A 69 éves szöuli nő, Hwang Ae-soon havonta megáll egy helyi kisboltban, hogy vásároljon egy 10 darabos speciális sárga műanyag zacskóból álló csomagot. A Dél-Koreában 2013 óta életbe lépett kötelező komposztálási rendszer keretében a lakosoknak ezeket a zacskókat kell használniuk az el nem fogyasztott élelmiszerek kidobására. A „kijelölt élelmiszerhulladék-gyűjtő zsák” felirattal ellátott 3 literes zsák darabja 300 wonba (kb. 80 forintba) kerül. Hwang kerületében, Geumcheon-gu-ban szombat kivételével minden nap elviszik a szemetet. A hölgynek csak annyi teendője van, hogy kinyomkodja a zsákból a nedvességet, és napnyugta után elhelyezze azt az utcán lévő speciális kukában.

– Csak ketten vagyunk, a férjem és én. Minden héten körülbelül egy zsáknyi szemetet dobunk ki – árulta el Hwang, aki maga is komposztálja az élelmiszer-hulladék egy részét (például a gyümölcshéjat vagy a zöldséghulladékot), ám úgy véli, hogy ez a mennyiség valószínűleg a skála legalsó határát súrolja. – Mi egy sokkal takarékosabban gazdálkodó generációhoz tartozunk – magyarázta. – Az 1970-es és 1980-as években ez az ország annyira szegény volt, hogy gyakorlatilag alig volt olyan élelmiszer, ami kárba veszett volna. Mindent megettünk, amink volt.

Az urbanizáció felerősödésével a következő évtizedekben a dolgok megváltoztak, hiszen az iparosított élelmiszer-rendszerek révén a háztartásokban is egyre nagyobb méreteket öltött a hulladék mennyisége. Az 1990-es évek végétől kezdve, amikor a zsúfolt főváros térségében lévő szeméttelepek megközelítették határaikat, Dél-Korea különféle irányelveket vezetett be, hogy enyhítse a szemétválságként jelentkező helyzetet. A kormány 2005-ben megtiltotta a hulladéklerakókban a szerves hulladék eltemetését, majd 2013-ban újabb tilalmat vezetett be a csurgalékvíz (a szilárd élelmiszer-hulladékból kipréselt rothadó folyadék) óceánba történő kibocsátására. Ugyanebben az évben bevezették az általános komposztálást, ami mindenkit arra kötelezett, hogy különválassza az élelmiszereket az általános hulladéktól.

Hwang sárga zacskóját több ezer másikkal együtt egy feldolgozóüzembe szállítják, ahol a műanyagot eltávolítják, és tartalmát biogázzá, állati takarmánnyá vagy műtrágyává alakítják. Egyes önkormányzatok már bevezették a lakótelepeken az élelmiszerhulladék-gyűjtő automatákat is, amelyek lehetővé teszik a lakosok számára, hogy eltekintsenek a zsákok használatától, és egy kártyával közvetlenül a gépnél fizessék ki a súly szerinti díjat. A számokat tekintve e rendszer eredményei figyelemre méltóak. Dél-Korea 1996-ban az élelmiszer-hulladék mindössze 2,6%-át dolgozta fel újra, ma azonban évente csaknem 100%-ban újrahasznosítja a hulladékát.

A dél-koreai modell sikerében döntő szerepet játszott az egyszerű kezelhetőség és a könnyű hozzáférhetőség.

A dél-koreai hulladékgyűjtési rendszer, különösen a begyűjtés gyakoriságát tekintve, hihetetlenül kényelmes más országokhoz képest

– mutatott rá Hong Su-yeol, hulladékszakértő, a Resource Recycling Consulting igazgatója. – Néhány tengerentúli nonprofit szervezetnél dolgozó kollégám azt vallja, hogy a hulladék elszállítását egy kicsit kényelmetlenebbé kellene tenni, ahhoz, hogy visszaszorítsuk az emberek körében a pazarlás mértékét, de én nem értek ezzel egyet: Úgy gondolom, hogy ezt épp ellenkezőleg, a lehető legegyszerűbbé kell tenni, amíg kéz a kézben jár olyan más intézkedésekkel, amelyek magát a hulladékcsökkentés problémáját igyekeznek megoldani.

A mindennapos szemétszállítás mellett Hong felhívta a figyelmet a közös költségvállalás és a megfizethetőség egyensúlyának fontosságára. Az élelmiszer-hulladék a nagy nedvességtartalma miatt nehéz, ami drágává teszi a szállítást. Dél-Koreában a sárga zacskókból származó bevételt a helyi önkormányzatok szedik be, hogy segítsenek fedezni a hulladékgyűjtés költségeit, ami tulajdonképpen egyfajta „pay-as-you-throw” (fizess-a-kidobott-szemetedért) adóként működik. Hwang Geumcheon-gu kerületében a sárga zsákokért fizetett díjak az éves összköltségek mintegy 35%-át fedezik.
– Amíg a lakosság állampolgári kötelességének érzi ezt, szerintem jó, ha az élelmiszer-hulladékért díjat szedünk – vélekedett Hwang. – De ha olyan költségessé tesszük, hogy az emberek pénztárcája megsínylik ezt, akkor illegálisan fogják kidobni a szemetüket.

Az Egyesült Államokban, ahol a legtöbb élelmiszer-hulladék még mindig a hulladéklerakókban végzi – ez a harmadik legnagyobb metánforrás az országban –, az állami és helyi önkormányzatok is egyre többet foglalkoznak a kidobott élelmiszerek újrahasznosításának növekvő szükségességével. Az év elején Kalifornia elfogadta az 1383. számú szenátusi törvényjavaslatot, amely kötelezővé teszi a szelektív hulladékgyűjtést minden településen azzal a céllal, hogy 2025-re 75%-kal csökkenjen a lerakott szerves hulladék mennyisége. New York City, amely régóta küszködik egy működőképes élelmiszer-újrahasznosító rendszerrel, nemrégiben vezette be az első, az egész kerületre kiterjedő általános komposztálási programját Queensben.

Minden ilyen jellegű próbálkozás a helyes irányba mutat, de a szakértők szerint még hosszú út áll előttünk. Jelenleg csak kilenc amerikai államban van érvényben bármiféle tilalom a szerves hulladék lerakására, míg más államoknak az új újrahasznosítási infrastruktúra kiépítésének magas költségeivel és logisztikai nehézségeivel kell szembenézniük.

– A folyamat úgy zajlik, hogy először politikai kérdéseket kell megvitatni, aztán pénzt kell biztosítani az infrastruktúrára, majd gondoskodni kell arról, hogy az emberek otthon gyűjtsék össze a szemetet – magyarázta Dana Gunders, a ReFed nevű, élelmiszer-hulladékra specializálódott nonprofit szervezet ügyvezető igazgatója. – A legtöbb város még mindig az irányelvek kidolgozásának szakaszánál tart.

Bár végső soron az egyes országok és városok feladata lesz, hogy kitalálják a sajátos környezetükhöz legjobban illeszkedő újrahasznosítási politikát, a dél-koreai modell mégis világosan szemlélteti azokat a kulcsfontosságú alapelveket, amelyek iránymutatásul szolgálhatnak ebben a folyamatban.

– Amikor az Egyesült Államokban, akárcsak Dél-Koreában, a nagyobb léptékű kommunális szervesanyag-újrahasznosításról van szó, a kényelem és a költséghatékonyság alapvető fontosságú a politikai és lakossági támogatás megszerzéséhez – mondta Madeline Keating, a Natural Resources Defense Council (NRDC) városfejlesztési szakértője.

Az olyan városok, mint például Denver, a dél-koreai „pay-as-you-throw” rendszerhez hasonló, mennyiségalapú árképzési stratégiát vizsgálják. Az egyszerű kezelhetőség, különösen a szemétszállítás révén, szintén kritikus fontosságú.

