Azon kaptam magam, hogy kollégáim biztatására blogger lettem, holott nemrégiben – kis túlzással – azt sem tudtam, mi fán terem ez a korosztályomnak már némileg idegen virtuális világ. Aztán meg úgy hozta a sors, hogy egyre jobban érdekelt a dolog, sőt kiművelődtem, hogy ezzel a most induló sorozattal a személyes és az elmélkedő blogtípusok ötvözetével keresem meg a Tisztelt Olvasót.
Több mint egy évtizede rendszeresen írok bevezetőket az Agrofórum havi lapszámaiba, időnként még az extra különszámokba is, de azok némileg más jellegűek. Több bennük a szakmaiság és kevesebb a gondolkodásmódomat, a világlátásomat visszatükröző érzésvilág.
Az elmúlt évtized „termését” szedtem időrendbe és egy-egy hónapon belül, minden héten közzéteszek egy írást abban bízva, hogy találnak benne az Olvasóim megszívlelendő, vagy csak a lelket pihentető gondolatokat.
Most még csak februárt írunk, mégis az első, 2004 szeptemberében megjelent írásommal indítom a sorozatot.
Hogy miért?
Azért, mert ezzel az írással szeretnék Önökhöz bekopogtatni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felvillantsak egy morzsányit abból az érzésvilágból, amelyik a kezemet vezeti, amikor egyszer-egyszer tollat ragadok, hogy kiírjam magamból az érzelmeimet.
Mindennapi kenyerünk
Hányszor, de hányszor mondtuk el történelmünk során az Úr imádságát: Mindennapi Kenyerünket add meg nekünk ma… Először csak a hittérítő szerzetesek tanították az éppen hazát lelt őseinknek, aztán lassan már egy ország népe imádkozta a vásárnapokon, de legfőképp a veszedelmek, meg az ínség idején. Ezekből pedig kijutott bőven. Kevés nemzetet ütött, vert annyit a sors, mint bennünket, volt hát alkalmunk a fohászkodásra. De vajon elgondolkodtunk-e néha a szavak értelmén, vagy csak gépiesen mormoltuk: Mindennapi Kenyerünket…
Mert a kenyér fogalom is, meg valóság is. Talán az sem véletlen, hogy a magyar nyelv a búzát az „élettel” tette azonos fogalommá, a kenyeret pedig az életünk feltételeivel, a táplálékkal, az otthonnal.
Milyen is tud lenni az ember, amióta akarata rosszra hajló lett? Amikor nagyobb darab kenyér kerül az asztalára – vagyis dúskál a javakban – akkor válogat, fanyalog, szebb, jobb, másmilyen kenyérre vágyik. Amikor szűkében van a kenyérnek – vagyis szükséget szenved a javakban – akkor örömmel fogadja el a morzsákat is. Akkor talán a folytatás is eszébe jut: …és bocsásd meg vétkeinket. Ahhoz pedig már vagy emelkedett lélek, vagy kétségbeejtő helyzet kell, hogy tovább fűzze a szavakat: …miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…
Belegondoltunk már, hogy mekkora alázat kell ehhez? Az Ábelek alázata a Káinok gőgjével szemben.
A kenyér tisztelete késztet arra, hogy megosszam Önökkel a gondolataimat. Ez a tisztelet egyben a munka, az elhivatottság tisztelete is. Mindig elszomorít, ha az útmentén szétszórt búzaszemeket látok – bár azok legalább az ég madarait táplálják – vagy szemétbe dobott kenyeret. Úgy gondolom, nem vagyok egyedül. Ebben biztosan nem, mert ugyan mi vezetné azokat az embereket, ha nem a búza és a kenyér szeretete, akik hivatásul a mindennapi kenyér szolgálatát választották. A növénynemesítőkre, az agrotechnikával foglalkozókra gondolok, és különös figyelemmel azokra, akik az új ismeretek birtokában, az időjárással és kereskedelemmel viaskodva termelik meg a búzát, az életet. És gondolok a molnárokra, a pékekre, mert az ő mesterségbeli tudásuk és elhivatottságuk is kell ahhoz, hogy őrölve, szitálva, gyúrva, sütve ízes kenyér kerüljön az asztalunkra.
Gondolatban: a tábla széléről és a múltamból – Dr. Bódis László
Dr. Bódis László blogja
Dr. Bódis László (1942-2019)
Eredetileg a pálya széléről akartam jelentkezni, mondván, hogy onnan szoktak bekiabálni az okoskodók a pályán küszködőknek. Valahogy én is így érzem magam, amikor a taccsvonalról próbálok beleszólni a „nagyok” dolgába vagy azokéba, akik ténylegesen művelik a szakmát, esetleg amikor csak el akarom mondani a gondolataimat, netán zsörtölődéseimet, amik néha eszembe jutnak; koromnál fogva már egy kicsit kívülállóként.
