Két évtizede nyilvánították félsivatagos övezetté a Homokhátságot, amelyet a politikusok folyton a Duna–Tisza-csatornával akarnak megmenteni.
A Duna–Tisza közi homokhátság (röviden: Homokhátság) az a része Magyarországnak, amelyet talán legjobban sújt a klímaváltozás. Nem kis területről, hazánk egytized részéről van szó, amelyet – ezt kevesen tudják – már 2004-ben a félsivatagos övezetek közé sorolt az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO). A legnagyobb problémát talán az jelenti, hogy nincs felszíni vízforrása, a talajvizet így csak a csapadék pótolhatja, abból viszont kevés jut arrafelé.
A megoldást sokan egy, a Dunát és a Tiszát összekötő csatornától várnák, ám ez csak a laikusok számára tűnhet pofonegyszerűnek. A helyzet valóban súlyos, hiszen az 1970-es évek óta általában 2–5, de helyenként 10 méterrel csökkent a talajvíz szintje. A Duna–Tisza-csatorna terve lényegében évszázadok óta ott motoszkál a döntéshozók fejében, miközben a szakemberek óva intenek tőle.
A két világháború között szívügyének tartotta Sajó Elemér vízépítő mérnök, szakpolitikus is, bár ő inkább a hajózhatóság, a vízi teherszállítás szempontjait figyelembe véve. És hogy mennyire nem új a gondolat: 1715-ben már az akkori szolnoki (osztrák) várparancsnok engedélyt kért III. Károly királytól az építkezés megkezdésére, később Széchenyi István is kampányolt az ügy mellett, amely aztán még a 2000-es évek vízi közlekedési tervezeteiben is megjelent a fejlesztési stratégiák központi elemeként.
„A téma napirendre került 1900-ban is, amikor a mostanihoz hasonló aszályos év volt a Duna–Tisza közén, a Homokhátságon. A térségben dolgozó minden parlamenti képviselő sürgette a probléma azonnali megoldását, és úgy vélték, ha a Dunát összekötik a Tiszával, akkor minden rendben lesz. Természetesen ez korántsem ilyen egyszerű”
– mutatott rá Hajós Béla nyugalmazott helyettes államtitkár az Országút című lapnak adott interjúban. Szerinte a talajvízsüllyedéssel azóta csak még rosszabb lett a helyzet, ezt a klímaváltozás mellett az emberi tevékenység is okozta, főleg a vízügyi beavatkozások és a mezőgazdaság.
Kiváltani a vízigényes növényeket
Például az 1838-as nagy árvizet követő Duna-szabályozás során az addig átlagosan 2 kilométer széles árteret leszűkítették 300 méterre, később az „Átokcsatornának” is nevezett Duna-völgyi főcsatornával kiszárították a folyó menti mocsaras vidéket. Jelentősen csökkent a vízjárta területek nagysága a Tisza-szabályozáskor is, a folyókanyarok átvágásával, gátak építésével. Még az erdősítés is csak tetézte a bajokat, mert a fákra hulló eső egy része nem jut el a talajig, hanem a leveleken maradva elpárolog. Ami a mezőgazdaságot illeti, a kevésbé vízigényes növények termesztését kellene inkább szorgalmazni a térségben.
A Duna–Tisza-csatorna kivitelezése földrajzi és gazdaságossági okokból egyaránt lehetetlen. A Duna 8-10 méterrel magasabban van, mint a Tisza, sőt a Tisza menti síkság és a Duna mellett egykor húzódó, a Duna-völgyi főcsatornával azóta lecsapolt régi mocsárvilág között a gerincvonalában majdnem 100 méterrel magasabb, délkelet felé lejtő dombság húzódik. Ezt csak rengeteg zsilippel, vagy a dombságot átvágó mélyvezetésű csatornával lehetne leküzdeni.
És itt jön az alapvető probléma: a mélyvezetésű csatorna esetében a szintkülönbség akár a 80 métert is elérheti, és a hajózhatósághoz 35-40 méter szélesnek kellene lennie. Mivel egy ilyen csatorna vízszintje a hátság közepén a talajvízszintnél 40 méterrel mélyebben lenne, a talajvíz a csatornába áramlana, ez pedig tovább rontaná a régió vízháztartási helyzetét.
Egy rövidke szakasz azért elkészült a csatornából:
