A takácsmácsonya hajdani termesztéséről – Jegyzetek egy kártolómunkás portréjához

Ezek egyike bizonyos Georg Weismann néven bejegyzett, 78 éves takácsembert ábrázol, aki különös szerszámot tart a kezében (1. ábra).

A kép az ún. nürnbergi lakónyilvántartó könyvekből (Hausbücher der Nürnberger Zwölfbrüderstiftungen) származik, melyekben foglalkozásuk végzése közben örökítették meg a szegényházak lakóit a 15. és 19. század között. A szóban forgó szerszám egy kézi kártoló, melyet a takácsmácsonya szárított virágzatából készítettek. A mácsonyafejeket kereszt alakú fakeretre erősítették (2. ábra), és ezzel végezték a posztó kézi kártolását.

A takácsmácsonya virágzatában – a nemesítés és a domesztikáció során – a szúrós vacokpelyvák csúcsai visszahajlottak (3. ábra), egyúttal ruganyossá váltak, ami alkalmassá tette a posztó borzolására.

A középkori Európában jól ismerték a növényt (4. ábra) és már akkoriban széles körben termesztették.

Az 1800-as években, Angliában, Franciaországban és Németországban voltak a legfontosabb művelési körzetei, de termesztése ekkoriban Ausztriában is fellendült. 1875-ben például Stájerországban és Felső-Ausztriában együttesen csaknem 100 millió mácsonyafejet arattak le a hozzávetőlegesen 500 hektáros termőterületéről. Hazánkban kevésbé művelték, de Balás Árpád 1876-ban, Rodiczky Jenő 1891-ben, majd Cserháti Sándor 1901-ben megjelent szakkönyveiben pontos leírásokat olvashatunk a termesztési technológiájáról.

Eszerint a növényt közvetlenül a szántóföldre való magvetéssel és palántázással is szaporították. Sok helyen a magot valamely kapásnövény, pl. mák, repce vagy tengeri közé közvetlenül elduggatták, vagy gabona fölé, illetve azok tarlójába is elszórták. A második évben kétszer megkapálták és harmadszorra gyengén feltöltötték. A „mácsonyamívelés” további fontos munkája volt a főhajtás kitörése, miáltal sokkal jobb minőségű fejek képződtek.

Tartós esőzéseknél a szárat tölcsér alakúan átfogó leveleket át kellet szúrni, mert különben az abban felgyülemlett csapadékvíz rothadást okozott. A második év júniusában kezdett virágozni és egész nyáron át jó méhlegelőt szolgáltatott. Mivel a fejek nem egy időben értek, az aratás augusztus-szeptember hónapokban több hétig is elhúzódott. A levágott fejeket szellős padlásokon vagy kukoricagóréban szárították, majd alak és méret szerint osztályozták. Magját madáreleségként, szárát pedig tüzelőszerként is hasznosították. Meleg, napos fekvésű helyeken díszlett jól, igen hideg, hószegény teleken olykor kifagyott. A homokos vályogtalajokon adta a legjobb termést.

Az 1800-as években a kártolóeszközöket gépesítették, de kezdetben a mácsonyát is bevonták a technológiai modernizációba. Az üzemekben a mácsonyafejeket keskeny keretekbe helyezték, melyeket ráerősítettek az úgynevezett bogácsolóhengerre (5. ábra).

Ez a henger egy irányba forgott, miközben a mácsonyákkal érintkező szövet sokkal lassabban az ellentétes irányba mozgott, miáltal a szövet felülete bársonyos tapintásúvá vált. Ezidőtájt hatalmas mennyiségű mácsonyát igényelt az európai textilgyártás (6. ábra).

Bár ekkor még pótolhatatlannak tűnt, később a fémből készült kártolóeszközök kiszorították a takácsiparból és a 20. század második felében Európa-szerte felhagytak termesztésével.

Irodalom

• Hall A. R. (1992): The last teasel factory in Britain, and some observations on teasel (Dipsacus fullonum L. and D. sativus (L.) Honckeny) remains from archaeological deposits. Circaea 9: 9-15.
• Pinke Gy. (2016): Kultúrtörténeti botanika. Elfeledett ipari növényünk, a takácsmácsonya. Élet és tudomány 71 (18): 550-553.
• Rodiczky J. (1891): Az ipari és kereskedelmi növények ismerete és termesztése. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest.