A napraforgó az egyik legfontosabb, valamint a legnagyobb területen termesztett olajos növényünk. A termesztés volumene hazai- és világviszonylatban is folyamatosan növekszik. A KSH adatai szerint a 2019–2023-as évek átlagában 637,029 ha-on, és átlagosan 2,654 t/ha termésátlaggal termesztették idehaza.
Elsősorban olajáért termesztik, de a szappan- és a margaringyártás egyik fő alapanyaga is, valamint melléktermékként az állati takarmányozásban is fontos szerepet tölt be. A termesztése során számos kórokozó, kártevő veszélyezteti a termést. A gyomszabályozás fontos technológiai elem, ennek számos, kémiai, mechanikai formájának együttes alkalmazása vezet a megfelelő eredményre.
A gombakórokozók kapcsán az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró faj a Sclerotinia sclerotiorum mely a fehérpenészes szár- és tányérrothadás révén akár 100%-os kárt is képes okozni. A diaportés szárkorhadást okozza a Diaporthe helianthi, mely miatt – ahogy a neve is mutatja – a vegetációs idő közepétől kezdődően a szár alsó-középső harmadán, a levél és szár ízesülésénél nagyméretű, világosbarna foltok alakulnak ki. (Ez a kórokozó a tányért is károsíthatja.)
A szárazabb időjárású években jelentős problémát okozhat a makrofominás hervadást okozó Macrophomina phaseolina nevű polifág kórokozó. A betegség lefolyása következtében a növény hervad, a szár alsó részét átvágva a bélszövet bomlik, valamint benne apró fekete, szürke színezetű pontok formájában a gomba kitartóképletei a mikroszkleróciumok láthatók.
Szintén elsősorban a szár megbetegítésért felel a fómás szárfoltosságot okozó Phoma macdonaldii. A szár alsó részén a levél és a szár ízesülésénél fekete színezetű foltokat okoz. A napraforgót is képesek megbetegíteni Alternaria fajok, név szerint az Alternariaster helianthi, illetve az Alternaria helianthinficiens. Ezek a kórokozók a levélen, a tányér fonáki részén, illetve a száron is okozhatnak sötétbarna-fekete foltokat. A levélfoltok összeolvadása révén a levéllemez száradása, valamint levélvesztés következhet be.
Napraforgó-peronoszpóra
A kórokozók vonatkozásában még meg kell említeni a napraforgó-peronoszpórát, amely a napraforgó egyik legkárosabb, egyik legelterjedtebb betegsége, a napraforgótermesztő-körzetekben széles körben előfordul.
A kórokozó először az 1900-as évek elején került említésre Észak-Amerikában, a hazai első leírása 1949-ben történt meg. Az ezt követő években jelentős növényvédelmi problémát okozott a betegség, jelentősége a magas olajtartalmú, kisebb testű fajta napraforgók térnyerésével egyre növekedett.
Az 1970-es években jelentősebb fertőzések is kialakultak, átlagos időjárási körülmények között a 10-15%-ban szisztémikusan fertőzött, törpült növények alkották az állományokat. Csapadékos időjárási körülmények között az előfordulás gyakorisága növekedett. Az 1978-as évben jelentős, 90% feletti fertőzések is kialakulhattak, ami az állományok felszámolását tette szükségessé.
Manapság a jelentősége visszaszorulóban van, azonban a nagyfokú genetikai varianciájának következtében mind a mai napig okozhat fejtörést a növényvédelemben dolgozó kollégák számára. Az idei év csapadékviszonyai szintén kedveztek a kórokozó fellépésének.
Élő növényeken
A kórokozó obligát biotróf parazita, tehát csak élő növényeken képes élni és szaporodni. Az Asteraceae családba tartozó növényfajok széles körét képes megfertőzni, mint például a Helianthus, az Artemisia, és a Xantium nemzetség fajait is. Előfordulása leggyakrabban a termesztett napraforgón figyelhető meg, azonban szerbtövis fajokon, csicsókán, és a parlagfűvön is érzékelhető.
A kórokozó áttelelése a legtöbb esetben a talajban történik oospóra formájában. Ebben az állapotban 6-8 évig, bizonyos források szerint akár 10 évig is megőrzi életképességét. Azonban fertőzőképességük 4 év után már jelentősen lecsökken.
Terjedési formájaként megemlíthető a micéliummal való telelése is, ahol a kaszathéj alá behúzódva marad fent. Azonban az ily módon való fertőződés a szakirodalom szerint ritka, körülbelül minden ezredik fertőzött növény származik fertőzött vetőmagból.
A betegség kialakulásában jelentős szerepet játszik az időjárás. Járványtani szempontból az optimális hőmérséklet a 14–19 °C, amennyiben ez a hűvösebb hőmérséklet magas páratartalommal párosul, kedvező feltételeket biztosít a tömeges fertőződéshez.
Szabad víz
A talajból kiinduló fertőzés végbemeneteléhez elengedhetetlen a szabad víz jelenléte, mely során 1,5-2 óra alatt létrejöhet az inokuláció. A kaszatok csírázása és a 6-8 lombleveles fenológia közötti állapot a legoptimálisabb a betegség kialakulásához. Azonban bizonyos szakirodalmi források a kritikus periódust a vetést követő 2-3 hétre teszik.
Tünettanát tekintve, amennyiben a növény a kelés során fertőződik, a növény már szikleveles korban mutatja a jellegzetes tünetet. A fiatal leveleken fehér penészgyep-kiverődés figyelhető meg. A megbetegedés következtében ezek a növények elpusztulnak, vagy a fejlődés során lemaradnak, törpülhetnek, az ízközök lerövidülnek. Azonban a növényre jellemző levélszám kialakul, ebből kifolyólag „káposztás” jelleget öltenek.
Az ilyen növényeken tányér vagy nem fejlődik, vagy jelentősen kisebb lesz a megszokottnál. A növénytörpülés a súlyos anyagcserezavarokra vezethető vissza. A különbség az egészséges, és beteg növények között messziről is jól kivehető.
A másodlagos fertőződés során az elsődlegesen fertőződött növényekről származó zoospóra okozza a megbetegedést. A kifejlett növényeken a tünetek a peronoszpórára jellemző módon jelennek meg.
A levél színi oldalán olajfolt, majd a fonáki oldalon fehérszínű penész-kiverődés figyelhető meg. Ez elsősorban a főér mentén jelentkezik, majd innen húzódik rá az egész levél lemezre az oldalerek vonalában.
A 4-6 lombleveles kor után csak kivételesen szisztemizálódik a fertőzés, amennyiben a zoosporangium a szár tenyészőcsúcsra jut. A virágzás során, amennyiben a sporangiumok a csöves virágokra kerülnek, létrejöhet a kaszatok fertőződése is.
Iszak Péter
CPR Europe Kft., Szombathely
A cikk teljes terjedelmében az Agrofórum újság 2024/07-es számában olvasható. KATTINTSON!
