„Granorum positiones pede uno inter se distant.” Bél Mátyás,1730

A nagy vízen az Óhazába került, a Kárpát-medencét tekintve elsőként 1611-től Erdélyben feljegyzett, s török búza, tengeri búza, kukuritza, de még száz éve is kukoricza néven említett főnövényünk termesztésének eszközrendszerén belül a vetés is sokat változott az idők folyamán. A Bél Mátyás által leírt egy lépés távolságtól a Pethe Ferenc által 1805-ben közreadott („a’ magot mint akarmelyik gabonát elhintik, béboronálják a’ legnagyobb megelégedéssel”), s a Hajdúságban még egy évszázada is fellelhető szórva vetési módtól napjaink precíziós megoldásaihoz hosszú út vezetett.

A mögöttünk hagyott évszázad hazai kukoricásai, így Surányi János, I’só István, Győrffy Béla, Nagy János klasszikusnak tekinthető szakirodalmai a vetéssel és az azt megelőző teendőkkel kapcsolatban közel azonos elvárásokat fogalmaznak meg. A cél ilyenkor az, hogy a termőhely talaj- és klimatikus-adottságaihoz igazodva a kiválasztott kukoricafajta, hibrid vetőmagjait kellő mennyiségben, alkalmas időpontban, s a csírázást, a kezdeti gyors fejlődést leginkább segítő módon juttassuk a földbe. A növényi „esélyegyenlőség” elősegítése, a minél homogénebb állományok kialakulása a stabil, nagy termések egyik megalapozója tehát: a vetés.

Mikor

„Kiskunhalason az is szokásban van, hogy az év századik napján megkezdik az ültetést, ha arra az idő alkalmatos. Panyolán, ha a tölgyfa elkezd levelezni, Garbolcon a kökényfa nyitásával egyidőben kezdik a kukoricát ültetni.”

Balassa Iván „A magyar kukorica” című néprajzi tanulmánya” (1960) olyan évszázados megfigyeléseken alapuló ismereteket összesít, melyek a mai, esetenként már űrtechnológiával dolgozó termesztőnek is fontos támpontot jelenthetnek a tavaszi döntésekben. A csírázó növényke környezeti optimumai már sok-sok méréssel körülírtak, s tudjuk, hogy a legjobb „bölcső” az a kellően nyirkos, levegős magágy, amelynek mélységében a talaj tartósan eléri a 10-12 ^oC-ot.

Ugyanakkor az is ismert, hogy egyes hibridek kiváló minőségű, csávázóanyagokkal jól védett vetőmagjai akár ennél hűvösebb körülmények között is bátran vethetők. A március végén, április kezdetén felvállalt nagyobb kockázat a virágzás, megtermékenyülés időszaka vízhiányának, légköri aszályának elkerülése, valamint a korábbi érés, a lábon szárítás hosszabb ideje révén egyes években egyértelműen kifizetődő döntés. Vannak azonban olyan évjáratok – így április végi fagyos napjai okán a 2016. is ide sorolható – amikor a korán vetett állományok fejlődése vontatottabbá válik, a tőhiány nagyobb mértékű lesz, mint a szokásos időzítés esetén.

Martonvásáron több mint negyed évszázados hagyománya van annak a kukorica vetésidő kísérletnek, amelyben minden évben 4 időpontban, ráadásul 5 eltérő N-trágya adaggal (0-60-120-180-240 kg/ha) együtt tudjuk vizsgálni a hatásokat 5 különböző érésidejű (FAO 300-450) hibrid teljesítménye alapján (1. kép).

Az időjárás természetesen a kezelések beállíthatóságára is hatással van, így a legkorábbi vetést jellemzően április 10-én szoktuk megkezdeni martonvásári kísérletünkben, amit 10 naponként követnek az újabb frakciók. 14 év eredményeinek átlagában azt mondhatjuk, hogy az ország északi felét reprezentáló termőhelyünkön a legtöbb termést az esetek közel kétharmadában (9 évben) a tradicionálisan legjobbnak (optimálisnak) tekintett április 20-i vetésekben kaptuk.

Két-két évben az igen korai (ápr. 10.) és a kései (máj. 1.) vetésidő adta a legnagyobb terméseket, míg egy alkalommal, az extrém csapadékosságáról elhíresült 2010-ben a legkésőbbi vetésben mértük a legtöbb kukorica szemtermést.

