A munkaszerződést a leggyakrabban határozatlan időre kötik meg. Ebben az esetben a felek nem határozzák meg, hogy mikor szűnik meg (mikor jár le) a munkaviszony. Ilyenkor, ha az egyik szerződő fél azt kívánja, hogy szűnjön meg a munkaviszony, akkor azt nyilvánvalóan meg kell szüntetnie.
A munkaviszony megszüntetésére irányuló nyilatkozat a felmondás, amely az esetek többségében felmondási időt von maga után, azonban kivételes esetekben előfordulhat, hogy a felmondás azonnali hatályú; ilyenkor nincs felmondási idő. Ha a felmondást a munkáltató közli, akkor a felmondást köteles megindokolni, míg a munkavállaló nem köteles indokolni felmondását (az azonnali hatályú felmondásnál ettől eltérően a munkavállalót is terheli az indokolási kötelezettség). A munkaviszony természetesen közös megegyezéssel is megszüntethető, amelyhez értelemszerűen mind a munkáltató, mind a munkavállaló beleegyezése szükséges.
Abban az esetben azonban, ha a munkaviszony határozott időre jön létre, akkor a fenti általános szabályoktól eltérő szabályok alkalmazandóak a munkaviszony megszűnésére, illetve megszüntetésére nézve is.
A határozott idejű munkaviszonyról általánosságban
Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy hatályos munkajogi szabályaink nem szabnak korlátot a feleknek arra nézve, hogy határozott vagy határozatlan időre köthessenek munkaszerződést; természetesen mindkettőre van lehetőségük.
A határozott idejű munkaviszony tartamát vagy naptárilag kell meghatározni vagy valamilyen más olyan módon, amely alkalmas arra, hogy mindkét fél számára egyértelmű legyen, hogy mikor szűnik meg a munkaviszony. Amikor naptárilag történik a munkaviszony tartamának a meghatározása, akkor általában időtartamot szoktak kikötni a felek (például „a munkaviszony határozott időre, 1 naptári évre jön létre”), amikor pedig valamilyen más feltételt kötnek ki, akkor ezt rögzítik a szerződésben (például „a munkaviszony a szülési szabadságon lévő másik munkavállaló visszatéréséig terjedő határozott időre jön létre”).
Nagyon lényeges előírás, hogy a munkaviszony megszűnésének időpontja nem függhet kizárólag az egyik fél (például a munkáltató) döntésétől akkor, ha a munkaviszony tartamát nem naptárilag határozták meg a munkaszerződésben. Jogellenes például az a kikötés, hogy „a munkaviszony határozott időre, a munkáltató igazgatósága erre vonatkozó döntésének meghozataláig jön létre”. Ugyancsak jogellenes, ha azt köti ki a munkáltató, hogy „a munkaviszony határozott időre, a munkáltató szegedi telephelyének bezárásáig jön létre”, hiszen a telephely bezárásáról nyilvánvalóan nem más dönt, mint maga a munkáltató. Ha a határozott idejű munkaviszony tartamát nem naptárilag határozzák meg, akkor a munkáltató köteles előzetesen tájékoztatni a munkavállalót a munkaviszony várható tartamáról (például „a munkaviszony szülési szabadságon lévő másik munkavállaló visszatéréséig terjedő határozott időre – várhatóan 3 naptári évre – jön létre”).
A határozott idejű munkaviszony tartama nem lehet hosszabb, mint 5 naptári év. Ebbe az 5 naptári éves időszakba bele kell számítani azt is, ha a határozott idejű munkaviszonyt meghosszabbítják vagy ismételten megkötik. Ilyen eset fordul elő, ha egy munkaszerződést először 1 évre kötnek meg, majd az 1 év elteltével ismételten kötnek egy munkaszerződést újabb 1 évre és így tovább, ameddig el nem éri a munkaviszony teljes tartama az 5 évet. Az 5 év letelte után újabb határozott idejű munkaviszony már nem létesíthető; ettől kezdve már csak határozatlan idejű újabb munkaszerződés köthető a felek között.
