A közelmúltban megkezdődött a szakmai párbeszéd az előttünk álló ciklus területalapú támogatásainak zöld előírásrendszerével kapcsolatban, amiben a természetvédelem, a méhésztársadalom és a vadgazdálkodók is szerepet vállaltak. Az Agrárminisztérium kiemelt célja, hogy az új szabályrendszerben a lehető legjobban összehangolja a versenyképességet, valamint a fenntarthatóságot, és egy olyan támogatási forma jöjjön létre, ami racionális, környezettudatos gazdálkodásra ösztönzi a gazdálkodókat. Hasonló célokat fogalmazott meg az Országos Magyar Vadászkamara, szem előtt tartva a mezőgazdasági termelők érdekeit is.
A szakmai érdekképviseleti szervezet egy külön munkacsoportot is felállított annak érdekében, hogy a biodiverzitás és azon belül az apróvadfajok védelme is minél nagyobb hangsúlyt kapjon majd a zöldítésben. Mindezt azonban a gazdálkodókkal együttműködve, a termelőket inspirálva, segítve, a földhasználók, földtulajdonosok és a vadgazdálkodók közötti szakmai kapcsolatot elmélyítve érnék el.
A zöldítés eddigi tapasztalatairól, a vadgazdálkodók törekvéseiről, a versenyképességről és a biodiverzitás megőrzésének lehetőségeiről, az agrártáj értékeinek megmentéséről Hajdu Márkkal, az Országos Magyar Vadászkamara vadgazdálkodási főmunkatársával beszélgettem.
Ha a vadgazdálkodók, vadászatra jogosultak szempontjából kellene értékelni a mögöttünk álló ciklus zöldítési programját, akkor mit lehetne elmondani? Volt értelme? Volt pozitív hatása a vadállományra, elsősorban az apróvad tekintetében?
Talán érdemes azzal a ténnyel kezdeni, hogy a mezőgazdaságban jelentős fejlődést tapasztalhattunk az elmúlt évtizedekben. Nőtt a műtrágya és a növényvédő szer felhasználása, egyre jelentősebb lett a gépesítettség, ennek érdekében nagyobbak lettek a táblák. Az innováció ilyen mértékű térnyerése azonban sok esetben az agrár élőhelyek kárára van. A természeti sokféleség az elmúlt 15 évben 30 százalékkal csökkent, az apróvadállomány pedig vészesen megfogyatkozott. Példaként felhozható a fogoly állománya, ami mostanra a 60 évvel ezelőttinek a 10 százalékára esett vissza. Ennél is aggasztóbb a helyzet a beporzó rovarok esetében, ahol a mezőgazdasági termelés alapját is szolgáló fajok állományainak csökkenése az elmúlt 30 évben 75 százalékos volt.
Rátérve a konkrét kérdésre, az elmondható, hogy az agrártámogatási rendszerek mérhető hatását nehéz egyértelműen kimutatni, hiszen a rendszer rendkívül összetett. Ettől persze még nem lehetetlen a feladat. A zöldítés tipikusan olyan beavatkozás, ahol különböző szinteken kell értelmezni a hatást. Az lokális, regionális, táji léptékű szinteken eltérő lehet. Hazai vizsgálatok nem keresték ezekre a kérdésekre a válaszokat, nemzetközi kutatásokból, jelentésekből azonban egyértelműen kiderül, hogy a zöldítés és a kapcsolódó agrártámogatási források nem bizonyultak elegendőnek az agrárélőhelyeken bekövetkező negatív folyamatok lelassításához sem, nemhogy a megállításához vagy a mérleg visszabillentéséhez. Hiszen láthattuk, sok mutató (madár-, rovarfajok száma, állománysűrűségek) annak ellenére csökkenést mutat, hogy a zöldítés folyamatosan elérhető támogatási elem volt az agrártámogatási rendszerben.
A mögöttünk – vagy inkább részben mögöttünk – álló ciklusról már beszéltünk. De milyen zöldítési elemeket tartana hasznosnak a Vadászkamara az agrártáj, a biodiverzitás fenntartásának érdekében?
Bár a Vadászkamara a vadászok érdekképviseleti szerve, elkötelezettek vagyunk a vadfajok, és azok élőhelyének megóvása iránt. Ezt kiválóan példázza a Vadgazdálkodási Alap működtetése. A választ viszont ezúttal is érdemes távolabbról indítani, mert az elsődleges célunk (az érdemi megvalósulások számát, minőségét tekintve) az, hogy a kötelező és ne a választható elemek között szerepeljenek a legfontosabb célok. A zöldítés esetében – bár nyilvánvalóan lehet és kell is bővíteni a kiírást, és ezen dolgozunk most is – nem feltétlenül az eszköztárral volt a gond. Eddig is elérhető volt nagyon sok értékes elem. Fontos, hogy az agrártámogatási rendszer megfelelő szintje tartalmazza azokat a lehetőségeket, amelyek segítenek például a szükséges szaktudás elérésében akár szaktanácsadás, akár mintagazdaságok révén. Fontos lenne egy olyan szakmai háttér megerősítése, ami közvetlenül technológiát, vagy munkaerőt tudna biztosítani a beavatkozások elvégzéséhez. Kulcskérdésnek tartjuk a választható elemekre való ösztönzést, hiszen az egyszerű, intenzív mezőgazdasági módszerekkel, rendszerekkel szemben kell versenyképessé tenni ezeket a megoldásokat.
Természetesen a kérdésre válaszolva megfogalmaztunk olyan, a zöldítéshez besorolható elemeket, melyek az intenzív agrártermelés mellett is biztosítani tudják az apróvad létfeltételeit (élő-, szaporodó-, fészkelő-, búvóhely, táplálékbázis a mozgáskörzetén belül). De fontos látnunk, hogy nemcsak az apróvadfajokról van szó, hiszen az állandó élőhelyi foltok hosszú távú fenntartása, fasorok, facsoportok, cserjesávok, csenderes foltok, füves utak, vadföld sávok, csatornapartok, tanyahelyek megtartása, létesítése és fejlesztése a kulcsa a biológiai sokféleségnek az agrár-természeti rendszerekben. Ezek olyan hosszútávon fennmaradó élőhely-hálózatot, stabilabb biológiai rendszert eredményeznek, amelyek sokkal ellenállóbbak a szélsőségeknek, és végsősoron a mezőgazdaságra is pozitív hatással vannak a vízháztartáson, a kártevőket fogyasztó madárfajok és a beporzók stabil állományain keresztül.
A cél tehát adott, és most kifejezetten aktuális, hiszen megkezdődött a szakmai párbeszéd a zöldítés szabályaival kapcsolatban. De mit tett és mit tehet a jövőben a vadászkamara annak érdekében, hogy a zöldítés valóban eredményes lehessen?
Tavaly ágazati szakértők bevonásával konferenciát szerveztünk, ahol feltártuk a zöldítés agrár-élőhelyekre gyakorolt hatásait. A témakör fontosságát felismerve megalakítottunk egy KAP-munkacsoportot, amelynek tagjai olyan szakemberek, akik a legnagyobb hazai vadbiológiai kutatóműhelyek, az Agrárminisztérium, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) berkein belül vagy akár a saját gazdaságukban nap, mint nap a konferencián megismert problémák kiküszöböléséért dolgoznak. Ezzel párhuzamosan a Vadászkamara lehetőséget kapott arra, hogy aktívan részt vehessen a 2021–2027-es időszakra szóló Közösségi Agrárpolitika stratégiai tervezésének folyamatában. Az MME-vel és az Országos Magyar Méhészeti Egyesülettel egy megállapodás formájában kifejeztük a szakmai álláspontunkat, ami az agrártáj természeti értékeinek megőrzéséhez nélkülözhetetlen alapelveket, szükséges lépéseket tartalmazza. Ennek a megállapodásnak a lényegi elemeit az Agrárminisztérium döntéshozóihoz is eljuttattuk. A megkezdett munka neheze a pályázati rendszer kiírása után következik, hiszen meg kell ismertetnünk a gazdálkodókat a számukra elérhető lehetőségekkel, érdekeltté kell tennünk az agrárium szereplőit a közös céljaink eléréséhez.
A kommunikáció az egyik oldalról tehát már működik, valami elindult. De mivel lehetne ösztönözni a gazdálkodókat egy olyan zöldítés megvalósítására, aminek tényleg mérhető eredménye van a biodiverzitás szempontjából? Azt érzem, hogy sok esetben a „fenntartható jövő”, az „unokáinktól kölcsönkapott föld” szólamok nem feltétlenül bizonyulnak elégnek, nem ritka, hogy végül inkább a pénztárca dönt.
A biodiverzitás megőrzéséről való gondoskodás részben nem lehetőség vagy ösztönzés kérdése. Az Európai Unió Biodiverzitás Stratégiája, a Zöld Megállapodás, a „Termőföldtől az asztalig” -program és sok hasonló, EU-s kötelezettség okán bizonyos környezeti teljesítményeket anélkül kell elérni, beépíteni a támogatási rendszerbe, hogy ezért pl. a Vadászkamarának vagy más szervezetnek tenni kellene. Ez tagállami kötelezettség. De visszautalnék a nyilvános, három szervezet által közösen megfogalmazott állásfoglalásunkra, és a korábban elmondottakra. Alapvetően a támogatási összegek kifizetéséhez kapcsolódó, kötelező elemek körébe kell beépíteni azon környezeti teljesítményeket, melyekre szüksége van az országnak.
Másrészről nem ennyire egyszerű a kérdés, nem kizárólag pénz-orientált a rendszer. A most záruló rendszerben is többletforráshoz juthatott az, aki többlet-teljesítményt vállalt. Szaktudásra és speciális gépparkra szükség van, de leginkább gazdálkodói akaratra ahhoz, hogy érdemben és területi arányában, sűrűségében is olyan mértékben épüljenek be ezek a környezeti elemek, amelyeknek valós hatása lehet.
A gazdálkodók társadalmi felelősségvállalása akkor is megkérdőjelezhetetlen, ha sokszor a „pénztárca dönt”. A gazdálkodó döntésén múlik, hogy milyen módon műveli a tulajdonában álló földterületet, ezzel milyen közvetlen hatást gyakorol a környezetére, a benne élő növény- és állatvilág összességére. A többlet vállalásokért, elvégzett munkáért, az esetlegesen kieső bevételért természetesen megfelelő anyagi forrást kell biztosítani a részükre, ez nem kérdés.
Bár az induláskor több cél is megfogalmazódott, a zöldítésnek gyakorlatilag egyfajta élőhely-fejlesztésként is kellene funkcionálnia. Van-e elég tapasztalata egy termelőnek vagy a vele együtt dolgozó vadgazdálkodónak, hogy ez tényleg profi módon, hatékonyan valósulhasson meg?
Véleményem szerint a tapasztalat csak egy, és nem is a legsarkalatosabb része a kérdésnek. Általánosságban nehéz ezt megfogalmazni, és mindenkire kivetíteni, hiszen van, akinek van, és van, akinek nincs. A szaktudás – mint minden egyéb szakmában – elérhető. A gazdálkodók jelentős része rendelkezik a szükséges képzettséggel, vagy a szakképzett segítség igénybevételének lehetőségével.
A tapasztalatnál sokkal fontosabb kérdés, hogy ezek a megoldások versenyképesek legyenek az intenzív rendszerekkel. A teljes, intenzív technológiai sor gyakorlatilag „házhoz megy”, a vetőmagtól a munkagépeken át a növényvédelemig, tápanyag-utánpótlásig. Az értékesítők, szaktanácsadók közvetlenül ajánlják ezeket a termelőknek – akár komplex technológiai megoldásokként is. Ezzel a kényelmes megoldással kell „versenyeznie” azon beavatkozásoknak, amiknek a környezeti teljesítményén a magyarországi élővilág kétharmadának sorsa áll vagy bukik. Ezeket azonban ilyen formában jelenleg senki nem viszi el a gazdálkodókhoz, agronómusokhoz. Nem kopogtat be a termelőkhöz például egy szaktanácsadó, aki felvázolja az ezekben a megoldásokban is rejlő pénzügyi és egyéb lehetőségeket. Adott esetben könnyen előfordulhat, hogy a már meglévő adottságokból is többet ki lehetne hozni, ha tapasztalt szem vizsgálja, és ad rá javaslatokat.
Egy vadföld-, vagy peszticid-mentes sáv, egy fasor vagy cserjesor létesítésének technológiája alapvetően elérhető tudás, de ez kellő akarattal párosulva fogja csak a megvalósulást szolgálni.
A zöldítés és annak forrása mellett további pénzek is léteznek, amelyekkel természetvédelmi – ezen belül vadvédelmi – módszereket lehet beépíteni a gazdálkodásba. Gondolhatunk például az AKG-ra, korábbi LIFE programokra. Vadgazdálkodási szempontból melyek a legfontosabbak, mikben lenne vagy van akár már most is kiaknázható lehetőség?
