A neve – mondja beszélgetőtársam – valószínű a szűr igére vezethető vissza, de vannak más vélemények is, mások úgy vélik, hogy a szőrre, vagyis a birkák szőrére vonatkozik ez az elnevezés. Az azonban biztos, hogy a hazai források, kódexek már az 1200-as években is említik. Mint megtudom, más, jellemzően keleti népeknél is hordtak eső, hó ellen védő, nemezből vagy posztóból készült ruhadarabot, de a szűr miáltalunk ismert formája csak a Kárpát-medencére jellemző. 

„Két alapvető típusa különíthető el: az egyik a hímzett, a másik a rátétes. Természetesen előbb a dísztelen változatot hordták és csak beszegték, hogy ne kopjon. Aztán ezt a szegést elkezdték varrással díszíteni, az 1 cm-ből lett akár 8 cm is, ezt hívja a szaknyelv nyargalásnak. Ezt követően alakult ki a hímzett változat, amely a Dunántúlon terjedt el először, onnan vándorolt át az Alföldre. Majd, amikor megjelent a varrógép, 1860 környékén, akkor került elő a rátét. Akkora lett a kereslet a szűrre, hogy a hímzéssel nem bírták követni, valaki valahol kitalálta, hogy a posztót kivágják, majd rávarrják a szűrre, aztán fordult a sorrend, mert rávarrtak és kimetszették ollóval. Iszonyatosan gyors fejlődésen ment keresztül 1850-től, de ezt csak sejtjük, mert az ezelőtti időkből csak leírások alapján következtethetünk arra, hogy hogyan is nézhetett ki.”

A források a mintákon túl sok minden másról is hírt adnak, így pl. feljegyezték, hogy Debrecenben 1495-ben 70 darab szűrszabó dolgozott, illetve azt is, hogy a céhes időkben nem engedték, hogy vásáron kívül, megrendelésre dolgozzanak a szűrszabók. Csak vásárban lehet árulni egyenlő feltételekkel. „Aztán persze nem tudták megakadályozni azt, hogy éjszaka a pincében a szűrszabó hímezze a megrendelésre készülő szűrt, nappal meg bóbiskoljon az asztalnál. Az 1840-es években, a céhes ipar megszűnésével megszűntek az ilyen jellegű kötelmek is, a cifraszűr pedig még inkább elterjedt Magyarországon.

Pedig időnként, hol ezért-hol azért tiltották…   

„Voltak vármegyék, ahol, ha a zsandár találkozott egy általa túl cifrának ítélt szűrrel, bizony előkapta a kést és levagdosta, levágta a kiütött, csipkézett elemeket. Az indoklás egyszerű volt: a parasztember ne cifrálkodjon – meséli Zoltán. Aztán, az 1848-as forradalom és szabadságharcot követően a Habsburgoknak gyűlt meg a baja ezzel a ruhadarabbal, mivel az ellenállás szimbólumát látták benne, főképp azért, mert a mintákban bár stilizálva, de jól láthatóan megjelentek a nemzeti identitást tükröző minták. Ebben az időszakban már nem csak a paraszt és pusztai emberek viselték, hanem gyakorlatilag mindenki, aki üzenni akart az elnyomó hatalomnak.

Természetesen mindegyik más és más volt, egyedül az anyaguk, illetve a szabásuk volt azonos. Általában rackajuh szőrével dolgoztak, amely hosszú szálú, durva: ebből készült az úgynevezett aba posztó. Aztán, ahogy a merinó juhok megjelentek, megváltozott az alapanyag, hiszen ezek gyapjával már jóval egyszerűbb volt bánni. A szövet színében is volt eltérés, ugyanis a Dunántúlon nem hagyták meg a gyapjú természetes színét, hanem fehérítették. Na, ezt az alföldi ember nagyon nem nézte jó szemmel, mert vékonyodott az anyag, így azt lenézően „meszesszűrnek”, semmirevalónak tartotta. Az 1800-as évek vége felé Erdélyből hozták a posztót végszámra, ennek következtében Debrecenben a Csapó utca, mint szűrcsapók utcája megszűnt létezni. Kiszorította őket az erdélyi szászok által gyártott posztó, amely olcsó volt a minősége pedig kiváló. Csak, hogy érzékeltessem a mennyiséget: másfél év alatt mintegy 1,8 millió méter érkezett tőlük. A kötött anyaghasználat határozta meg a szabás formáját is: egy sing széles anyagból dolgoztak, ez kb. 62-64 cm-t jelent, amely meghatározta a szűr elejének és hátának a szélességét. Ezt a szélességet ketté vágták: ebből lett az oldalbetoldás, az úgynevezett aszaly. A bőségét nem tudták szabályozni, ez csak akkor lett volna lehetséges, ha belevágtak volna a posztóba, ez azonban kizárt, hiszen nem pocsékoltak, nem pazaroltak. Később aztán változott a helyzet. ” – magyarázza Zoltán.

A változatos szín- és formavilág oka abban keresendő, hogy amikor az inas felszabadult, akkor rendszerint el is vándorolt onnan, ahol a mesterséget elsajátította, úgymond azért, hogy új vevőkört alakítson ki. Például a Miskolc környéki szűrszabók zöme Debrecenben tanulta a mesterséget, majd, felszabadulva vitte magával az elsajátított színeket és formákat. Így az olyan szűrkészítő központokból, mint Veszprém, Debrecen, Berettyóújfalu, Nagyvárad, Kolozsvár kiáramlottak a friss mesterek és vitték magukkal a tudást és a szín- és formavilágot is. Ezt követően azonban ezek a mesterek a saját ízlésük szerint alakították ezt, illetve erősen hatott rájuk az adott tájegységnek a mintavilága is. Így pl. a Debrecenből érkezettek összekeveredtek a matyó hagyományokkal, hiszen ott azt ismerték, szerették. Ahhoz ugyanis, hogy az iparos mester el tudja adni a termékeit, már akkor is ki kellett szolgálnia a piac igényeit. Ezért aztán nehéz pontosan meghatározni, hogy melyik tájegységnek milyen is volt az a bizonyos szín- és mintavilága.

