A tengerparti régiók vizein hullámzó műanyagmassza mindenki számára ismerős jelenség. A plasztikhálóba csavarodott tengeri teknős látványa sokak retinájába beégett már. Azonban az óceánokban ringatózó műanyagtárgyak millliárdjai csupán a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen legnagyobb tömegben ezek az anyagok mikroműanyagok formájában halmozódnak fel a talajban, vagy víztestek iszapjában – szinte észrevehetetlenül. Még mindig meglehetősen keveset tudunk ezek hatásairól.
Hogy lehet gátat szabni a jelenségnek, és miképp lehet felfüggeszteni a természetben felhalmozódó kőolaj-alapú műanyagok gyártását? Mik az alternatívák?
Wouter Post, a Wageningen Egyetem kutatója csoportjával együtt új anyagok kifejlesztésén fáradozik. Elmondása szerint az igény az, hogy olyan műanyag-alternatívát alakítsanak ki, amely a tágabb értelemben vett környezetben biológiailag lebomlik. Úgy képzeli, hogy amikor a kérdéses műanyag eléri a tengert, a sós víz hatására elinduló kémiai reakció gyors lebomlásra kárhoztatja a matériát. Már most is számos lehetőség állna rendelkezésre, de a gyorsan romló élelmiszerek csomagolására alkalmas anyagok köre igen szűkös. Számolni kell továbbá azzal az infrastruktúrával, amely a jelenlegi műanyagok gyűjtésére, újrahasznosítására specializálódott, illetve a politikai szint megfontolásai mellet sem mehetünk el.
Az Európai Uniónak az egyszer használatos műanyagok kapcsán bevezetett direktívája 2021 júliusában lépett érvénybe. A szabályozás tiltja az egyszer használatos műanyagtermékek (szívószálak, műanyag poharak, stb…) gyártását, felhasználását. A növényi alapú megoldásokra is egyre több lehetőség kínálkozik.
Az EU intézkedései örömteliek, ugyanakkor még mindig van hová fejlődni. Napjainkban a ,,minden műanyag rossz, és a természetes dolgok jók” dogma érvényesül.
Az alternatív csomagolóanyagok gyakran vízzáró réteggel vannak bevonva, amelyek gyakran PFA típusú, úgynevezett perfluor-alkil vegyi anyagokat tartalmaznak. Ezeket a bevonatokat nem igazán érinti a szabályozás – potenciálisan káros környezeti hatásaik ellenére.
A papír szívószálak – tapasztalatból tudjuk – néhány korty után már nem nyújtanak olyan élményt: a lényeg, hogy a funkcionálisan kielégítő termékek fejlesztésére kell helyezni a hangsúlyt, amelyek ,,feladatuk végeztével” tökéletesen lebomlanak.
Post jelenleg a PHA-ban (polihidroxialkanoát) rejlő lehetőségeket kutatja mely vegyületcsoportot mikroorganizmusok segítségével állítják elő. Ezek az anyagok 100-1000-szer gyorsabban lebomlanak, mint a konvencionális műanyagok, amelyek 100 éves távlatban bomlanak alkotóelemeikre, így ez a lehetőség igen kecsegtető.
Az Egyesült Államokban és Ázsiában a PHA-alapú műanyagokat nagyobb nyitottság övezi – nem így Európában. A bakteriális technológia segítségével organikus hulladékáramokból származó anyagokat alakíthatnak át (például szennyvíz).
Post szerint a talajban felhalmozódó mikroműanyagok többnyire a lassabb hatóanyag-leadást elősegítő műtrágya-összetevőkből származnak. Ugyanakkor kutatások alátámasztották, hogy az egyes bioműanyagok talajban való jelenléte kedvezőtlen hatást gyakorol a növénynövekedésre, adott esetben bizonyos növényvédő szerek felhalmozódását is fokozza, és késlelteti azok lebomlását.
A kutatók szeritn vannak teljesen ésszerű megoldások, úgy, mint a műanyag zacskók használatának betiltása. Ugyanakkor az, hogy hol érdemes meghúzni a határvonalat a tradicionális műanyagtermékek kivonása tekintetében – vékony jég. Meg kell találni az egyensúlyt. Lenne-e kedvünk visszatérni az időben, és a fenntarthatóság jegyében napunk felét ételeink előállítására szánni? Valószínűleg ez nem várható el.
A biológiailag lebomló anyagok mezőgazdasági, élelmiszeripari használatában a jogi és praktikussági korlátozó tényezőkön kívül van még egy fekete pont: áruk megközelítőleg ötszöröse a megszokottnak. A bioműanyagok gyűjtésére sepcializálódó infrastruktúra nem túl fejlett, miközben a hulladék szelektálása alap hangon is költséges folyamat.