Az említettek kiváló lehetőségek. Emellett pedig kiemelném a Vadászkamara által kiírt Vadgazdálkodási Alap pályázati rendszerét, amit már korábban is említettem. A 2017-ben indult, elsősorban élőhelyfejlesztési beavatkozások megvalósítását támogató rendszerünk évek óta növekvő lelkesedésnek örvend. Az elmúlt három év során összesen az ország vadászatra jogosultjainak fele élt már a lehetőséggel. Ezzel – a 30 százalékos önerőt is hozzászámolva – mintegy 2,4 milliárd forint értékben valósult meg valamilyen élőhelyfejlesztési beruházás (vadföld sáv, cserjesor, fasor, víznyerőhely, etető-, itató létesítése vagy csapdapark fejlesztés). Vadgazdálkodási szempontból nem elhanyagolhatók azon együttműködések sem, ahol a vadászatra jogosult a földhasználó területén (akár bérelt sávokon) valósítja meg a szükséges élőhelyfejlesztést.
Lát esélyt arra, hogy az egyébként sok helyen, főként a vadkár miatt konfliktusokkal terhelt kapcsolatból gyümölcsöző élőhelyfejlesztés legyen?
A közös együttműködés igenis lehet a konfliktusok feloldásának kulcsa, hiszen a földhasználó területén a vadászatra jogosult elvégezheti a környezeti teljesítményeket nyújtó beavatkozásokat. Ezzel pedig mindkét fél nyer(het). Bízunk benne, hogy a nemrég megjelent vadkárbecslési útmutató sok ilyen, és ehhez hasonló konfliktust rendezni fog. Nem szabad azonban ezt a problémakört sem felnagyítani, sem kifogásként használni, mely a fejlődés útjában áll.
Visszatérve az élőhelyfejlesztés szempontjából komoly erőforrást, illetve pénzforrást jelentő Vadgazdálkodási Alapra: összhangba hozható ez a zöldítéssel? A felhasználásával például érdekeltté tehet egy gazdálkodót a nyertes vadászatra jogosult?
A Vadgazdálkodási Alap céljainak kitűzésekor a zöldítés feltételrendszerét is alapul vettük. Természetesen az apróvadfajok igényeihez kellett igazítani, és bár számos egyéb szempont figyelembevételével dolgoztuk ki a pályázati rendszert, azt gondoljuk, a Vadgazdálkodási Alap motiváció lehet a gazdálkodó számára. A többlet források igénybevételének lehetősége önmagában nem elegendő, a felek közötti viszony, az együttműködés a kulcsa a közösen megvalósított elemeknek.
Végezetül szintén érdekes kérdés lehet a zöldítésben is alkalmazható, vadgazdálkodói szempontból kifejezetten hasznos takarónövényekben okozott vadkár kérdése. Az egyébként ökológiai szempontból rendkívül jó no-till, tehát talajművelést elhagyó mezőgazdasági rendszerbe is beilleszthető takarónövények vadkár-kérdésében van már szakmai álláspont?
A kérdés alapján várt szakmai állásponthoz ilyen irányú kutatásokra, publikációkra lenne szükség. A mezőgazdasági vadkárbecslési útmutató a no-till technológia esetén alkalmazott takarónövények kérdését egyelőre még nem, vagy csak részben rendezi. Más kultúrák vadkárbecslési gyakorlatának megalapozását kísérletes kutatások előzték meg. Ezekből a kutatási jelentésekből tudjuk, hogy fenofázistól függően a taposási, legelési kárt részben, vagy egészében is kompenzálni tudja a kultúrnövény. Más kertészeti és erdészeti kutatásokból az is nyilvánvaló, hogy a föld feletti részek sérülése esetén a gyökérzet megerősödik, majd a szár, a levelek fokozott, erőteljes növekedése következik. Sőt egyes kertészeti és erdészeti módszertanok része is ennek a szándékos előidézése. A gyökérzet ilyen jellegű megerősödése a talajszerkezet javítását szolgálhatja, tehát a kérdésben szereplő problémával ellentétben segíti a gazdálkodói célt. De ezek csak az eddigi ismereteink alapján vont párhuzamok. Szakmai állásponthoz számszerűsíthető, mérhető eredményű kutatásokra van szükség.
Ezek szerint bőven van min dolgozni az elkövetkezendő időszakban, amihez sok sikert kívánok, és remélem, hogy a jövőnk és a biodiverzitás megőrzésének érdekében sikerül konstruktív együttműködéseket kialakítani a vadgazdálkodók, természetvédők és a mezőgazdasági termelők között – lokálisan, de nagyobb léptékben is.
Nézze meg az Agrofórum korábban készített videóit, amelyek szorosan kapcsolódnak a témához:
