„Egy angliai klubban lehetőségem nyílt kipróbálni a koronglövészetet, tizenöt aktív vadászévvel a hátam mögött. Az első alkalommal az ottani lőoktató mindent a rendelkezésemre bocsátott, mire én jeleztem, hogy készen állok, és jött is az első korong… Majd el is ment úgy, hogy szinte észre sem vettem. Másodjára is ugyanez történt, ezután odalépett hozzám az oktató és roppant udvariasan feltette a kérdést: Uram, lőtt Ön már korábban? Elképzelhetetlenül elszégyelltem magam, és azonnal eldöntöttem, meg akarok tanulni mindent a fegyverhasználatról, ami csak lehetséges.”
Molnár Lászlónak olyan mértékben sikerült elhatározását teljesíteni, hogy hetedik éve idehaza tanítja azokat, akiknek elakadása vagy kudarcélménye adódik a fegyverhasználat során. A nyírjákói lőtéren golyós, sörétes és maroklőfegyverrel kapcsolatos oktatás is folyik, bár mint megjegyzi, ez utóbbi ritkaságszámba megy, a tanulók zöme az agráriumból érkező gazdálkodókból tevődik össze, akik szabadidejükben vadászattal foglalkoznak.
Mindez azonban, a lőtér, a tanulók, de leginkább az egészet megalapozó szakmai tudás nem jöhetett volna létre anélkül a kilenc év nélkül, amit László Dél-Angliában töltött. Így hát ugorjunk vissza nem is kicsit az időben, a rendszerváltás környékére, amikor László vadgazdatechnikusi végzettségének megfelelően dolgozott egy állami erdészetnél:
„Akkoriban átalakulások kezdődtek el, és én szembesültem azzal, hogy nem lesz könnyebb idehaza a megélhetés, nem láttam azt, hogy lehetőségem van akár anyagilag, akár szakmailag az előrelépésre. Eldöntöttem, hogy külföldön igyekszem új életet kezdeni. Amire támaszkodhattam, az a kapcsolati tőkémen túl a nyelvtudás volt, illetve az, hogy akkor már jóval több, mint hobbi szinten foglalkoztam vizslák képzésével, felkészítésével és tenyésztésével is. A kapcsolatrendszeremet annak köszönhettem, hogy munkám során a vadászatok alkalmával, számos külföldi üzletembernek voltam a kísérője, és ők maximálisan elégedettek voltak a hozzáállásommal. Így viszonylag rövid idő alatt találtam munkát, Dél-Angliában, ahol a királyi családnak van egy nagyon komoly vadászterülete, amelyre az apróvadvadászat a jellemző.
Nem a vadgazdálkodással kapcsolatos lett az új munkakör, hanem a vadászkutyák képzésével. Amíg idehaza weimari vizslával foglalkoztam, a sors különös fintoraként, Angliában magyar vizslákkal. Nagyon komoly eredményeket értem el velük, 2011-ben egy kétnapos versenyen, ahol a küllemet, az anatómiát, a fegyelmet, a vadkeresést is pontozták, a világ legjobbjának hozták ki azt a kutyát, amelyet én képeztem. A verseny végén számtalan gratuláció érkezett, így meg sem lepődtem, amikor egy ismeretlen férfi lépett oda hozzám, csupán akkor, mikor megláttam mellette a kamerát, rajta pedig a jól ismert BBC logót… Így adtam életem első nyilatkozatát, ráadásul egyenesen a BBC-nek.”
László, illetve az általa képzett magyar vizslák számos megmérettetésen több igen komoly eredményt értek el. Jól érezte magát új életében, magányos sem volt, hiszen barátai mellett társra is talált:
„Úgy éreztem, a helyemen vagyok, a munkáltatóm is tisztelte az eredményeimet, ennek eredményeképpen kerültem abba a klubba, ahol lehetőségem nyílt megismerkedni a koronglövészettel, illetve azzal a professzionális képzéssel, ahogyan a lövészetet oktatják. Addig a pillanatig, amíg el nem engedtem azt a két korongot, azt gondoltam, a jó lövészek közé tartozom, ott szembesültem azzal, hogy mennyire nem így van. Idehaza nem tanítottak meg sem a helyes fegyverkezelésre, sem arra, hogy kell a történéseket lereagálni, nem volt erre módszer és jelenleg sincs a tananyagba beépítve. Nincsenek megfelelő pedagógusok, akik megtanítsák mindazt, ami a fegyverhez kapcsolódik, azt, hogy a saját és mások biztonságának megóvása mellett hogyan legyenek a tanulók sikeres vadászok.”
