A talajművelés jelentősen fokozza annak körfolyamatainak sebességét, melyek a növények számára javuló hő, víz, levegő gazdálkodás mellett a természetes tápanyagtőkéjéből jelentős mennyiségű tápanyagot szabadítanak fel.
Ezek a luxus körülmények jelentős termés növekedéssel járnak a nyugalmi (bolygatatlan) szituációkhoz képest. Különösen szembetűnő ez, ha korábban nem művelt, vagy évekig pihentettet talajt vonunk művelésbe. A talajműveléssel a talaj egyensúlyi folyamatait megbontjuk, ökológiai funkcióját, szénraktározó folyamatát megfordítjuk, a benne lévő szerves anyagot elégetjük, a talajképződés folyamán felhalmozódott tápanyagtőkét folyamatosan feléljük. Ezt a folyamatot szerves-; és műtrágyázással lassíthatjuk, de meg nem állíthatjuk. A talajművelés során előforduló oktalanságok súlyos hibákat is okozhatnak a talaj szerkezetében és a talaj életében, ami a termőképesség folyamatos csökkenésében nyilvánul meg. Különösen problémások azok a művelési hibák, melyek a talajt kiteszik a defláció és/vagy az erózió veszélyének. Ebben az esetben a talajok leromlásában -akár egy termelési ciklus alatt- olyan vissza nem fordítható folyamatok zajlódnak le, amellyel évezredek talajfelépülését tesszük tönkre. Az elvesztett talaj nem pótolható, nem szintetizálható. Szintén rendkívül talajrombolóak az intenzív-öntözött hűtőházi és/vagy konzervgyári kettőstermesztések többnyire az ország legtermékenyebb és egyben legsérülékenyebb talajain. Ezeken a helyeken gyakran, részben a túlöntözés-túlművelés hatására, részben pedig az elhúzódó csapadékos őszön felázott talajon történő betakarítások miatt, a talajok katasztrofális állapotban kerülnek ki a termesztett kultúrák alól. A „áldatlan állapotok” korrigálására -a termelői tevékenység folytatásához- további „állapotjavító”, agresszív talajművelések válnak szükségessé, amely a talaj természetes funkcióinak fenntartásához továbbra sem hiányoznak. A problémát tovább növeli, hogy a fagymentes telek miatt a hantok természetes aprózódását a fagy nem, vagy csak részben végzi el, minek hatására a növénytermesztés folyamata tavasszal újabb drasztikus talajművelési eljárásoktat igényel, hogy a termelőfolyamat a megszokott módon beindulhasson. Amennyiben a talajművelés gyakorlata súlyosabb hibáktól mentes, a talajok leromlási folyamata általában azért lassú. Ez a lassú ütemű degradáció -minimum generációnként- lehetőséget adna a talajművelés elméletének és gyakorlatának átgondolásához és megújításához. Az aktuális alaptézis -a talaj termelő funkciójának maximalizálása- az évszázadok során oda vezetett, hogy a termelésbe (művelésbe) vont területek a szerves széntartalmuk egy jelentős részét már elveszítették, ami a termelők számára abban nyilvánul meg, hogy művelésbevont területek humusztartalma jelentősen elmarad az eredeti környezetében háborítatlanul hagyott talajok humusztartalmától. A talaj eredeti funkciója – az adott klíma alatt- az ökoszisztémában a levegőből kikerülő szén fixálása és ezen folyamat mentén a rendszer elemeinek (pl. növények, állatok, ember) megtartása, fenntartása és táplálása addig a mértékig, ameddig a rendszer önfenntartását biztosítják. Ebben a biológiai kódban a bizniszkód nincs benne, nem számol, nem optimalizál túlhasználatra. Ez a biznisz üzemmód természetesen létezik Európában és a Kárpátmedencében is, de talán kevésbé szembetűnő, mint a brazíliai őserdők komplett ökoszisztémájának (talajostól-mindenestől) felszámolása a szója termesztés miatt. A probléma a jelenben talán úgy vetődik fel, hogy elég érettek vagyunk-e, hogy átgondoljuk a talajhasználat és a talajművelés aktuális gyakorlatát. Elég „történelmi-e a helyzet”, hogy szembenézzünk a problémával, vagy a gyakorlatban tovább fokozzuk -a valódi probléma elfedésére- a talajkímélő álmegoldások szintézisét és szaporítását ahelyett, hogy megvizsgálnánk, egy lassú irányváltoztatásban milyen lehetőségek rejlenek a fenntartható növénytermesztési és talajművelési gyakorlat számára.
Egy talaj nyugalmi és egyben egyensúlyi állapota a terület ökológiai adottságai alatt kialakuló zárótársulás stabilizálódása után valósul meg, azonban ez az állapot nem felel meg a szántóföldi termelés funkcióinak, ezért abba az ember szinte a kezdetek óta a kor rendelkezésre álló eszközeivel, folyamatosan beavatkozott. Azonban az az elvárás, ami az elmúlt 50-100 évben kialakult, hogy az élelmet -bármi áron- a valós értékén alul kell a fogyasztók asztalára tenni, a termelés folyamatát még jobban eltávolította az ökológiailag is értelmezhető egyensúlyi folyamatoktól. Az elérhető termésmennyiségek -a felmerült gerjesztett igény hatására (is)- a már említett időszakban akár meg is tízszereződtek, melyekhez talajművelési, tápanyagellátási és növényvédelmi oldalról is luxus körülményeket kell(ett) biztosítani. Azok a folyamatok, amelyek az említett luxus körülmények biztosításához szükségesek negatív értelemben rendre visszahatnak a környezetre, amelyek megjelennek a talajok lepusztulásában a természetes termőképességük csökkenésében és ezáltal a fenntarthatóságukban. A mindent felülíró és minden szinten megjelenő profitéhség ezeket folyamatokat felerősítette, felgyorsította (nagy gépek, nagy területek) és ki is szélesítette újabb kevésbé alkalmas területek termelésbe vonásával.
Amennyiben őszinték vagyunk magunkhoz, akkor az elmondottakból láthatjuk, hogy lenne min elgondolkozni, azt azonban, hogy a történelmi idő eljött-e valójában, nem tudjuk. Láthatóan, a politika lökéshullámai már elérték a gondolatot, de nem látni tisztán, hogy a politikai haszonszerzésen túl tovább tudnak-e mutatni a szándékok, vagy csak egy kontinens lakosságának érzelmeit manipulálják egyes politikai játszmákban.
Amíg ezek a kérdések eldőlnek, addig talajművelési tartam kísérleteinkkel keressük a talajvédő gazdálkodás lehetséges irányait, könnyen lehet, hogy egyben a határait is.
Az kísérletek első tapasztalatai
A talajművelési tartamkísérleteinket 3+1 helyszínen, négy növénnyel, négy ismétlésben, üzemi méretű osztott (művelt- nemművelt) parcellán, üzemi gépekkel állítottunk be (1. ábra), ahol vizsgáljuk, hogy négy kultúra (kalászosok, borsó, kukorica, napraforgó) vetésforgójában, hogyan alakul a művelt és nem alparcellák termőképessége a különböző növények esetében a nem művelés előrehaladásával. Figyelemmel kísérjük a növényvédelmi kihívások különbségét és az egyéb megjelenő eltéréseket.
2020-ban, a kísérletek közül a görbeházi kísérlet teljesen meghiúsult, míg Dalmandon és Kiszomboron a napraforgó parcellák eredményei nem voltak használhatóak, a dalmandi kísérlet esetében a napraforgó parcellákba egy igen korai kukorica hibriddel igyekeztünk az év munkáját legalább részben megmenteni, nem eredménytelenül.
A kísérlet elsőévében általánosságban elmondhatjuk, hogy a növényvédelmi kihívásokban jelentős különbségek nem voltak. Ami érzékelhető mértékben megjelent, az a mezei pocok kártétel (2. ábra), mely a nem művelt parcellákban fokozottan jelentkezett. Nagyobb érdeklődés mutatkozott a madarak (dolmányos varjú, gerle, sirály) irányából a no-till területekre, elmondható, hogy általában véve a nem művelt területek gazdagabb faunát gyűjtöttek.
A „talpon maradt” kísérletekben az őszi borsó, kalászos, és kukorica kultúrákban szignifikáns termés különbségeket nem tapasztaltunk a művelt és a nem művelt parcellák között, leszámítva a dalmandi helyszínen, a napraforgó helyett vetett késői vetésű, rövid tenyészidejű kukorica esetét, ahol a talaj művelése -a kísérlet bizonytalanságát meghaladó mértékben- termésnövekedést eredményezett. A napraforgó esetében a püski kísérletben a talajművelés nem eredményezett terméstöbbletet (2-4. ábra).