Az 1. ábra jól szemlélteti, hogy a 14 év és az 5 hibrid átlagában is az április 20-i vetés adta a legkiválóbb hatást.

Az egyes vetési idők szerint vizsgált N-trágya reakciók szerint a legtöbb termés, 9,62 t/ha eléréséhez az optimális vetésidőben 161 kg/ha N-hatóanyagra volt szükség. Az igen korai vetéskor a szemtermés maximuma 14 év átlagában csak 0,2 tonnával volt kevesebb (9,41 t/ha), de a korábbi vetés nagyobb N-hatóanyag szükséglettel is párosult. A maximum eléréséhez szükséges hatóanyag mennyiség 10 %-kal volt nagyobb (177 kg/ha), mint a legkedvezőbb időben vetett kukoricáké.

Az optimálisnál 10 nappal később vetett állományok N-igénye nem volt kisebb, de a terméscsökkenés napi mértéke meghaladta a 65 kg/ha-t. 20 napos késés esetén a terméskiesés meghaladta az egy tonnát (8,53 t/ha).

A sokéves kísérleti eredmények, az itt bemutatott, nem egyszerű 2. ábra diagramjai arra is felhívják a gazdálkodók figyelmét, hogy optimálisnál későbbi vetéseknél az időzítés okozta kedvezőtlen hatásokat, a nagyobb betakarításkori szemnedvességet, a terméscsökkenést nem lehet a szükségesnél nagyobb N-adagok kijuttatásával ellensúlyozni. A túltrágyázás nemcsak többletkiadást jelent a termelő számára, de terméscsökkentő hatása miatt a jövedelmezőséget is tovább rontja.

 

Hogyan

„A kukoricát mindig olyan mélyre vessük, hogy csírázáshoz a mag elegendő nedvességet, meleget és levegőt találhasson.”

Surányi János 1957-ben napvilágot látott axiomatikus megfogalmazása mindent elmond a vetésmélységnek az egyöntetű kelésben betöltött szerepéről. A vetőgép jó beállítása azonban ettől még nem válik könnyebbé a gazda, a gondos traktoros számára. A döntésben a felső 10 cm-es talajréteg nedvességi állapota, a magágy minősége (ülepedettsége, üregessége), a közeli napok várható időjárása, a felmelegedés intenzitása, a talaj kötöttsége, s a vetőmag mérete egyaránt szerepet játszik.

Ismert, hogy kedvező környezeti feltételek között a kukorica a 4-8 cm-es rétegből képes a leggyorsabban, egyöntetű állományt képezve kikelni. Üreges, repedezett talajon a párolgás gyorsabb, ami csapadékmentes, intenzíven melegedő vetésidőszakban a magágy kiszáradásához, ezek következményeként vontatott keléshez, heterogén állományok kialakulásához vezet.

Gyors felmelegedés esetén a vetés késése száraz periódusban, öntözetlen körülmények között a vetésmélység növelését teszi indokolttá, aminek mértéke hetenként +1 cm is lehet. Martonvásáron, középkötött vályogtalajon végzett vizsgálataink eredményei (3. ábra) is megerősítik, hogy az olyan években, amikor csapadékhiány és gyors felmelegedés jellemzi az április-május hónapokat, a vetésidő késéséből eredő terméscsökkenés mérséklésének egyik fontos eszköze a lehet a vetőcsoroszlyák mélyebb járatása.

A vetésmélység a talaj kötöttségével jellemzően fordított, a vetőmag méretével egyenes arányosságot mutat, azaz: kötöttebb talajokon és kisebb méretfrakciók esetében a sekélyebb vetés ajánlott. A gyors kiszáradásra hajlamos talajokon a nagyobb méretű (<300 g/1000 mag) vetőmag használata és a mélyebb vetés javasolt.

Mennyit

„Az optimális növényszám a termesztett hibridtől, a termőhely csapadékellátottságától, a talaj vízgazdálkodási tulajdonságaitól és tápanyag-ellátottságától függ.”

A fenti, Győrffy Béla által csokorba gyűjtött szempontrendszer gyakorlatilag a termőhely növényeltartó képessége és a hibrid vetőmagba rejtett, elvárható teljesítménye közötti legnagyobb összhang megteremtésének jelentőségére utal. A Győrffy által 1961-ben elindított, és mind a mai napig élő, a kukorica legfontosabb termesztési tényezőinek hatását vizsgáló martonvásári tartamkísérlet eredményei azt mutatják, hogy a termésnövekedés 20 %-a a növényszám jó megválasztásával hozható kapcsolatba.

