Nemcsak a tűzifa minősége határozza meg, hogyan ég majd a tüzünk, de nekünk is be kell tartanunk két alapvető szabályt.
A tűzifa használata az elmúlt években ismét „divatba” jött, az elszabadult földgázárak miatt egyre többen tértek vissza ehhez a hagyományos fűtőanyaghoz. Az idei tél különösen keményre sikeredett, ezért – már csak anyagi szempontból is – senkinek sem mindegy, hogy a megvásárolt tűzifát milyen hatékonysággal égeti el a kályhájában, kazánjában, kandallójában.
Azt talán mondani sem kell, hogy a fa nedvességtartalma döntő fontosságú. Akkor ideális, ha 20 százalék alatti ez az érték, mert úgy az égés is hatékonyabb, több hő termelődik, ráadásul a füstölő, „kojtorgó” fa sem termel nagyobb mennyiségű kormot és más szennyező anyagot, ami a kéményben lerakódhat.
Általánosságban elmondható, hogy a keményfák (bükk, tölgy, akác, gyertyán, kőris, a gyümölcsfák) alkalmasabbak tűzifáknak, míg a puhafákat legfeljebb begyújtáshoz érdemes használni. Az előbbiek sűrűsége és tömörsége ugyanis nagyobb, ezáltal több energiát képesek tárolni és hosszabb ideig égnek. Célszerű 30–60 centiméter közötti hasábokra fűrészelni őket, mert így könnyen beférnek az égéstérbe. A festett, kezelt fákat kerüljük, mert nemcsak a kéményt károsítják, de az égéstermékükkel a környezetet is szennyezik.
A megfelelő levegőáramlás a titok
Köznyelvi kifejezéssel élve „jobb” lesz a tüzünk akkor is, ha eleinte kisebb fadarabokat használunk, majd fokozatosan növeljük a méretüket, ahogy a tűz erősödik. Kulcsfontosságú trükk az is, hogyan helyezzük el a fadarabokat az égéstérben. A cél a levegő megfelelő áramlása, a tökéletesebb égés által pedig rengeteg tüzelőanyagot megspórolhatunk.
Ebben a tekintetben csupán két alapvető szabályt kell betartanunk.
Ha azt szeretnénk, hogy a tűzifánk tovább égjen, egyenletesebben melegítsen és kevesebb füsttel terhelje a környezetet, akkor a hasábokat szorosan, minimális hézaggal helyezzük egymás mellé és a huzatot is fogjuk kicsit vissza. Így még biztosított a megfelelő légáramlás, amely ugyanakkor megfelelően lassú is ahhoz, hogy az égés stabil és hosszan tartó legyen.
Nem mindegy az sem, hogyan rakjuk meg a tüzet: legalulra kerüljenek a vastagabb hasábok, föléjük a kisebbek, a tetejére pedig a gyújtós és a faforgács. Ez a rétegzett elrendezés teszi lehetővé, hogy a felülről lefelé haladó lángok egyre nagyobb erőre kapjanak, és hosszú égési időt, egyenletes hőleadást biztosítsanak. Mindez azt feltételezi, hogy a tetején gyújtsuk meg a rakást, érdemes tehát erre a szokásra áttérni.
Ez a felülről lefelé égés titka: