Október hónap – ahogy már korábban írtam is egyike a kedvenceimnek, a simogatóan fátyolos napsugarával, a völgyekben megülő hajnali párával, a sarjadó vetésekkel, a festőket megszégyenítő színkavalkádjával.
Ez a hónap a rövidülő nappalokkal már búcsúztatja a nyarat, de benne van az újrakezdés reménye is.
Kimegyünk a határba – mondjuk, és elindulunk, hogy felmérjük egy-egy növény állapotát, fejlődését, számba vegyük a kórokozókat, kártevőket, elvégzünk, vagy leellenőrzünk egy-egy munkafolyamatot.
Elgondolkodtam, hányféle jelentése is van ennek a szónak, hogy határ: Megálljt parancsol, mértéket szab, körülvesz, elkerít.
Az a határ viszont, ami a mienk, az egészen más, mert a mi határunk sorompója mindig nyitva áll. Benne gépek dübögnek, növények virítanak vagy szenvednek, és emberek teszik a dolgukat. Ebben a határban messzire látni, amire szüksége van a szemnek is meg a léleknek is, hogy néha megpihenjen. Ez a határ maga a határtalanság.
Milyen változatos is ez a határ! No nem a termelt növények választékát illetően, mert ott eléggé egysíkú a paletta. Vetésváltás? Erről az a szakállas vicc jut eszembe, hogy tőlünk keletre a sereg egyik nacsalnyikja kiáll a katonák elé: ma kapcacsere lesz. Iván kapcát cserél Vologyával! (elnézést) Lassan így leszünk a vetésváltással is, azután küszködünk a különböző kórokozókkal, kártevőkkel, rezisztenssé váló gyomokkal, hogy az egyéb egyoldalú talajművelésből, tápanyag-hasznosításból adódó problémákról ne is beszéljünk. Ráadásul lassan maguk alá temetnek az eladatlan gabona és olajosmag készleteink.
Változatos ez a határ, mert bármikor nézzük is, mindig más arcát mutatja. Tél végén, hórongyokkal takarózó, szomorkás, erőtlen. Azután, amikor berobban a tavasz és nem kevés munkával kisminkeli magát – mert a határ az nőnemű –, akkor májusra-júniusra úgy ragyog, mint a menyasszony az esküvő előtt. Színek kavalkádja, benne a zöld megannyi árnyalatával. A nyár melege azután átfesti a határt szőkére, barnára. Az ősz fáradtan érlelő napsugarai újabb színeket kavarnak, és bemázolnak erdőt, mezőt, mindent, mígnem a sok színtől egyszer csak szürke és fakó lesz a táj. Mi pedig alig várjuk, hogy a hótakaró csendesen ráboruljon a szürkeségre.
Úgyis változatos ez a határ, hogy hol felvidít, hol meg a kedvünk szegi. Ha jókor jön az eső, akkor örülünk neki, de ha sokat esik akkor azért, ha nem akkor meg azért mérgelődünk. Egyszer gyönyörűek a növények, másszor meg reménytelenül kókadoznak.
A mi határunk már csak ilyen.
De mit látunk most a határban, amikor rányitjuk a tizedik hónap kapuját? Az attól függ, merre járunk. Van, ahol már rég elfelejtették a betakarítást, van, ahol még küszködnek vele, és ez utóbbiak a szerencsésebbek, mert még van mit behordani a határból. De, hogy azután mihez kezd vele?
Van, aki el tudja tárolni a termést, de azt hiszem többen vannak, akik nem, az eladatlan termények miatt. A mozdulatlan áru és a gazdák szorult helyzetében kínált méltánytalanul alacsony árak láttán sokan felteszik magukban a kérdést: Hát érdemes itt bármit is vetni?
Aztán egyszer mégiscsak felébred bennünk a remény, amely mindig a reménytelenségből fakad: hátha jövőre jobb lesz! (Talán a kényszer az egyoldalú vetésszerkezetet is felborítja.)
A remény ugyan csalóka is lehet, de azért felkelti az újrakezdés vágyát, ami életet lehel a határba. És minden kezdődik elölről.
Ismerjük a jövőt? Még csak nem is sejtjük, és mégis mindent újrakezdünk.
A repcét már a jövőnek vetettük, és most óvó tekintettel nézzük, milyen irányt vesz a fejlődése. A jövőnek vetjük/vetettük az árpát is meg a búzát is. A jövőnek szórjuk ki a sajnos egyre kevesebb szerves trágyát, és kicsit spórolósan a műtrágyát. A jövőt készíti elő a barázdát hasító eke is.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Mostani számunk fókuszába a talajművelést tettük. Miért? Mert a tisztelt olvasó ugyanúgy tudja, akár aktív gazdálkodó, akár nem, hogy a termés – kicsit kisarkítva – három dolgon múlik: a vízen, a tápanyagon és a fajtán. Ezek közül is talán a legmeghatározóbb a víz. A vizet tehát adni és/vagy megtartani kell. Adni keveset tudunk, de megtartani annál többet. Mivel? A válasz egyértelmű: talajműveléssel.
A határban jól halad a munka, ha csak… Ha csak annyi szép október után meg nem bokrosodik az idő, hogy amit a nyárelőn és a nyárutón elmulasztott, most akarja hetes esők formájában bepótolni.
Minden lehet, csak az nem, hogy kedvünk szegje a jelenlegi kilátástalanság, mert a jövőért dolgozunk. Évezred óta egy ősi beidegződés munkál bennünk: szántani, vetni, aratni kell. Ez a hármas egység határozza meg a létünket.
Előttünk a határ. A miénk is, a másoké is; benne a kezünk munkája; a miénk is, a másoké is.
– Meddig tart a határ? Ameddig a szem érzékeli a vibráló horizontot, vagy azon is túl?
Aki messzire lát, az tudja, hogy a határnak nincs vége, mert a határ az végtelen, mint az idő, amely egymásra pergeti a perceket.
A tábla széléről 2009 októberben – Dr. Bódis László