– A háztartásoknak otthon kell összegyűjteniük a hulladékot – hangsúlyozta Gunders, a ReFed munkatársa. – Nem létezik, hogy elérjük a kritikus tömeget, ha a szemetet el kell vinni (otthonról) valahová.

De Dél-Korea esetében is vannak elrettentő példák. Bár a központi újrahasznosító létesítményekre szükség van ahhoz, hogy jelentős változást érjünk el – és jelenleg nagy szükség van rájuk az Egyesült Államok területén is –, Dél-Koreában egyes önkormányzati intézmények már elértek a teljesítőképességük határára. És bár papíron Dél-Koreában az élelmiszer-hulladék újrahasznosítási aránya közel 100%-os, még mindig szükség van a jelenleginél is szerteágazóbb újrahasznosítási és végfelhasználási csatornákra.

Az újrahasznosított élelmiszer-hulladék állati takarmányként való felhasználásának életképességét aláaknázták az olyan állatbetegségek, mint a madárinfluenza és az afrikai sertéspestis, míg a komposztból készült műtrágya még azoknál a gazdáknál is nehezen talált vevőre, akik ingyen kapják a kormánytól.

– Több állami támogatásra van szükségünk, például arra, hogy az önkormányzatok felvásárolják ezt a trágyát, hogy azt a közparkok tereprendezéséhez használhassák – tette hozzá Hong, a hulladékszakértő. – És több erőfeszítésre van szükségünk a komposztáláshoz a keletkezés helyén, a lakosság részvételével megvalósuló kisebb modellek kiterjesztésével, ahelyett hogy csak a tömeges feldolgozásra hagyatkoznánk. Emiatt a dél-koreai nemzeti és helyi hatóságok aktívan támogatják azokat a mezőgazdasági programokat, amelyek komposztálási tanfolyamokat és pályázati támogatásokat is kínálnak a városok számára.

Az ilyen jellegű közösségi alapokon nyugvó erőfeszítések lehetnek azok, amelyekben az Egyesült Államok jeleskedhet, megnövelve a komposztálási lehetőségekhez való kezdeti hozzáférést olyan városokban, ahol jelenleg kevés más lehetőség van, valamint kihasználva a kertekben keletkező házi komposzt előnyeit, amelyek a termőföld tápanyagául szolgálhatnak.

– Ezeknek a kisebb léptékű módszereknek az az előnye, hogy a fogyasztókat és a háztartásokat közvetlenül bevonják az élelmiszer-hulladék újrahasznosításába, hiszen kivonják a szemét egy részét a kommunális hulladékáramból, emellett gyakran olyan járulékos haszonnal járnak, mint például a munkahelyteremtés és a termőföldet gazdagító komposzt termékek előállítása

– tette hozzá Madeline Keating, az NRDC munkatársa.

Természetesen a komposztálás leginkább fenntartható megközelítése továbbra is az, ha nem tekintünk rá csodafegyverként. Az újrahasznosítás nem helyettesíti azt az alapvető megoldást, hogy a hulladékot egyszerűen a forrásánál szüntessük meg, és ez az a terület, ahol az egyéni erőfeszítések – és nem a hi-tech megoldások – érhetik el a legnagyobb eredményt. Ilyen lehet például az, hogy nem dobjuk ki az élelmiszert csak azért, mert lejárt a címke dátuma (a szakértők szerint nyugodtan bízhatunk az érzékszerveinkben, hogy megállapítsuk, romlott-e az étel vagy sem), és nem vásárolunk túl nagy mennyiséget vagy készítünk túl sok ételt egyszerre.

– Nem létezik mindenre egységes megoldás – hangsúlyozta Keating. – Mindenkinek végig kell gondolnia, hogy miért megy kárba az élelmiszer a saját konyhájában, és meg kell találnia azokat a megoldásokat, amelyekkel megakadályozhatja, hogy ez megtörténjen.