László, az elhibázott korongok okozta sokkból felocsúdva, megkérdezte, hogyan tudná a hiányosságait felszámolni. Megtudta, hogy egy oktatási program segítségével, amelyben az elméleti ismeretek is komoly szerepet játszanak, hiszen azt fordítják át gyakorlattá a későbbiekben. Hat hónap intenzív tanulással töltött idő után sikerült felzárkóznia és egy új célt tűzhetett ki maga elé: a lőoktatóvá válást. Különböző vizsgákat teljesített, majd eljött a végső megmérettetés: három, „nyers”, azaz a lövészetben teljesen járatlan tanítványt kellet megtanítani lőni, az elméleti részben pedig arról kellett számot adni, hogy pedagógusként is helyt tud-e állni. Mindezt hétszer másfél óra alatt. Mint meséli, ha egyesével tehette volna ezt, még kevesebb idő alatt érte volna el a kívánt eredményt:
„Odakint nagyon komoly kultúrája van mindennek, ott tanultam meg azt, hogy mindenkit meg lehet tanítani, nincs menthetetlen eset, nem találkoztam még olyan emberrel, akit saját szintje elérését követően, ne tudtam volna tovább léptetni, persze, ha ő is akarta ezt. Mára már kialakult a saját módszerem, egy-egy oktatási programot átvettem, majd kiegészítettem a saját tapasztalataimmal. Nem végzek csoportos oktatást, mindenkivel egyénileg foglalkozom, minden tanulónak leírom, lerajzolom azt, amit tudniuk kell ahhoz, hogy megértsék a látottakat-hallottakat.”
És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy mindez a tudás hogyan is került haza, pontosabban ide, a nyirjákói lőtérre.
Minden kerek volt odakint, egészen addig, ameddig az akkori élettársamat autóbalesetben el nem veszítettem. Nem akarom ragozni, másfél évnyi depresszió után egy utat láttam, ez pedig hazafelé vezetett. Abban bíztam, ismét újrakezdhetek mindent, talpra tudok állni. Hazatértem után hamar ráébredtem, hogy a kutyaképzést idehaza nem dotálják megfelelően, visszatérni korábbi munkakörömhöz nem akartam, így egy dolog maradt, amihez úgy éreztem, kedvem lenne, ez pedig a lőoktatás volt. Az első lőtér, ahol idehaza dolgozni kezdtem, Napkoron volt. Hét, rendkívül nehéz év volt, támogatást nem kaptam, nem ismertek idehaza, nem hittek a vállalkozás sikerében. Fokról fokra változott a helyzet, szájról szájra adták a hírt, hogy Napkoron a hazai viszonyoktól eltérően folyik az oktatás. Azt gondolom, hogy egy nagyon komoly hiányt sikerült ezzel pótolni, hiszen Magyarországon rengeteg lőtér van, de talán tíz az olyan, ahol megfelelő képzés-oktatás folyik. Ezalatt a hét év alatt sikerült egy csapatot is magam mellé szervezni. Mindennek a munkának az eredménye ez, a nyírjákói lőtér, amely a Consulting Kft. tulajdona és amelyet párommal közösen üzemeltetünk. A tervezésében, a kialakításában döntő szerepem volt, magas igényeket kielégítve, méltó környezetben folyik az oktatás.
A hozzám fordulók többségét, akárcsak engem annak idején, nem tanították meg a helyes fegyverkezelés technikájára, a rossz beidegződéseket elhagyni pedig iszonyúan nehéz. Nem mondhatom azt, hogy Nagy-Britanniában nehezebbek lennének a vizsgakövetelmények, mint idehaza, az azonban biztos, hogy jobban felkészítik arra a tanulókat. A hazai vadászvizsgán, ha valaki 15 korongból 6-ot eltalál, az már sikeres, pedig ez nem tekinthető megfelelő szintnek, és még ez sem sikerül sokaknak… Ezen változtattunk itt, és azt, hogy sikerrel tettük mindezt, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy az elmúlt években közel ezren kerestek fel, közülük igen sokan visszajárnak, hogy frissítsek tudásukat egy-egy vadászszezon előtt, vagy új ismereteket sajátítsanak el.
Kérdésemre, hogy van-e olyan eset, hogy nemcsak a kezelővel, hanem az eszközzel is gond van, leszögezi, hogy igen, nem ritka ez sem: „A sörétes lőfegyvernél alapvető gond lehet a tus hosszúsága, formája, amelyeknek a kezelője felépítéséhez kellene igazodniuk. Golyósnál ugyanolyan fontos ez, de ott az optika is szerepet játszik mindebben. Az optika szerelését megtanultam, így ezt magam is tudom korrigálni, maga a fegyver szerkezeti-mechanikai működésével kapcsolatos hibák kiküszöböléséhez nem értek, de vannak szakemberek a csapatban, akik ezt is megoldják.”
Mint azt megtudom, a megfelelő kaliber megválasztásával is akadnak problémák. Fogalmazhatok úgy is, hogy van, amikor a kezdő vadászok némileg túlpozícionáljak magukat… „A fegyver vásárlásánál, különösen az elsőnél, előfordul, hogy az érdeklődő megkérdez valakit a környezetében, hogy mit ajánl számára. Az esetek nagy részében a megkérdezett azt a fajtát, kalibert fogja javasolni, amit ő használ, nem tudja megmondani miért, csak azt, hogy neki bevált. Én annyiban tudok segíteni, hogy a lőtéren megismerkedhet több fajtával, kaliberrel, és ki is próbálhatja azokat, mindkét fegyvernem esetében.
A vadászat, mondjuk ki, egy úri passzió, ha jól akarom csinálni, akkor nincs olyan, hogy éppen jó a felszerelés. Itt mindenből, a biztonság, a sikeresség miatt olyan kell, ami az adott személynek a legmegfelelőbb. Természetesen van, amikor a vásárló átesik a ló túloldalára és egy indokolatlanul nagy kaliberű eszköz tulajdonosa lesz, holott nem szerepel a tervei között egy skandináviai vagy afrikai vadászat. Itt le kell szögeznem, hogy önmagában ez sem gond, nincs azzal a fegyverrel baj, csak meg kell tanulni bánni vele. Sokan, ezt ismét csak tapasztalom, odafigyelnek a fegyver minőségére, de a ruházatéra már jóval kevésbé, pedig ez ugyanolyan fontos. A megfelelő cipő, hogy csak egy példát hozzak, amely vízhatlan, biztosítja a megfelelő vérkeringést, magasan tart a talajtól, alkalmas a hosszas állásra és gyaloglásra, egy vadászat során létszükséglet, és ennek a jelentőségét úgy gondolom, nem is kell hosszasan ecsetelnem.”
Beszélgetésünk vége felé a terveiről kérdezem Lászlót, aki elmondta, hogy a lőteret szeretné tovább fejleszteni úgy, hogy az elméleti oktatás még professzionálisabb lehessen: „Újra csak azt tudom ismételni, hogy az elméleti tudás nélkül nem létezik a gyakorlati sem. Egy oktatási központot szeretnék itt kialakítani, megfelelő helyiségekkel, ahol szemléltetni is lehet a hallottakat filmek, hanganyagok, ábrák segítségével. Ez a helyszín már alkalmas lesz arra is, hogy az oktatás ne csak egyénileg, hanem kis csoportokban folytatódjon.”
| Kutya: jelenleg egy kutyám van, a tíz éves weimari vizslám, de ő már nem is kutya, inkább barát státuszban.
Vadászat: alapvetően az apróvadvadászat az, ami „nekem lett kitalálva”, abból sem a nagy terítékű. Szeretek barátokkal, kutyával a természetben bóklászni, és ha mindeközben csak két-három vadfácán kerül elejtésre, akkor is teljességet érzek. Terület: kis túlzással alkalmam volt a világ jelentősebb területein vadászni. Ennek ellenére számomra a nógrádi vidék lankái-dombjai jelentik a tökéletes helyszínt egy vadászathoz. Fegyverek: bár sok cég keresett meg, hogy adjak teret az általuk gyártott eszközöknek, én fegyverek terén a Blaser, optikák esetében pedig a Swarovski felé vagyok elkötelezett. Vannak a piacon más, hasonlóan kiválóan teljesítő lőfegyverek, de engem az a biztonság, precizitás, ami valamennyi gyártmányukat jellemzi, meggyőzött. |
