Lassan bandukolva lépkedek a friss havon. A fákról leporlik néha egy-egy hópárna. Az öreg gyertyános feketén, komoran szemléli ezt a szokatlan fehérséget, ahová a napsugár még nyáron is alig szűrődik be, így azután élő növény sem marad meg ebben a rideg homályban.

És ez a rideg homály most mégis megtelik élettel. Mintha árnyak suhannának a fák között.

Emlékké fakuló arcok, jellegzetes mozdulatok, és néha hangokat is vélek hallani. Megelevenednek a múltbéli Karácsonyok örömei és csalódásai:

– amikor nem értettem, hogy nekünk miért csak ilyen kicsi a karácsonyfánk,

– amikor megtudtam – bár ezt a hasonszőrű társaim már tudták –, hogy a karácsonyfát nem az égiek hozzák. Erősen akartam hinni, hogy nincs igazuk,

– amikor boldog voltam, mert egy narancs is volt a fa alatt,

– amikor a tíz darab szaloncukrot napra beosztva ettem meg,

– amikor tűzoltó autót kaptam ajándékba,

– amikor már én is ajándékozhattam és megéreztem az adakozás örömét,

– amikor cseperedő apróságokkal jártuk az erdőt Karácsony délutánján, hogy a szülők otthon nyugodtan tudjanak készülődni.

Azután nagyot változott az életünk:

– amikor már a mi gyermekeinknek készítettük az ajándékokat,

– és amikor most az unokáinknak tesszük ugyanezt, akkor… Akkor csak egyetlen dolgot felejtünk el, hogy mit is ünneplünk valójában.

Valahol megreccsent egy ág, és a múlt árnyai visszahúzódnak a semmibe. Sötétedik. A város felé veszem a lépteimet. Még csak a hónap eleje van, de az üzleti érdek egy napot sem akar kihagyni.

Az erdő csendjéből belecsöppenek a zajos csillogásba.

Milyen idegen ez a világ…

Fénylenek a kirakatok, csillognak-villognak ezerféle színes és ridegfényű égők az üzletekben, az utakat szegélyező fákon, a tereken.

Csillognak, ám mégsem ragyognak. Lehet, hogy csak én rezonálok másképpen a világ dolgaira, és különbséget látok abban, ami másnak talán fel sem tűnik.

A Nap, amikor éltető erejével ránk mosolyog, akkor nem fénylik, nem csillog, hanem ragyog, mint ahogy a szerelmesek arca is, a másik iránt érzett belső hevületet tükrözve. Az édesanyák, édesapák szeme sem fénylik, amikor ölbe veszik gyermeküket, hanem ragyog.

A puszta fény és csillogás mögött mindig valami ürességet érzek, míg a ragyogásban öröm és boldogság van.

Annak a betlehemi éjszakának a csendjében sem volt csillogás, fényáradat. Odafönn a betlehemi csillag ragyogott, idelenn pedig a jászolt körülállók tekintete.

Vissza kellene térnem az erdőhöz, meg a mezőkhöz!

A hegyek hókucsmáin táncoló napsugárhoz, a zúzmarák zizzenéséhez, az erdő lakóinak lába alatt megroppanó fagyos ágak zörejéhez, meg még annyi mindenhez. Az alvó vetésekhez, amelyek magukba zárják a gazda verejtékét, hitét és álmait.

Valahogy most mégis másfelé kalandoznak a gondolataim.

Karácsonyra készülve, elszomorodva látom, hogy sajnos már nemcsak lélekben lettünk szegényebbek, de a szó evilági értelmében is.

Csalódva nézem, hogy tehetősebb honfitársaink még ilyenkor, az ünnepek közeledtével sem serénykednek az adakozásban. Rideg arccal, közömbösen mennek el a kinyújtott remegő kezek mellett. Sőt, még le is nézik azt, aki megszánja a kéregetőt.

Hova jutottunk, vagy hova süllyedtünk?

Valószínűleg a rossz lelkiismeret reakciója ez a fennhéjázás.

Pedig. Ki tudja? Lehet, hogy egyszer magunk fogunk rászorulni némi lelki könyöradományra?

Lehet, hogy egykor majd a hibáidat, mulasztásaidat enyhíti az egykor volt jóindulatú adakozásod, amikor átléped a lét és nem lét küszöbét, hogy bebocsátást kérj az örök ragyogás kapuján.

Ezért jó szívvel mondom: addig adj, míg adni tudsz!

És akkor lesz áldott Karácsonyunk, amelyet Valamennyiüknek, Mindnyájunk nevében őszinte szívvel kívánok.

Dr. Bódis László, 2011