Május első hetei sok tanulsággal szolgáltak. Az történt, hogy a szántóföldi növények árai emelkedésbe kezdtek. Hogy miért is? Hát hiány az nincs. Rossz globális terméskilátások sincsenek. A többi piac hatása érkezett meg ismét az árutőzsdékre.
Akik a mezők széléről nézik, sose felejtsék el azokat, akik a monitorokon követik, és összefüggéseikben keresik a legjobb megtérülést a különböző piacokon. Rövid megingást mutattak a részvénypiacok, és a befektetők máris körülnéztek, néhány gyenge negatív hírre pedig a tőzsdei motorok elkezdtek kötni.
A lényeg, hogy itthon is elkezdődött egy látható mértékű áremelkedés. Ennek ellenére a gazdák túlnyomó többsége nem kötötte le termését. A letargiából egyből a kapzsiságba fordultunk át, ahogy történt az alig pár hónapja (következményei jórészt még mindig nyomják a raktárakat).
Emlékszünk a mondásra: „lesz az még kétszázezer is.”
Nem tanulunk. Megyünk a megszokások nyomvályúiban. Hogy hová? Nem kérdés: tönkre. Elnézést a kemény szavakért, de láthatóan nem tanultuk meg a leckét. Az igen merev vetésszerkezetben alig van változás.
Tavasszal – többek között persze – 800 ezer hektár kukorica és 700 ezer hektár napraforgó került elvetésre. Alapnövényeink közül a szója és a rozs területe emelkedik, a repcéé, durumé stagnál, a búzáé, kukoricáé, árpáé trendszerűen zsugorodik…
De mielőtt gabonapiaci előrejelzésekbe torkollna e cikk, eredeti küldetése, a magyarországi szántóföldi növénytermesztés kitörési pontjai helyett, legyen elég annyi, hogy az áremelkedések nem tartósak.
Mik lehetnek a kitörési pontok? Például az, hogy meg kell tanulnunk számolni. Nemcsak a beruházások megtérülését, hanem mindennapi tevékenységünk számszaki alapjait is meg kell teremteni. Akinek pedig nem jön ki a matek, azoknak kell leginkább nehéz döntéseket hozniuk.
Ha fenntartható mezőgazdálkodást akarunk folytatni, akkor az exportirányultság, és az ehhez nélkülözhetetlen nemzetközi versenyképesség alapkövetelmény. A másik út a belső piac ellátására való törekvés, a maga brutális mennyiségi zsugorodásával együtt.
Ez utóbbi azonban nem reális alternatíva, hiszen az import könnyedén (még jobban!) kinyomna minket saját piacunkról. Egyszerűen nem tudunk tömegcikkek nélkül létezni, azok pedig egyre nagyobb üzemméretet, egységes tételeket és kiemelkedő minőséget igényelnek.
Bár az export legnagyobb szeletét még mindig a gabonafélék alkotják, idén ezt a pozíciót – előrejelzésem szerint – az állati takarmányok veszik át, méghozzá tartósan.
Miért gondolom ezt? Azért, mert bár a jelenlegi gabonaárakon már bárkivel versenyre kelhetünk, egységes tételeink olyan nevetségesen kicsik, hogy nem tudnánk egy rendes irányvonatot sem megtölteni. Azonnal kellene a fajtaválasztás, a technológia és az értékesítés terén egységre lépnünk, mert holnap már késő…
Kitörési pont lehet a diverzifikáció is. Miközben a szántóföldi növények tartósan kedvező piaci viszonyai a termelési kedvet hosszú évekig magasan tartották, addig az állattartókat kirostálták a hektikus piaci, jövedelmezőségi viszonyok.
Tehát, míg az állattartók mezőnye már a legjobb harcosokat tudja soraiban, addig a növénytermesztőké még szép számmal tartalmaz fegyverhordozókat. Ebben a helyzetben a piaci viszonyokban beállt fordulat éppen ezt hozza felszínre.
Amennyiben a terményárak tartósan alacsonyak maradnak, az állattartók kedvező költségviszonyok között tovább fognak erősödni. Közülük is egyre többen lesznek képesek arra, hogy hatékonyságukat nemzetközi versenyképességi szintre emeljék. Így, amikor érkezik a következő hullámvölgy, már nagyobb ellenállóképességgel fognak rendelkezni.
Fórián Zoltán
Erste Agrár Kompetencia Központ
Cikkünk teljes terjedelmében az Agrofórum legfrissebb, 2024/06. számában olvasható.