Kanásznak kurtább, gulyásnak földig érő

A viselet hosszúsága azonban tájegységenként, illetve foglalkozásként különbözött. Dunántúlon, ahol a domborzat, növényzet azt kívánta meg, nem ért sokkal a térd alá, ellenben óriási hátsógallérja volt. A kanászoknak, akik a konda miatt folyamatosan mozgásban voltak, nem lett volna praktikus egy földig érő ruhadarab. A hortobágyi gulyásnak, aki a szürke mellett akár egy napot is egy helyben töltött és kint aludt a sziken – közben állta a meleget, a havat, a szelet – minél hosszabb, akár földig érő szűrre volt szüksége. A csikósoké rövidebb volt ennél, és hátul a felhasítás hosszabb volt, hogy jól terüljön a lova hátára, ne akadályozza őt a mozgásában.

A cifraszűrt vállra vetve viselték, hiszen ez tette lehetővé a kezek használatát, azonban ne gondoljuk, hogy a szűr ujja kihasználatlan maradt volna: tarisznyaként funkcionált. „A dunántúli daraboknál a rövid ujjak voltak a megszokottak, 15-20 cm hosszúságúak, míg az alföldi szűröknél ez 50-55 cm volt. Ezt bekötötték vagy befenekelték egy kerek posztó darabbal, vagy már a szűrszabó eleve bevarrta, ez volt ugyanis a tarisznya. Tele pakolta a gazdája, ha két-három napra a szálláshelyéről távol kellett hajtani a jószágot.”

Vízpróba is megesett

Szó esett arról, hogy a díszítések mellett nem szorult háttérbe az alapvető funkció, vagyis, hogy a szűr védjen az időjárás viszontagságaitól. Ezt pedig maga az alapanyag és annak elkészítésé garantálta. Ványolták, vagyis kallómalmokban megkallották a gyapjút, hideg-meleg vízben váltogatva. A víz erejének segítségével, a kalapácsok verték a már megszövött gyapjút, gyakorlatilag a nemezelés technikájához hasonlóan történt mindez. Amikor elkészült a szűr, akkor igen gyakran a gulya kútba leengedték, ott egy hetet ázott, majd 5-7 ember felhúzta – ennyi kellett legalább a nedves anyag súlya miatt -, majd kitérítették száradni. Így készült az a szűr, ami, ha meg is ázott, de át ugyan nem ázott. Ebből, ha gazdája kilépett, a letámasztott szűr akkor is állva maradt. Vásárlásakor volt, amikor ún. vízpróbát tartottak: a szűrt előbb leöntötték vízzel, majd alátettek egy vödröt. Várakozásképpen a vevő meg a mester megittak egy kancsó bort, majd, ha a szűr alján meggyulladt a gyufa, illetve a vödörbe nem cseppent víz, vagyis  az nem szívta magába, akkor vásárló fizette meg az áldomást, na meg természetesen a szűr árát. Amely nem volt kevés: díszítésről függően egy ökör vagy egy jó ló ára volt. Akinek cifraszűrre telt, azt mutatta a világnak, hogy nem korhely, hanem rendes ember, és készen áll akár a családalapításra is. Persze voltak, akik nem az egyenes utat választották, hiszen a betyárok is kedvelték ezt a cifra ruhadarabot, a balladák szerint nem egy, nem kettő csikó vagy marha került emiatt elhajtásra…

A cifraszűrre manapság várni kell

Ha azt gondolnánk, hogy a cifraszűr már a múlté, nagyobbat nem is tévedhetnénk. Beszélgetőtársam, amióta aktívan foglalkozik a szűr készítésével, már több mint száz darabot adott ki a kezei alól. A probléma így nem a megrendelők számával, hanem az alapanyag beszerzésével van, hiszen a posztónak vastagnak, tömörnek, sűrűnek kell lennie. Sokáig Erdélyből érkezett a megfelelő alapanyag, de mostanság már ott is felhagytak a készítésével, így Zoltán keresi azt a műhelyt, ahonnan a számára megfelelő minőségű alapanyagot beszerezheti. A rátéthez a posztót a gépi szövéstechnika nem teszi alkalmassá (laza szálszerkezete, szövése miatt könnyen foszlik), ezért helyette filc alapanyagot használ.

Az utóbbi időben megszaporodott a kereslet, általában 1–1,5 évre való előrendelése van. Érdemes feliratkozni, hiszen az átlagos elkészítési idő másfél-két hónap. Zoltán elmondja, hogy a legváltozatosabb foglalkozású személyek keresik meg, szerteágazó igényükkel, így a munka a beszélgetések sorozata is, amíg sikerül a vevő igényét összehangolni a mester elképzelésével: „Másfél hónapig szinte együtt lélegzünk a megrendelővel, hosszú alkotási folyamat, és van, amikor a megsértődik a varrógép, törik a tű… Azt kell elérni, hogy az a rezgés, ami bennem van a minták és a színek által, a gazdája által is érthető-érzékelhető legyen. És, ha ez megtörténik, akkor tudom, hogy jó munkát végeztem…”