Alapjában elmondható, hogy a száraz hűvös tavasz az országban nem kedvezett sem a no-till, sem a min-till művelésben részesített területek kultúráinak, különös tekintettel a tavaszi vetésű növényekre nézve. Jelentős számú csalódott termelővel beszélhettünk, akik az említett időjárási helyzet miatt minimum- és no-till vetéseikben vonatott és hiányos kelésről számoltak be, melyeken a keletkezett kárt felerősítették egyéb, részben növényvédelmi (drótféreg) részben egyéb madár, nyúl-; és őz károk. Az elmondottakat megerősítették a meghiúsult kísérleteinkben felhalmozódott tapasztalatok is.
2021-ben a görbeházi őszi borsó és kalászos parcellák nem mutattak értékelhető képet, a kukorica és napraforgó parcellák képe ellenben biztató. További helyszíneken az őszi vetésű növények betakarítása megtörtént, az adatok feldolgozásra kerültek. A püski kísérletben az őszi borsóban közepes termésszint mellett, a nem művelt területek némileg kevesebbet teremtek, de terméskülönbség nem volt statisztikailag igazolható. Őszi árpában kiemelkedő termésszint mellett, a nem művelt parcellák -a kísérlet bizonytalanságát meghaladó szinttel- szignifikánsan kevesebbet termettek (5. ábra). A dalmandi kísérletekben mind az őszi borsó, mind pedig az őszi búza esetében kiemelkedő terméseredmények születtek úgy, hogy a művelt és nem művelt parcellák között szignifikáns terméskülönbség nem mutatkozott (6. ábra).
A két kísérleti év tapasztalatai -az eredményekből is láthatóan- vegyesek. Laza-; és kötöttebb -de még „magvaváló”- területeken egész jó, sőt kiemelkedő tapasztalataink vannak a nem művelt parcellák terméseredményeivel, míg a kötöttebb szituációkban már kevésbé tudunk optimisták lenni.
A hosszú hűvös és száraz tavaszi időjárás nem kedvez a no-till-es, de még a minimum műveléses területeknek sem. Tavasszal a hideg, a no-till területek kultúráinak némileg vontatott indulását is tovább nyújtja és ennek hatása összeadódik a nem művelt területek azon sajátosságával, hogy no-till táblák hajlamosak összeszedni a környezetükből az állatokat és az állati kártevőket, minek hatására a két kedvezőtlen körülmény együttes szinergiája helyenként katasztrofális helyzeteket eredményez a növényállományban.
A nem művelt területek a természetes flóra és fauna menedékterületei, melyek koncentrált megjelenése sok problémát eredményez, ebből adósóan ezeken a területeken -a koncentrálódó állományok miatt- jelentősen megnő a vadkár.
A határban járó emberek egy része része gazdátlan földnek véli a no-till területeket, és emiatt nagy a kísértésnek vannak kitéve, hogy különböző járművekkel áthajtsanak rajtuk és taposásukkal a no-till területekre nézve a lehető legnagyobb kárt okozzák. Sajnálatos módon legújabb kártevő jelenségként megjelentek az urbánus „covidmenekültek” is, akik rendszeresen nézik a területet kommunális (és nem kommunális) szemétlerakónak.
A talajok művelési mélységének és műveletszámainak csökkentése (minimumművelés) és annak végletes megnyílvánulása, a talajok nem művelése, a talajkímélése és védelme szempontjából -más álmegoldásokkal ellentétben- az egyik leghatékonyabb talajvédő megoldás, de azt is láthattuk, hogy ez a termelő funkciót és az ehhez kapcsolódó eredményes gazdálkodást jelentősen korlátozhatja. Talajvédelmi szempontokból ezen gazdálkodási mód vizsgálata, objektív kutatási eredmények alapján való népszerűsítése mind nagyobb jelentőségű. A tapasztalatokból leszűrhető, hogy ennek a talajkímélő művelési módnak az elterjedéséhez az alkalmazható növényvédelmi korlátozások enyhítésére és ezen termesztési mód anyagi -terület alapon nyugvó- támogatása is szükségszerű lenne.
Lajos Mihály, Agrofil-SZMI Kft