A határozott idejű munkaviszony meghosszabbításával kapcsolatos munkajogi kockázatok
Mivel a határozott idő lejárta a munkaviszonyt automatikusan megszünteti, a munkáltatónak nem kell intézkednie a munkaviszony megszüntetése iránt (nem kell a munkaviszonyt felmondania). A határozott idő lejárta esetén értelemszerűen nincs sem felmondási idő, sem végkielégítés, és a munkáltató értelemszerűen nem kell indokolja a munkaviszony megszűnését, hiszen nem a munkáltató egyoldalú intézkedése miatt szűnt meg a munkaviszony, hanem az idő múlásával (a határozott idő lejártával) automatikusan.
Mivel tehát a határozott idejű munkaszerződés megszüntetését a munkáltatónak nem kell megindokolnia, a munkáltatónak bizonyos helyzetekben előnyös lehet a határozott idejű munkaszerződés, és ezért sok munkáltató azt a gyakorlatot követi, hogy rövid időtartamokra (például 3-3 hónapra) kötött újabb és újabb határozott idejű munkaszerződések láncolatával foglalkoztatja a munkavállalóit. Az ilyen gyakorlat jogellenes, mert nem szabad ismételten határozott idejű munkaszerződést kötni, kivéve abban az esetben, ha fennáll valamilyen munkáltatói jogos érdek, amely indokolja azt, hogy a munkáltató kénytelen ismételten határozott idejű munkaszerződés(eke)t kötni (ahelyett, hogy határozatlan idejű munkaszerződést kötne a munkavállalóval). Ezen felül még az is szükséges ahhoz, hogy jogszerű legyen az ismételt határozott idejű munkaszerződés, hogy az ne irányuljon a munkavállaló jogos érdekének csorbítására. Az itt megfogalmazott korlátozást az európai munkajog a „lánc-munkaszerződések” tilalmának nevezi, amely korlátozás a magyar munkajogba 2001-ben került be.
Ahhoz tehát, hogy egy munkáltató a munkavállalójával ismételten határozott idejű munkaszerződést köthessen, miután az előző határozott idejű munkaszerződés tartama lejárt, kettő feltétel együttes fennállása szükséges:
1. létezzen a munkáltató oldalán egy jogos érdek (például ideiglenesen megnövekedett rendelésállomány), amely indokolja azt, hogy a munkáltató miért nem határozatlan idejű munkaszerződést köt a munkavállalóval;
2. az ismételt határozott idejű munkaviszony létesítésének ne az legyen a célja, hogy csorbítsa a munkavállalónak valamilyen jogos érdekét (például ne azért kössenek ismételten határozott idejű munkaszerződést a felek, hogy a munkáltatónak ne kelljen majd végkielégítést fizetnie a munkavállaló részére a munkaszerződés megszűnése esetén).
A munkáltatói jogos érdek fennállását – egy esetleges munkaügyi vita esetén – a munkáltató köteles bizonyítani. A munkajogi szabályok nem adnak támpontot arra nézve, hogy mi tekinthető „megfelelő” munkáltatói jogos érdeknek. Itt csak a munkaügyi bíróságok gyakorlatára támaszkodhatunk. Például megfelelőnek ítélte a munkaügyi bíróság azt a konkrét helyzetet, amikor ugyan 6 alkalommal hosszabbította meg a munkáltató a határozott idejű munkaviszonyt, azonban mind a 6 alkalommal a munkavállalót előzetesen tájékoztatta, hogy mi az oka annak, hogy újból határozott idejű munkaszerződést kötnek (és nem határozatlan idejűt). Ráadásul mindegyik hosszabbítás alkalmával meg tudott jelölni a munkáltató egy külső üzleti körülményt (például a munkáltató egyik megrendelőjének ideiglenes megnövekedő igényei, egy új termék bevezetésével járó ideiglenes megnövekedett munkaerő-szükséglet stb.).
A 2012 előtti magyar munkajogi szabályozás szerint is jogellenes volt a határozott idejű munkaszerződések indokolatlan láncolata, és ennek az volt a következménye, hogy az ismételten határozott idejű munkaszerződést immár határozatlan időtartamúnak kellett tekinteni.
