Milyen madarakat láthatunk fakopáncs módjára iszkolni a fatörzseken, és rendkívüli ügyességgel keresni a fákon a táplálékot? Ismerkedjünk meg az etetők ritkán látott, de örömmel fogadott vendégeivel, a csuszkával és a fakusz-fajokkal!
Fontos tudni!
A cikkben bemutatott mindhárom faj, a csuszka, a rövidkarmú fakusz és a hegyi fakusz is hazánkban védett madárfajok, természetvédemi értékük egyaránt 25 000 Ft.
A madarak „mókusa”, a csuszka
A csuszka (Sitta europaea) a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó, hazánkban állandó madárfaj. Európa északi, hideg területeinek kivételével az egész kontinensen elterjedt, de általános fészkelő madár Észak-Afrikában és Ázsiában is. Nagyobb parkokban, kertekben, lombhullató erdőkben egyaránt találkozhatunk vele. Rendszeres fészkelő tölgyesekben, öreg lomberdőkben, elegyes erdőkben. Igen fontos számára az idős fák jelenléte.
A külső jegyeiről könnyen felismerhető: fejtetője, háta és szárnyai szürkéskékek, az arca fehér. Hosszú, hegyes csőre és szemsávja hangsúlyos fekete, farka rövid. A csuszkának, mint madárfajnak számos alfaja létezik, amelyek a hasuk színezetében is eltérhetnek egymástól: a közép-európai Sitta europaea caesia alfaj hasa mélybarna, de a fehértől a vörösesbarnáig lefedik a különböző alfajok a teljes palettát.
Ha messziről a színét nem is látjuk, ördögien ügyes mozgásáról távolról is megismerhetjük: a fák törzsén és vékonyabb ágain mozogva, sokszor fejjel lefelé haladva keresi a kéregrepedésekben megbújó táplálékokat, sőt fejjel lefelé még táplálkozni is képes. Főként rovarlárvákat, hernyókat, kifejlett bogarakat és pókokat eszik. A megfigyelések alapján nagy pusztítója a költési időszakban a mezeipoloska-lárváknak, de kártevő legyek (bársonylegyek, fúrólegyek) nyüveit is szívesen fogyasztja.
Ősztől bogyókat, magvakat és makkokat is fogyaszt, és nagy örömünkre az etetőket is szívesen felkeresi télen. Dióval, mogyoróval, földimogyoróval, napraforgómaggal és kendermaggal kedveskedhetünk neki. A „látogatása” igen feltűnő, mivel szabályszerűen bevágódik az etetőbe, ezzel a már ott táplálkozó madarakat elijesztheti. Az etető kínálatából a napraforgómagot szereti leginkább, ezek közül többet is felcsipeget, majd elrepül az etetőtől, és ahogy a mókus, ő is megrögzötten rejti el tartalékként az erdőben.
Az őszapóhoz hasonlóan a csuszka is odúban neveli fel a fiókáit, sőt, az odúlakó madarak közül ő kezdi elsőként az évben a fészkelést. Már április elején lerakhatja 6-9 tojását, nem ritkán nyáron egy második költésre is sor kerül. Odúja jellegzetes, már messziről felismerhető: akár természetes (fakopáncsok régi otthonai), akár mesterséges odút foglalt el, sárral körbetapasztja és leszűkíti a bejáratát. A tojásokat fakéreg darabokon, leveleken vagy fenyőtűkön helyezi el. Leginkább a magasan (kb. 15-20 méter) elhelyezett odúkban költ, ennek híján az alacsonyabbakban is megtelepszik. A párok territoriális viselkedésűek, vagyis egész évben őrzik a területüket. A hím és a tojó rendkívül ragaszkodik egymáshoz, még télen sem válnak szét: egész évben a fészkelőhely közelében maradnak, és aktívan védelmezik azt a fajtársaikkal szemben.
A ritka vendégek: fakusz-fajok
A fakusz-fajok ritka vendégei az etetőknek, félénk kismadarak, de semmiképpen nem szerettem volna őket kihagyni, mert parkokban, kertekben találkozhatunk vele. A rövidkarmú és a hegyi (hosszúkarmú) fakusszal fogunk megismerkedni. Mindkét faj a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a fakuszfélék (Certhiidae) családjába tartozik. A két fajt nagyon nehéz megkülönböztetni, mert a megszólalásig hasonlítanak egymásra, és fészkelőhelyüknek is hasonló élőhelyet választanak. Ezek a különleges kinézetű kismadarak a csuszkához hasonlóan a fák törzsén keresik a táplálékukat.
A rövidkarmú fakusz (Certhia brachydactyla) Európa északi és keleti régióit kivéve az egész kontinensen, valamint Afrika északi részén honos. Hazánkban is állandó, rendszeresen fészkelő, de nyár végétől kóborló faj. Főként dombvidékeken és hegységekben fészkel, elsősorban elegyes erdőkben, parkokban és árterekben. Találkozhatunk vele a síkvidéki tölgyesekben is. Nagyobb karmú rokonához, a hegyi fakuszhoz külsőleg igen hasonlít: testhossza 12 cm, csőre vékony, lefelé hajló, teste tömzsi, hasa szürkés, szárnya, háta és feje jellegzetes, barna-szürke mintázatú. Faroktollai erősek, amelyek a fa törzsén való támaszkodást segítik elő. Táplálékát a fák törzsén csavarvonalban közlekedve, vagy a vastag ágakon mászva szedegeti össze. Főként rovarokat, hernyókat és pókokat eszik. Évente egy, legfeljebb két alkalommal költ. Általában 6-7 tojást rak. Fészkét áprilisban idősebb fák kérge alá, a repedésekbe rakja, melyek a magaslati levegőt kedvelő csuszka odújával ellentétben alacsonyan helyezkednek el.
A hegyi fakusz (más néven hosszúkarmú fakusz) (Certhia familiaris) rokonához hasonlóan a magasabban fekvő erdők madara. Európa ás Ázsia területén honos, hazánkban is állandó, rendszeresen fészkelő faj. Szinte kizárólag a fák törzsén mozog, táplálékot keresve. Étrendjében az apró rovarok (pl.: pattanóbogarak, hangyák, levélbogarak, poloskák) és pókok is szerepelnek. Míg az északi területek lakói vonulók, a hazai populáció állandó, de télen lejjebb húzódnak költőhelyükről. Évente kétszer fészkel. Fészkét a fák törzsén lévő repedésekbe, vagy a fakéreg alá építik. A fészekalj nagysága változó, általában 4-10 tojást rak.
Az etető közelében vonzó számukra egy kihelyezett farönk vagy kéregrakás, és rövid időre felkeresik a napraforgómagban gazdag etetőt is. A megfigyelések szerint a héj nélküli napraforgómagot egészben nyelik le, majd gyorsan továbbrepülnek.
Idős tölgyfák meghagyásával megfelelő fészkelőhelyet biztosíthatunk a fakuszok számára, ezenkívül kifejezetten fakuszoknak készített mesterséges odúk kihelyezésével segíthetjük a megtelepedését.
Érdekességek
Erdőgazdasági szempontból mind a csuszka, mind a fakusz-fajok kifejezetten hasznos madarak. A fakuszok ügyesen felosztják a csuszkával az „étkezőasztalt”: míg a csuszka fentről lefelé haladva nézi végig a törzset, addig a fakusz pont fordítva, lentről felfelé.
Három rendszertani főcsoportjában mintegy 20 alfaját tartják számon, melyek közül a nyugatabbra eső területeken élők teste narancsos színű, torkuk fehér, míg az Oroszországban élő egyedek testén az alsó tollazat fehéres színű. A Távol-Keleten élők tollazata az európai társaik narancsos tollazatához hasonló, ám hiányzik róluk a nyaki tollazat fehér színe.
Másik érdekesség a csuszkáról, hogy párzást követően a felnőtt példányok május végétől szeptember végéig levedlik tollazatukat. Ez alól kivételt képeznek a Szibériában élő csuszkák, ahol kicsit rövidebb ideig, júniustól szeptember közepéig tart a vedlés.
A cikkben megjelent, csuszkáról készült képekért hálás köszönetem Bedőcs Gyulának!
Az etetéshez türelmet, a madárleshez pedig szép élményeket kívánok mindenkinek!
Kapcsolódó cikkek:
- Ismerjük meg a kertünkbe látogató madarakat! – Cinegefélék I.
- Ismerjük meg a kertünkbe látogató madarakat! – Cinegefélék II.
- Ismerjük meg a kertünkbe látogató madarakat! – Verébfélék
- Ismerjük meg a kertünkbe látogató madarakat! – A vörösbegy és a szürkebegy-fajok
- Ismerjük meg a kertünkbe látogató madarakat! – A tengelic és a meggyvágó
- Ismerjük meg a kertünkbe látogató madarakat! – A házi rozsdafarkú és az őszapó
- Madáretető másképp – madárkarácsony
- A téli madáretetés aranyszabályai
- Madáretetés a ház körül – melyik madárfaj hol keresi az eleséget?
- Madáretetés a ház körül – melyik madárfajnak milyen eleséggel készüljünk?
