Már itt az elején leszögezem, hogy mindez nem a saját kútfőből történt, hanem segítségül hívtam Fábián István vegyésznek, az MTA doktorának az előadását, aki egyébként nem csak a himalájai sót, hanem az ún. PI-vizet is górcsője alá vette és milyen jól tette ezt.

Az egyenesen a Himalája hegyei közül hozzánk érkező sóról az igazán ortodox hívei úgy vélik, hogy az életenergiánkat(?!) képes növelni és bónuszként nem okoz magas vérnyomást sem a fogyasztása.

Ennél a pontnál, azt gondolom, már nem érdemes mindezt egy legyintéssel elintézni. Ugyanis ez utóbbi állítás már komoly gondot okozhat abban a társadalomban, ahol a diétát, ha az valóban a szervezet működésének megváltozásához igazított speciális étrend, akkor igen gyakran hitetlenség fogadja. Ennek pedig egyenes következménye a be nem tartása, vagy a csupán részbeni megvalósítása.

Pár alapfogalom

A só pozitív töltésű kationokból és negatív töltésű anionokból álló anyag, lehet pl. konyhasó, timsó, de pétisó is. A magyar élelmiszerszabványok szerint azt tekintjük konyhasónak, amelyben a nátrium-klorid-tartalom legalább 97 tömegszázalék.

Mint arra az akadémikus kitért, a kősó bányászata már a bronzkorban elkezdődött és komoly szerepe volt az emberiség történelmében, hiszen jó darabig ezzel volt csak  megoldható bizonyos élelmiszerek tartósítása. A sóhoz két úton jutottak hozzá őseink, bányászattal és/vagy lepárlással.

Amire használjuk

Elsősorban ételízesítésre, kálium pótlására. A fülfájást is csökkenthetjük felmelegített sóval, de jó, ha tudjuk, ez a só szerkezetének köszönhető, hosszabban képes tartani a meleget, mint pl. az apró kavicsokkal töltött párnácska.

Légúti betegségek esetén is bizonyítottan kedvező hatású, mint ahogy az is alátámasztott, hogy fogyasztása magas vérnyomást okozhat.Ismert ugyanis, hogy a só (NaCl) a benne lévő nátriumtartalom miatt emeli a vérnyomást. Ha az élő szervezetbe bejut a nátrium-klorid, ott feloldódik, disszociál nátrium- és kloridionokra. Nem hihető, hogy az egyik só fogyasztása vezet, míg a másiké nem vezet magas vérnyomáshoz.

Tovább színesíti a képet, hogy a só a Himalája afganisztáni oldaláról származik, ahol elvileg kézzel bányásszák, hogy értékei megmaradjanak. Ez ismét csak elgondolkodásra adhatna okot, de a következő mondat, miszerint a kézzel kibányászott sót gépekkel összezúzzák, a könnyen elképzelhető emberi szenvedést teljességgel értelmetlenné teszi.

Engem (és gondolom más laikust is) a termék vásárlására egy varázslatos mondat ösztönöz, miszerint „84 nyomelem van benne”. Csak éppen ennek az égvilágon semmi, de semmi jelentősége nincs. Az analitikai kémia ugyanis a 84 elemet bármiből képes kimutatni.

És jöjjön a sólámpa!

Valóban szép színű, mindez a mangán- és vasszennyeződéseknek köszönhető. Vannak reklámanyagok, amelyek nem torpannak meg apróbb előnyök részletezésénél, hanem egyenesen azt állítják, hogy hiperaktív gyermekek kezelésében is eredményeket lehet ezzel elérni, csak nézniük kell a himalájai sóból készült lámpát.

Egyik kedvenc részem az előadásból az, amikor az akadémikus rámutat arra a szikár tényre, hogy ennyi erővel egy rozsdás százas szeget is nézhet, hiszen ugyanezek az anyagok vannak abban is.

Mi a helyzet a parajdi sóval?

A fentiek után azt gondolom, nem kell túlmagyarázni, hogy miért nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a hirdetése szerint ez szintén 84 különböző ásványi anyagot tartalmaz.

Arról sem kell hosszan értekezni, hogy ha magas a vérnyomásunk, akkor szintén érdemes óvatosan rázni a sószórót, de a himalájaival szemben van egy vitathatatlan előnye, mégpedig az, hogy a közelünkben bányásszák, ezenkívül a története a magyar történelem része is. 

Már a rómaiak is

A parajdi sótelep napjainkban is Európa egyik legnagyobb sólelőhelye. Az itteni sóbányászat a római korig nyúlik vissza. Szent István király hajói a felszíni vágásokból származó sóval 1003 után rendszeresen közlekedtek a Maroson.

A föld alatti bányászat 1762-ben kezdődött, amikor megnyitották a harang alakú József-bányát, Johann Frendl osztrák bányatiszt irányítása alatt. A kitermelt sót bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre.

Egész Székelyföld, na meg a Szász is

Orbán Balázs feljegyezte, hogy 1861-ben az egész Székelyföld, Szászföld is parajdi sót használt. 1864-ben megnyitották a trapéz alakú Párhúzamos-bányát, egyidőben a Nándor-bánya kiszélesítésével. 1898-ban pedig megkezdődött az Erzsébet-kutatótáró kihajtása, a sóhát észak-nyugati felében.

A sóbányák középkori eredetű művelési technikája 1920-ban ért véget, 1945-ben bevezették a robbantásos sófejtést, a nagy hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat ezzel történelmi emlékké vált.

1978-ban a régi bányakamrák alatt új mélységi szinteket képeztek ki az országban egyedülálló (12 m magas, 20 m széles és 200 m hosszú) kamraméretekkel. Később, 1991-ben megkezdődött a Telegdy-bányarészleg kialakítása a sótelep északkeleti részén. Itt a kamrák méretei: 16 m széles és 8 m magas, a négyzetes tartópillérek 14×14 m keresztmetszetűek.

Gyógyulj a mélységben!

A klimato- és szpeleoterápia az 1960-as években kezdődött el, a lengyelországi wieliczkai eredményekből kiindulva. Az akkori bányaigazgató, Telegdy Károly igazgató és dr. Veres Árpád körorvos a krónikus légúti betegek föld alatti kezelésével próbálkoztak.

1980-tól a kezelési szintet a felszíntől számítva 120 m mélységben rendezték be.  A villanyvilágítással és állandó szellőztetéssel ellátott tágas bányakamrákban játszótér, vezetett gyógytorna, múzeum, alkalmi kiállítások, koncertek teszik változatosabbá a lent tartózkodást.