Méhlegelők növényi diverzitásának változása

A megnövekedett népességnek és a felgyorsuló társadalmi és technológiai folyamatoknak köszönhetően szinte naponta tűnnek el régi értékeink, átadva helyüket újabbaknak, melyek rövidesen ugyanerre a sorsra jutnak. Az évtízezredek alatt kialakult természetes élőközösségekre az emberi tevékenység egyre fokozottabban hat. Ezek a hosszú idő alatt kialakult, „beállt” ökoszisztémák nem, vagy alig tudják lereagálni az evolúciós, szukcessziós léptékben nézve mérhetetlenül gyors változásokat. Emiatt az élőközösségek fajösszetételében, területi kiterjedésében soha nem látott szerkezeti és működésbeli átalakulások következtek be már napjainkra is, ezek a folyamatok már igen gyorsan és sokszor megjósolhatatlan irányban zajlanak.

A magvas növények szaporodásának első sarkalatos pontja a különböző ivarok „egymásra találása”. Ezt megporzásnak nevezzük, ez megfelel az állatvilágban „udvarlás”-nak nevezett folyamatnak. A megporzás révén a hímivarú spóra (pollen vagy virágpor) a nőivarú spóra közelébe kerül, a termőlevélre, zárvatermők esetén a termő bibéjére. Ez után kezdődhet a szaporodás másik fontos lépése, a megtermékenyítés. A magvas növények jelentős részénél a hosszas koevolúciót („egymáshoz csiszolódást”) követően a megporzás rovarok segítségével következik be. A rovarok által történő megporzás mindkét fél számára hasznos, hiszen a növény szaporodni tud, a rovar pedig táplálékhoz jut e kapcsolat révén. Az élőközösségekben bekövetkezett változások hatnak ezekre a hosszú idő alatt kialakult rovar–növény kapcsolatokra, megváltoztatva ezáltal a régóta „bevált szövetségeket”.

A méhfélék családja (Apidae) igen nagy fajszámú, világszerte mintegy 5 700 fajjal, hazánkban is több mint 100 ismert fajuk él. Nagyrészük nektárral és pollennel táplálkozik, mialatt a növények beporzását is végzik. Az első méhfélék bizonyítottan mintegy 100 millió éve jelenhettek meg a Földön. A méh–növény kapcsolat az északi mérsékelt öv egyik legfontosabb kölcsönhatása, számtalan jóslat és előzetes számítás alapján a méhek hiánya soha nem látott biodiverzitás-csökkenést okozna a növényvilágban.

Házi méh

A legismertebb, és tenyésztett mivolta miatt az egyik legelterjedtebb méhfaj a házi méh (Apis mellifera). Ennek a fajnak a háziasítása és ezzel együtt a széleskörű elterjedése ismereteink szerint mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdődött, főleg a mérsékelt övben, de a trópusokon is. Napjainkban a virágos növények fő beporzójának számít a mérsékelt övben, potenciálisan a rovarbeporzású növények 4/5-ét is képes beporozni. A jelentős beporzó funkciója mellett nem utolsósorban emberi táplálékként is fontos a méz, számos családnak a megélhetését biztosítja. Egyes vélemények szerint a sertés és a marha után a harmadik legnagyobb hasznot hajtó háziállat Európában.

Azokat a területeket, illetve növényközösségeket, ahonnan a méhek nektárt, virágport vagy propoliszt tudnak gyűjteni, méhlegelőknek nevezzük. Napjainkban ez a természetes, temészetközeli területek mellett termesztett növénykultúrákat is magába foglal.

A méhlegelők típusai

A legfontosabb méhlegelők a természetes vagy természetközeli növényközösségek, ugyanis ezeken a diverz (ezen belül fajgazdag) élőhelyeken van meg az a minőségi és mennyiségi választék, ami a hosszútávú fennmaradást tudja biztosítani a méhek számára. Ezek főleg különböző gyeptársulások, de idetartoznak az erdőszélek, erdei irtások is (1. kép).

Szintén fontos méhlegelőnek számítanak a nagy felületeken termesztett mézelő kultúrák, mint például a repce- és napraforgóföldek is, bár ezek egyoldalú táplálékot adnak a méhek számára (2. kép).

Európa egyes területein, mint hazánkban is, igen fontos méhlegelőt jelentenek a telepített vagy éppen spontán terjedő akácosok. Összterületükből adódóan kisebb fontossággal bírnak a különböző mézelő gyomtársulások, szántóföldek peremnövényzete, konyhakertek, gyümölcsösök. Újabban ún. mesterséges méhlegelők is megjelentek, melyek elsősorban a méhészet célját szolgálják, mint például a facéliakultúrák.

A méhlegelők minősége és választéka szempontjából az is igen fontos, hogy a méhek kora tavasztól késő őszig mindig találjanak megfelelő mennyiségű és minőségű virágzó növényt. Ebből a szempontból egyértelműen a természetes vagy természetközeli élőhelyek a legmegfelelőbbek. Természetesen gazdasági szempontból sok esetben a termesztett mézelő kultúrák fontosabbak a méhészek számára.

