Az elmúlt évek kutatásai alapján egyre több az azt alátámasztó bizonyíték, hogy az Ázsia területén élő ősi nomád pásztorkodó közösségek növénytermesztési tevékenységet is folytattak.
Műholdas és drónfelvételek segítségével a Washingtoni Egyetem kutatói a távoli történelmi múltban kialakított öntözőrendszert fedeztek fel Távol-Keleten. Ez tette lehetővé egykor, hogy a rendkívül arid klimatikus viszonyokkal jellemezhető Északnyugat-Kína területén – ahol a világ egyik legszárazabb sivataga húzódik – növénytermesztéssel és állattartással foglalkozó közösségek megtelepedhessenek. A Tian Shan hegység lábánál elterülő kopár pusztaságon végigfutó tekintet előtt évszázadokig rejtve maradtak e kultúra nyomai; csupán furcsa módon szétszórt gömbölyű köveket és a homokba maródott nyomvonalakat vehettek/vehetnek észre a helyszínen vizsgálódók.
Harminc méteres magasság fölött készült felvételeken azonban világosan kirajzolódnak a szabályos négyzet alakzatban futó gátak, az öntözőcsatornák és víztározók, amelyek a mozaikosan elrendezett apró parcellákat látták el az éltető vízzel. A helyszínen végzett ásatások első eredményei alátámasztják mindezt; elszórtan elhelyezkedő gazdasági épületeket, valamint temetkezési területek nyomait tárták fel. Az öntözőrendszert állattenyésztéssel foglalkozó közösségek építették ki. Azért volt szükségük erre, hogy táplálékukat kiegészítsék termesztett növényekkel, illetve, hogy az állataikat megfelelő takarmánnyal tudják ellátni.
A drónos felderítés és a Tian Shan hegység Mohuchahan völgyéről készítettek műholdas felvételek felhasználásával 3D-s modellt állítottak elő a területről. Erről leolvasható, hogy az évi 66 mm – ötöde annak a mennyiségnek, amely a szárazsággal szemben legnagyobb tűrőképességgel rendelkező kölesfajták termesztéséhez is szükséges – csapadékellátottságú vidéken miként tervezték meg a korabeli gazdák a növénytermesztést lehetővé tevő öntözőrendszerüket. A kisméretű táblákat kövekből épített gátakkal szegélyezték azért, hogy a hegyekből hóolvadáskor érkező vizet minél hosszabb ideig a területen tartsák, a tápanyagban gazdag üledék lerakódását elősegítsék. A 3D-s modellben jól kirajzolódik Mohuchahan néven ismert folyó medrének nyomvonala, amely a hegyekből érkezve veszett bele a Takla Makán sivatag homoktengerébe. A kutatók úgy vélik, hogy az így kialakított területen köles, árpa, búza és esetleg szőlő teremhetett.
A felfedezés jelentősége az, hogy hozzájárulhat egy régóta zajló vita lezárásához, amely arról szól, hogy milyen módon jutottak el ezek az öntözési technológiák Kínának erre a száraz területére, a Xinjiang tartományba. Számos tudós azt az álláspontot képviseli ugyanis, hogy e technikák a kínai Han-dinasztia (i.e. 206-i.sz. 220) közvetítésével kerültek ide, a mostani kutatások viszont arra utalnak, hogy a helyi közösségek már a Han-dinasztia korát megelőzően használták ezeket a módszereket és őrizték meg a dinasztia utáni időkben is. A területet északról a Tian Shan hegység vonulatai zárják le, amelyen keresztül vezetett a Kínát a Közel-Kelettel összekötő selyemút. Ez a kereskedelmi útvonal lehetőséget teremtett arra, hogy a környezetében élő közösségek között olyan kapcsolati hálózat alakuljon ki, amelyen keresztül nemcsak árucikkek cseréje, hanem tudás és technológia közvetítése is zajlott. Így juthatott el Xinjiang tartományba az a tudás, amely lehetővé tette az öntözőrendszer kiépítését.
A témával kapcsolatban további információk az egyetem honlapján érhetők el.
