Törpemalacot karácsonyra ne ajándékozz!

Sokan vannak, akik a karácsonyt választják arra, hogy szeretteiket megajándékozzák valamifajta háziállattal. Természetesen, ha ez kellően átgondolt döntés, akkor mindkét fél számára csodálatos évek következnek, ha azonban nem, akkor a korábban dédelgetett kedvenc élete rövidesen keservesre fordul…

Ezek a malackák ugyanis rendkívül komoly gondoskodást igénylenek, és mindenféle tévhittel ellentétben nem tarthatóak lakásban. Egyrészt azért, mert nevükkel ellentétben megnőnek és az egy-két kilogramm körüli házikedvencből igen hamar tekintélyes méretű jószág válik. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy egy helyesen táplált törpemalac felnőtt korára akár az 50-60 kg-ot is elérheti, ami lássuk be, némileg bonyolulttá teszi a velük való együttélést. A helyes táplálásra még visszatérünk, de szögezzünk le egy másik alapvetést is: a törpemalac rendkívül okos, intelligens, akárcsak a kutya, de semmiképp nem keverhető össze hűséges négylábú társunkkal, így tartása, nevelése is merőben különbözik attól.

A különbségeket és egyezéseket vizsgálták is a közelmúltban az MTA-ELTE Lendület Neuroetológiai Kutatócsoport és az ELTE Etológia Tanszék kutatói, egészen pontosan a családban élő fiatal törpemalacok és kutyák emberekkel való kommunikációs viselkedését hasonlították össze tanulmányukban, amely az Animal Cognition c. folyóiratban jelent meg. Eszerint az emberközelben nevelt törpemalacoknál spontán megjelennek kutyákhoz hasonló szociális-kommunikációs viselkedési formák, de fajra jellemző sajátosságukból kifolyólag kevésbé fogékonyak az emberi jelzésekre, és néha inkább a saját stratégiájukat követik.

Az EMSE – Első Malac Segítő Egyesület az érdeklődőknek, illetve a kezdő malactartóknak valóban mindenre kiterjedően próbál segíteni, és különösen nagy figyelmet fordít a malacok nevelésére. Az egyesület oldalára látogatók megismerhetik az ún. MTP-t, amely egy nevelési módszer (és nem büntetés!), amivel a kondában a vezető szerepet betöltő koca viselkedését lemásolva lehet megtanítani a malacot arra, hogy tisztelje a családot. Az a legjobb, ha már az állat fiatal korában elkezdik alkalmazni, mellyel így megelőzhető egy csomó viselkedési probléma. Ezentúl segíthet abban is, hogy a gazda magabiztosabban lépjen fel, amikor az első 3-4 évében a malac megpróbálja átvenni a vezető szerepet. Ez a folyamat ugyanis bekövetkezik, és sajnos, ahol nem jól kezelik, ott az emberen nem csak lelki trauma, hanem akár fizikai sérülés: nyolc napon belüli (vagy rosszabb esetben azon túli) is előfordulhat. Az igazi áldozat azonban megint – az immár csak nevében törpe – malac lesz, akitől a korábbi rajongói rövid úton megválnak, legjobb esetben egy zárt ólba űzik élete végéig, rosszabb esetben az út pedig sajnos a böllérig vezet.

A kidobott malacok további „bűne” még a rombolás, ami megint csak megelőzhető lenne kellő figyelemmel, illetve azzal, ha a gazdák megfelelően felkészülnének a fajtából. Mint az EMSE oldala összefoglalja, a malacnak órási a mozgásigénye, amit nem lehet egy egyszerű sétával kiváltani: „A malacok gyakorlatilag egyfolytában mennek, legelnek, túrnak, kutatnak, dagonyáznak, stb. A lakásban a malac unatkozik. Ha unatkozik, akkor pedig rombol… Ez a tulajdonsága pedig a hihetetlen erejével és kitartásával párosítva teszi igazán veszélyessé: a lakásban felszedi a szegélylécet, a padlószőnyeget, lehántja a falat, a lambériát, bármit (!) felborít, kirámolja a hűtőt, a szemetest, kinyitja a szekrényajtót, kihúzza a fiókot, szétszaggatja a ruhákat, stb., estig sorolhatnám! Ráadásul, egy felnőtt malac, akkora, mint egy rottweiler – csak alacsonyabb. Szóval, csakis kertes házba való! A kertben, viszont lehetséges, hogy túrni fog. Ez attól is függ, hogy milyen fajta. A fajtatiszta minnesotai jellemzően nem turkál, maximum legel, viszont másik malactól eltanulhatja. Emiatt el kell keríteni, vagy az egész kertet tönkrevághatja. A törpemalacot ideálisan kint-bent tartsuk.”

