A téma apropója Elena Conis, How to sell a poison (,,Hogyan adj el mérget”) című könyve.
A diklór-difenil-triklóretán, röviden DDT néven ismert ,,csodaszert” annak idején, bevezetése hajnalán szinte korlátlan mennyiségben használták az Egyesült Államokban. A ’40-es, ’60-as években olyan területeken éltek is a ,,csodaszer jótékony hatásaival”, olyan területeken, mint a növényvédelem, és humán betegségek elleni küzdelem, azonban állati, és emberi szervezetre gyakorolt karcinogén, és toxikus hatására hamar fény derült, így használatát betiltották.
Miközben a hatóanyag mára szinte kivétel nélkül tiltott (kivéve a malária elleni küzdelemben), továbbra is felelőssé tehető bizonyos megbetegedésekért. Hozzá kell tenni, hogy a nyugat-nílusi láz és a zika vírus elleni intézkedésekben a mai napig támaszkodnak rá!
A könyv betekintést nyújt a tudomány tagadásának mechanizmusaiba, a dezinformációs kampányokba, valamint a politika és más társadalmi erők szerepébe a mérgező anyagok szabályozására vonatkozó nemzeti megközelítés kialakításában. A szerző megdöbbentő részletességgel írja le az amerikai otthonok, mezőgazdasági területek, háziállatok, szarvasmarha-telepek és komplett amerikai városok folyamatos, nagymértékű DDT-s permetezését.
De miért is volt erre szükség?
Ha visszarepülhetnénk az időben, akkor talán jobban megérthetnénk, hogy a ’40-es ’50-es évek USA-jában, a DDT bevezetését megelőzően használt növényvédő szerek és rovarirtók korábbi generációi – sokkal mérgezőbb, ólomból és arzénból készült vegyületek voltak. Elfogadott tény volt, hogy ha rovarirtás jött szóba, akkor az emberekre nézve is mérgező anyag került felhasználásra. A DDT azonban ,,nem” volt ilyen értelemben mérgező: a kezelések sem az állatok, sem az emberek esetében nem hoztak rövid távon káros hatást. A DDT így szinte mindenre megoldást kínált, hiszen kis erőbefektetéssel lehetett remek eredményeket elérni, melynek kedvező gazdasági vonzata is volt.
A svájci vegyipari vállalat által fejlesztett molekulát az USA különösen nagy mennyiségben használta. Az amerikai társadalom tudatába teljesen összefonódott a készítmény a második világháborús sikerekkel, azáltal, hogy az a malária és egyéb pusztító betegségek elleni küzdelem szimbólumává lett. Tehát, mintha a szuperhatalmi törekvések, és státusz kivívásának egyik eszközét látták volna benne.
1972-es betiltását követően a szer továbbra is jelen van a környezetben, vízi ökoszisztémákban, állati, és emberi szervezetben egyaránt.
A háború után azonban kibújt a szög a zsákból
A DDT összetétele a háború után nyilvánosságra került: óriási gyártási és forgalmazási dömping indult. Rengeteg kutatás készült – többek között a DDT zsírszövetben és anyatejben való felhalmozódásával kapcsolatban –, amelyeket közzé is tettek.
A 20. század második felében azonban a rövid távú toxikológiai vizsgálatokról áttértek a hosszabb távú epidemológiai vizsgálatokra. A társadalmi felmérések során feltett kérdéseket is megváltoztatták: elkezdték vizsgálni a DDT hatásait a lakosság reprezentatívabb csoportjain, beleértve a nőket, a gyermekeket, időseket, a már meglévő betegségekben szenvedőket, valamint azokat, akik különböző módon és különböző ideig voltak kitéve a szernek. E kutatások nagy része a DDT betiltása után zajlott, miközben az emberek szerkitettségének módja, és mértéke is jelentősen megváltozott: a háború után már többnyire ,,csak” élelmiszeren keresztül érintkeztek a molekulával.
Mint azt a szerző elmondta,
A tudományt úgy kezeljük, mint a konkrét, megingathatatlan, vitathatatlan válaszok forrását. A tudomány azonban valójában egy olyan folyamat, amelyet önmagunk és a világunk megértéséhez használunk. És idővel ez a folyamat újfajta információkkal fog szolgálni számunkra. Maga a folyamat meg fogja változtatni, hogy milyen kérdéseket szeretnénk feltenni, hogyan tesszük fel őket, és mennyire vagyunk képesek bizonyos válaszokat kapni. Ugyanakkor a tudomány társadalmi jellegű is, amelyet emberi szereplők végeznek. És a tudósok ebbe a folyamatba beleviszik az összes, már meglévő elfogultságukat, előítéletüket és feltételezésüket. Ha ezt el tudnánk ismerni és tisztábban látnánk, az segítene helyreállítani a tudományba vetett közbizalmat.
,Megpróbáltam belelátni a DDT-t védelmező, a híradós műsorban a szert bekanalazó (!) emberek fejébe is. A DDT nem tűnt számukra annyira mérgezőnek, hiszen annyi más vegyi anyag egyértelműen károsabbnak bizonyult.
Az emberek erősen hittek az előnyeiben, és úgy gondolták, hogy ezek az előnyök felülmúlják a káros hatásokat.
Conis szerint egyáltalán nem csökkentjük a peszticidektől való függőségünket, amely következtében folyamatosan zsugorodnak a rovarpopulációk, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem világszerte. Márpedig túlélésünk záloga a rovarvilág. Ez az, ami tulajdonképpen jobban megrémíti a szerzőt, mint egy olyan vegyszer, mint a DDT mérgező hatása. A folyamatosan változó és kevéssé tanulmányozott vegyi anyagoktól való teljes függőségünkkel és a készítmények túlzott használatával kapcsolatos kérdések azok, amelyek vitathatatlanul átformálják a világot, amelyben élünk.
A teljes cikk a civileats.com-on olvasható.