Ez azért jelentett nagy kockázatot a munkáltatóra nézve, mert egy ilyen jogellenes, több határozott idejű munkaszerződésből álló láncolat utolsó láncszemének lejártakor a munkáltató nyilvánvalóan nem tett a munkaviszony megszüntetésére irányuló nyilatkozatot (mivel úgy tekintette, hogy a munkaviszony a határozott idő lejártával megszűnt), de mivel a munkaviszonyt határozatlan idejűnek kellett tekinteni, így a munkaviszonyt írásba foglalt és indokolással ellátott felmondással kellett volna megszüntetni. Mivel ezt a munkáltató elmulasztotta, a felmondása jogellenesnek minősült és számolnia kellett a jelentős jogi és pénzügyi következményekkel, akár több éves munkabér kifizetésének kockázatával.
A 2012 utáni munkajogi szabályozásunk ugyan tételesen nem tartalmazza, hogy a határozott idejű munkaszerződések jogellenes láncolata esetén az ismételten határozott idejű munkaszerződést immár határozatlan időtartamúnak kell tekinteni, de a vonatkozó munkajogi szabályokból továbbra is ez az értelmezés vezethető le a következők szerint:
(i) a határozott idejű munkaviszony meghosszabbítása csak munkáltatói jogos érdek fennállása esetén lehetséges;
(ii) ha hiányzik a munkáltatói jogos érdek, akkor jogellenes (és ezért érvénytelen) a határozott idejű munkaviszony meghosszabbítása;
(iii) ebben az esetben nem az egész munkaszerződés érvénytelen, csak az a része, amely az ismételt „határozott idejűségre” irányult;
(iv) így a meghosszabbított munkaszerződés tehát határozatlan időre jött már létre;
(v) határozatlan idejű munkaszerződés esetén a munkáltató a munkaszerződést felmondással szüntetheti meg, köteles azt megindokolni, a munkavállalónak jár felmondási idő, végkielégítés stb.
A határozott idejű munkaviszony idő előtti megszüntetésének következményei
A hosszabb (több éves) határozott idejű munkaszerződés a munkáltatóra nézve bizonyos esetekben akár komolyabb anyagi terhet is jelenthet: ha a határozott idejű szerződést kívánja a munkáltató megszüntetni – például átszervezés vagy létszámcsökkentés miatt – a határozott idő lejárta előtt, akkor a munkavállaló jogosult a határozott időből hátralévő időre járó munkabérére (ha a határozott időből több van hátra, mint egy év, akkor legfeljebb tizenkét havi munkabérre jogosult a munkavállaló).
Ha azonban a határozott idejű munkaviszony munkáltató általi megszüntetése nem a munkáltató működésével összefüggő okból történik, hanem azért, mert a munkáltató felszámolási vagy csődeljárás alá került, vagy a munkaviszony fenntartása elháríthatatlan külső ok következtében a munkáltató számára lehetetlenné válik, akkor a felmondás általános szabályait kell alkalmazni és a munkavállaló részére „csak” a törvény szerinti általános felmondási idő jár, illetve 3 évnél hosszabb munkaviszony esetén végkielégítés is. Ugyanez a helyzet akkor, ha a munkáltató a munkavállaló képességére alapított okból (például egészségügyi alkalmatlanság) szünteti meg a határozott idejű munkaviszonyt.
Ha a munkaviszonyt a munkavállaló kívánja felmondani, akkor felmondását általában (határozatlan idejű munkaviszony esetén) nem köteles megindokolni. Ha viszont a munkavállaló a határozott idejű munkaviszonyt kívánja felmondani, akkor ezt meg kell indokolnia. Az indok ilyenkor csak olyan ok lehet, amely a munkavállaló számára a munkaviszony fenntartását lehetetlenné tenné vagy körülményeire tekintettel a munkavállalóra aránytalan sérelemmel járna (például a munkavállaló gyermeke olyan iskolába nyert felvételt, amely másik városban van). Ha a munkavállaló a határozott tartamú munkaviszonyát jogellenesen szünteti meg (például nem indokolja meg a felmondását), akkor a határozott időből még hátralévő időre járó (de legfeljebb háromhavi) munkabért köteles megfizetni a munkáltató részére.
A fentiek összegzéseként megállapíthatjuk, hogy a jogalkotó a határozott idejű munkaszerződést elsősorban az átmeneti jellegű munkakapcsolatok rendezésére szánta, és ezen jogintézmény hosszú távú munkaviszony szabályozására nem igazán alkalmas.
Dr. Csákay Zoltán mestertanár
Szent István Egyetem, Gödöllő
Dr. Varga Cecília ügyvéd
Budapest