A hazai kukoricatermesztésben a múlt század ’50-es éveitől kezdődően folyamatosan nyomon követhető az állománysűrűség növekedése. Az akkori 35-40 ezres jellemző tőszám a hatvanas években a hibridizációnak, az intenzív kemizációnak és az iparszerű technológiai elemek térhódításának is köszönhetően 50 ezerre, a ’70-es évtizedre 55-60 ezerre nőtt. Az elmúlt negyed században az aszályok gyakoriságának növekedésével és a műtrágya-felhasználás visszaesésével ez a sűrítési tendencia lassult, s napjainkban a termelők kukoricatábláikon jellemzően 60-70 ezres állományokat állítanak be.

A gazdálkodókat a csapadékellátottság térben és időben egyaránt kimutatható, jelentősen megnőtt változékonysága indokolt óvatosságra inti. Egy az ezredfordulón készült értékelésben Berzsenyi Zoltán 22 év martonvásári növényszám-kísérletei és azokban évenként 30-35 hibrid eredményei alapján öntözetlen termesztési körülmények között a túlsűrített, 70 ezer növényt meghaladó állományokban a terméscsökkenés kockázatának, a vízhiány, az aszálykár valószínűségének jelentős növekedését mutatta ki.

A kukoricák állománysűrűségének hatásait elemző vizsgálatok legfrissebb eredményei szerint az elmúlt évtizedeket világszerte az optimális növényszám időben növekedő trendje jellemzi. Ennek alapját a sűrű állományokban is nagy termőképességgel és termésstabilitással rendelkező újabb és újabb hibridek kinemesítése teremti meg.

Egy rövidebb időszakot (2008-2015), és abban négy eltérő éréscsoportot reprezentáló korszerű hibrid tőszámreakcióit összesítve azt állapítottuk meg, hogy a vízellátottság még intenzíven trágyázott talajokon is meghatározó tényezője a termés mennyiségének. A 4. ábra azt mutatja, hogy a száraz és a csapadékos évek között mért különbség még a legritkább kukorica állományokban (30.000 tő/ha) is meghaladta a 2 t/ha mennyiséget. Az átlagosnál szárazabb években az optimális növényszám 73.500 db/ha, az ehhez tartozó szemtermés mennyisége 8,96 t/ha volt.

Nem száraz években a négy eltérő érésidejű hibrid teljesítménye alapján számított termésmaximum 12,63 t/ha volt, amit 90.200 db/ha átlagsűrűségű kukorica állományokkal értünk el. Ugyanakkor számításaink szerint a 73.500 növény/ha sűrűségű állományokban a vízellátottság javulása 12,41 t/ha termés elérését eredményezheti, miközben 90.200 db/ha tőszám esetén a száraz évekre számított termésmaximum értéke csak 8,74 t/ha.

Ezek az eredmények arra mutatnak rá, hogy a termelőknek a száraz években meghatározott növényszám-optimumokat érdemes a gyakorlati termelés során alkalmazni, hiszen a nem korlátozott vízellátottsági viszonyok közt meghatározott magasabb tőszám-optimum értékek használata aszály esetén nagyobb környezeti kockázattal jár.

A martonvásári tőszámvizsgálatok eredményei szerint az optimális állománysűrűség a hibridek tenyészidejétől függően is változik. Az 5. ábra azt mutatja, hogy a növényszám tartomány a legkorábbi hibridnél (FAO 310) volt a legszélesebb (60.000-87.000 növény/ha). A fajták tenyészidejének hosszabbodásával a tartomány szűkebb lett és a ritkább állományok irányába tolódott el.

A legkésőbb érő, a korainál több termésre képes hibrid esetében (FAO 460) az 50.000-73.000 növény/ha állománysűrűség volt a legkedvezőbb a vizsgált nyolc év eredményei szerint.

Dr. Árendás Tamás, dr. Bónis Péter, dr. Berzsenyi Zoltán, dr. Spitkó Tamás, dr. Marton L. Csaba
MTA Agrártudományi Kutatóközpont, Mezőgazdasági Intézet, Martonvásár