsolódnunk Európa integrált élelmiszertermelésébe. Ennek vannak már jelei, tehát én, mondhatom, hogy optimista vagyok. Mindent abba lehet hagyni, de enni és inni… azt soha, amíg élünk.
(Bódis László – Agrofórum Online)