Az emberi tevékenység befolyásoló hatása

Felvetődik a kérdés, hogy milyen módon változhatnak az emberi tevékenység következtében ezek a méhlegelők akár minőségi, akár mennyiségi szempontból, valamint, hogy ez, hogyan hat a méhekre, ami hogyan hat vissza a növényzetre, és így tovább.

A természetes, természetközeli növénytársulások és élőhelyek igen nagy nyomásnak vannak kitéve napjainkban. Ezek közül megemlítendő, különböző emberi tevékenységekre visszavezethető a túlhasznosítás (3. kép), az átalakítás (4. kép), a degradáció (leromlás), a fragmentáció (feldarabolódás), de akár a teljes megszűnés is, például egy új terület mezőgazdasági termelésbe történő bevonása vagy egy ipari beruházás miatt.

Ha meg is marad egy érintett terület, az emberi tevékenység hatása minden esetben a biodiverzitás, vagyis a sokféleség csökkenésével jár együtt. Ez legegyszerűbben a fajszám csökkenésében érhető tetten, de a közösség más tulajdonságai is negatív irányba változnak. Növekvő tendencia manapság az idegenhonos növényfajok megjelenése és ezek némelyikének inváziós (özönszerű) terjedése, bár erre régebben is volt példa, lásd a méhészeti szempontból igen fontos akác betelepítése, mely alapjaiban változtatta meg a magyar táj addigi arculatát. Ez éppen az emberi természetátalakító tevékenységnek köszönhető, hiszen az ember által létrehozott új, megváltozott élőhelyeken az idegenhonos és az őshonos fajok egyforma eséllyel versenghetnek a megtelepedésért és a terjedésért.

Mindezen átalakulások egyre nagyobb része emberi léptékkel is érzékelhető. Az egyszerű ember mindebből azt látja, hogy míg évtizedekkel ezelőtt fajgazdag, színes virágokkal teli gyepterületek sokasága jellemezte hazánk fátlan élőhelyeit, addig manapság ezek helyét kaszálók, mezőgazdasági területek, erodált, degradált, elgyomosodott, fajszegény gyepek vették át. Ez érinti a ráépülő fogyasztók (állatok) csoportját is, köztük a megporzást végző rovarokat, melyek populációszáma, populációmérete szintén csökken az élőhelyük csökkenésével. Ennek a tendenciának a megállítására és az esetleges megfordítására számtalan próbálkozás történt és történik napjainkban is, mint például a Natura 2000 hálózat létrehozása, mely pontosan a biodiverzitás csökkenésének megállítását tűzte ki célul.

Nő a mézelő kultúrák szerepe

A méhlegelőnek alkalmas mezőgazdasági kultúrák esetében nem beszélhetünk biodiverzitásról, lévén ezek jórészt intenzív művelésű monokultúrák. Itt a méhekre leginkább a nem felelősen alkalmazott növényvédelem jelent veszélyt, melynek kiküszöbölésére számos módszer és konszenzus született, de ez nem a jelen írás témája.

A növényi biodiverzitás méhekre, méztermelésre gyakorolt hatásait tekintve elmondható, hogy az egyre terjedő, jó mézelő kultúrák (akác, őszi káposztarepce) méhlátogatottsága megnő, a természetes, természetközeli élőhelyeké a csökkenő területük és biodiverzitásuk miatt csökken. Ezek a folyamatok a vegyes virágméz mennyisége jövőbeni csökkenésének irányába mutatnak. A pollentermelés és a nektárprodukció is rendkívüli mértékben befolyásolja az egyes növények méhlátogatottságát. A méhek a magas cukormennyiségű nektárt termelő növényeket részesítik előnyben, így, ha egy adott növényközösségből e fajok esnek ki vagy szorulnak vissza, ez egyértelműen hatást gyakorol a méz minőségére.

Nagyon nehéz, alig összeegyeztethető az egyre nagyobb humán területigény és tevékenység az egyre sürgetőbb természetmegőrzéssel. Ráadásul egyre célzottabban és gyorsabban kell reagálnunk, legyen szó akár az élőhelyek megőrzéséről, akár az egyre intenzívebb mezőgazdasági technológiák meghonosításáról. Emiatt kap egyre nagyobb teret például az új szlogenként terjedő fenntartható gazdálkodás a mező-, erdő-, illetve vadgazdálkodás területein, szoros együttműködésben a természetvédelemmel és a tájrendezéssel. Mindennek az (lenne) a célja, hogy minden szempont érvényesítéséből megszülessenek azok a kompromisszumok, amelyek a jövőben is lehetővé teszik mind az ember életminőségének fenntartását, mind pedig a természetes élővilágot érő negatív hatások minimalizálását.

Ajánlott irodalom

• Mihály B., Botta-Dukát Z. (szerk. 2004): Özönnövények. Biológiai inváziók Magyarországon. Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest.
• Pál-Fám F., Keszthelyi S. (2014): A hazai növényzet biodiverzitás-csökkenése és a rovarokra kifejtett hatásai. Méhészet 62/7: 26-27.
• Standovár T., Primack R. (2001): A természetvédelmi biológia alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.