Ehhez hasonló a címmel írtam egy bevezetőt az augusztusi lapszámunkhoz. Eredetileg valamiféle visszaemlékezés lett volna az elmúlt öt, majdnem hat évtized mezőgazdaságára, de a gondolataim – ki tudja mi okból – személyessé váltak és az emlékek leginkább rólam és nem a mezőgazdaságáról szóltak.
Mielőtt kihajítottam volna az írást az jutott eszembe, hogy ide a blogba „átmentem”, ha már egyszer megírtam, és némi tanulság is leszűrhető belőle. Itt kevesebb az esélye, hogy beleütközik az olvasó, ha meg igen, vagy elolvassa, vagy nem – ez már nem rám tartozik.
Teltek, múltak a forró augusztusi napok, jól vagy kevésbé megérdemelt pihenésünket töltöttük a Balatonnál. Alkonyodott.
Kérdezem az egyik kamaszodó fiamtól:
– Lemegyünk esti fürdésre?
– Benne vagyok – válaszolta.
Az északi part akkor még kevésbé felkapott településén nyaraltunk (ki írjam, ne írjam? Leírom: Balatonszepezd). Lassan tempózva úsztunk a délipart irányába. Szemben a dombokon felderengett egy halvány vöröslő fény.
Először döbbenten néztük:
– Szerinted ez mi lehet? – kérdezte a fiam.
– Hm. – volt a tanácstalan válaszom.
A távoli vörös izzás lassan egyre feljebb emelkedett és a fénye is tisztult.
Időbe telt, amíg a Hold kibontakozott a dombok szorításából, és felkúszva az égre, levetni készült vörös gúnyáját, hogy ezüstbe öltözve verjen hidat a Balaton tükörsima vizére.
– Így emlékszel rám? – kérdezte most az évtizedek múltával a Telihold.
– Feledhetetlen élmény volt. – vettem fel a beszélgetés fonalát. – De találkoztunk mi már korábban is.
– Hát persze. – válaszolta.
Kezdő udvarló voltam. Esti barangolásunk közben az akkori szerelmembe karolva, (ma is a feleségem a történtek ellenére) felnéztem az égre és ennyit mondtam:
– De szépet süt a pofánkba a Telihold. (Néma csend, majd kis idő múlva.)
– Már akinek pofája van – mondta elhúzódva, és szótlanul ballagtunk tovább. (Mekkora faragatlan barom vagyok – mondtam magamban.)
– Nem a szakmáról meg a mezőgazdaságról akartál firkálni. Ne pocsékold a papírt! – utasított rendre a Telihold.
– Hát ott még nem tartunk – mondtam. – Ne siettess!
– Jó-jó, de megint elfogsz kalandozni.
– Igen, mert mindig eszembe jut valami: Az egyetemi évekről például egy könyvet teli tudnék írni.
– Könyörgöm, kíméld meg az olvasót!
Egy dolgot azért elmesélnék, mert van némi kapcsolata azzal, amit művelni merészelek az Agrofórum hasábjain.
Volt egy olyan tárgyunk – a pontos nevére már nem emlékszem – hogy újságírás, vagy valami hasonló (ma ezt bizonyára kommunikációnak titulálják). Bementem vizsgázni és miután tudtam az anyagot (szerintem) megdicsőülten jöttem ki a rosszhírű vizsgáztató „barlangjából”.
– Na, hogy ment? – kérdezték szinte rám vetülve.
– Hát, hogy ment volna? – kérdeztem vissza, kellő önérzettel, és odanyújtottam az indexemet.
Elképedve néztek rám:
– Ez kettes…
– Mi? – kérdeztem felháborodva, majd kikaptam a kezükből az indexemet és berontottam a „barlangba”.
– Tanár úr! Itt valami tévedés történt.
– Nem tévedés – mondta egykedvűen – de ha nem tetszik ki is rúghatom. Sunnyogva jöttem ki, mint ahogy a rajzfilmekben, behúzott farokkal a kutyák szoktak, amikor pórul járnak.
– Ennyi? – kérdezte a Telihold – mert ilyen történetet százával tudnak mesélni a hallgatók.
– El sem meséltem volna, ha nem lenne folytatása. Néhány napra rá, mondom kiszellőztetem kicsit a fejem egy Budakeszi környéki erdei sétával. Álmodozva bandukolok, amikor meglátom az én kíméletlen vizsgáztatómat előttem andalogva, de nem egyedül.
A hölgy szerelmesen karolt az egyébként jóképű férfiba.
Akkor ismertem rá az egyik – nem akarom jellemezni – nem az erkölcseiről híres tanárnőnkre.
Kibújt belőlem a rosszabbik énem:
– Kézcsókom Tanárnő, Tiszteletem Tanár úr – köszöntem rájuk.
Aztán otthagytam őket és vissza se nézve mentem tovább.
Akkor – de rég is volt – azon morfondíroztam, hogy ha másnap bemennék az egyetemen a „barlangba” és megkérdezném:
– Tanár úr! Biztos, hogy kettest akart nekem adni? – vajon mit reagált volna.
– Azt nem tudom – mondta a történetemet elunva a Telihold, még az is lehet, hogy tényleg kirúgott volna – de hogy ebben az írásban szó sem esett az akkori időszak mezőgazdaságától az biztos. Összehordtál itt hetet-havat, csak a lényeg maradt ki.
– Talán majd legközelebb – mondtam elszottyanva, ha még egyáltalán kíváncsiak lesznek rám.
A végére hagytam a lényeget, hogy azért mégse legyen tanulságok nélkül ez a Telihold számára is unalmas írás:
– Meggondolatlanul ne beszéljünk, pláne udvarlás közben.
– Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy amiről azt hisszük, hogy jól csináltuk, az valóban jó volt-e.
A tábla széléről – Bódis László