És akkor nézzük az etetést…

Ha ezek után még mindig arra érzünk vágyat, hogy ennek a csíntalan fajtának a lakótársai legyünk, úgy megközelítőleg 17 évre, akkor folytatom a következő kihívással, ami pedig nem más, mint az etetésük. Ismét csak az EMSE tájékoztatóját idézem: „Ahány kilogramm (-nak kellene lennie) a malacnak, annyi dekagrammot ehet naponta, és annyi kilónak szabad lennie, ahány hónapos, amíg el nem éri a végleges méretét – 5 éves korára. Másképpen, az ideális testsúlya 1-2 %-át eheti naponta! Ebbe minden beleszámít, amit a nap folyamán eszik: tehát, ha legel, akkor az etetést el is maradhat. Egyébként pedig elsősorban a korpa alapú etetést kell alkalmazni. A korpát vízzel, kása állagúra keverve, esetleg tejjel, vagy joghurttal, kefírrel, és/vagy fűszernövénnyel (fahéj, fokhagymapor, stb.) ízesítve lehet adni. Emellett kaphatja a nyers zöldséget, gyümölcsöt, szemestakarmányt, ill. valamilyen állati eredetű fehérjét is, de mindenből csak egy keveset. Nagyon fontos, hogy mindig legyen vize! A túlzott sóbevitelt kerülni kell, amely akár halálos kimenetelű is lehet, mivel a sertések viszonylag keveset isznak. A túlevés szintén rendkívül veszélyes, a jószágot ebből a szempontból nagyon szigorú kontroll alatt kell tartani. Húst és a húsipari termékeket szigorúan tilos a malacnak adni. Kb. fél éves koráig csináljunk napi háromszori étkezést, utána már csak reggel-este. Mindenből mindig csak annyit kapjon, hogy ne táguljon a gyomra. A malacoknak ugyanis nincs konkrét éhségérzetük, hanem folyamatos evési kényszerük van. Sosem éhesek, vagy, ha úgy tetszik, akármennyit esznek, mindig éhesek. A reggeli étkezés időpontját célszerű inkább a délelőtti órákra tenni, így nem kelt fel minket érte már hajnalban. Éjjel soha ne adjunk neki enni, mert azt nagyon hamar megkeserüljük!”

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor átértékeltem azokat a nehézségeket, amelyek egy, már korosodó welsh terrierrel és egy, az élete delején járó drótszőrű tacskóval való együttélésből fakadnak, és bármennyire is szeretném, letettem arról a kósza vágyamról, hogy a közeljövőben egy törpe malac színesítse életemet. Azt gondolom, hogy ez egy roppant felelősségteljes döntés, amely nagyon alapos átgondolást és felkészülést igényel, és remélem, számos hezitáló tesz majd így.

Vannak azonban, akiknek nem csak egy kósza ötlet volt… Szabados Anna és társa három törpemalaccal osztják meg az életüket, na meg egy kisbérivel, egy drótszőrű magyar vizslával és, hogy el ne felejtsem, néhány belga juhászkutyával is. Anna emellett a Szent István Egyetem hallgatója, kutyakozmetikus, és rövidesen megszerzi a lovas edzői képesítést is.  Beszélgetésünk alatt hamar kirajzolódik, hogy ez az az életforma, amelybe különösebb zökkenő nélkül beilleszthetőek voltak a malacok: Wendy és Peggy, Guba. „A barátomat és engem is régóta érdekeltek a sertések, a viselkedésük, az intelligenciájuk, így amikor egy kecskevásárlás során felkínáltak nekünk két malacot, egy minnesotait és egy vietnámit, azonnal igent mondtunk. A vietnámiról az azóta eltelt idő alatt kiderült, hogy valószínű nem az, hiszen méretében jócskán elmarad még a minnesotaitól. Guba, mert így hívják, a mai napig is csak 25 -30 kg körüli, amíg Peggy, és a később hozzánk került, a mentett Wendy már 40 kg fölött vannak.” Gubát és Wendyt lakásban tartották, így ők szobatiszták voltak, meséli Anna. Kezdetben nálunk is bent laktak a házban, de ahogy növekedtek, egyre inkább látszott, hogy szívesebben vannak kint az udvaron, mint odabent: „Amikor még nem volt meg a tanyánk, ahol ma a lóval és a többi állattal élnek, előfordult, hogy a beboxozott kocsinkba betettük a kecskével együtt őket, és kimentünk a mezőre, ahol szabadon tudtak legelni. Kívülállók számára teljesen örültnek tűnhettünk.” Ez a fajta látványosság azonban egy ideje már megszűnt, ugyanis Annáék vásároltak egy tanyát, ahol azóta az állatok zöme él. „A malacok közül Wendy és Peggy költözött ki először, készítettünk nekik szendvicspanel béléssel egy ólat, hozzá homokkal leszórt kifutót, de hamar rájöttünk, hogy akkor a legboldogabbak, ha szabadon legelhetnek… Gubát -mérete miatt- tovább tartottam magam mellett, mint a többieket, sokáig elkísért a munkába, gyakorlatilag kutyaként viselkedett, és a kutyák is ekképpen kezelték. Aztán egyre inkább látszott rajta, hogy ő is egyre több időt kíván kint tölteni a többiekkel, így, mikor elérte a megfelelő méretet, a szőre is megnőtt, akkor ő is csatlakozott a társaihoz.” Tavaly télen a kis kondát Annáék, félve az időjárás viszontagságaitól, behozták a tanyáról és elhelyezték az istállóban, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem az ő terepük, visszavágytak a szabad térbe. Nevelésük, takarmányozásuk nekem nem jelentett nagyobb kihívást, mint a többi állatom esetében, akárcsak azokkal, velük is napi szinten, rendszeresen törődni kell. Ez azt jelenti, hogy fix munkaidős munkát nem tudok mellettük vállalni, ennek megfelelően alakítom most és a jövőben is az életemet.”