Dobi László nem gulyásnak készült, bár, ha jobban belegondolunk, valamennyire mégis annak számíthat azért, ha valakinek az apja, nagyapja, sőt már a dédapja is juhász volt a Pusztán… Mindenesetre, tizenegy évvel ezelőtt, több pályamódosítást követően jelentkezett a Hortobágyi Nonprofit Kft.-hez gulyásnak. Azóta a munkaadó személye változott, de László elköteleződése továbbra is töretlen. Az útkeresés egy tekintetben viszont továbbra is megmaradt: manapság pásztorbotok és karikás ostorok kerülnek ki a kezei közül.
Nyolcvan szürkemarha tehén, hatvankét borjú és két Charolais bika legelészik körülöttünk, a házigazdám ugyanis úgy döntött, könnyebb úgy a jószágról és munkáról beszélni, ha azok itt vannak, a közvetlen közelünkben. Így – ahogy életemben eddig minden alkalommal, amikor közvetlen közelről állt módomban megszemlélni – ismételten megállapítom, hogy a szürke gulya igencsak impozáns, tiszteletet parancsoló látvány. A gyepet fasávok tarkítják, és mint azt Lacitól megtudom, innen kerül ki a pásztorbot és az ostor nyele, de mielőtt ezekre rátérnék, időzzünk kicsit a gulyánál, na meg a gulyásnál:
Angyalka, Szöszke, Bikafejű..
2011-ben jöttem ki a Pusztára. Előtte próbálkoztam már több mindennel, kerestem a helyem, de nem találtam. Éreztem, hogy változtatni kellene, mert nem jó felé visz az élet. Szürkékkel addig nem volt dolgom, és nem mondhatom, hogy ne lett volna bennem némi fenntartás, amikor először közéjük mentem. Félelem azonban nem volt, mert az nem szabad, hogy legyen. Végül rövid idő alatt rájöttem, hogy ez az én munkám, az életem. Ezzel akarok foglalkozni. 2017-ben szerződtem ide, azóta itt vagyok. Ezeket itt úgy ismerem, hogy, ha a fülszámot kivennénk, mindegyikbe hiba nélkül vissza tudnám tenni. Elneveztem őket az alapján, ami jellemző rájuk: az ott például Bikafej, a másik Gülüke, mert mikor borjadzott, nagyon kidülledt a szeme.
Sorolja tovább a neveket, megismerem Angyalkát, Szöszkét, kiderül, hogy Bikafejűvel most feszült a gulyás viszonya, valamiért haragszik rá a jószág. „Rendkívül értelmes állatok, ha például, mint most is, túl közel vagyunk a borjúhoz, jelzi, hogy dühös.”
Értjük is a jelzést, és óvatosan távolodunk a gyepen fekvő, alig pár órás, homokszínű borjútól. A borjak környezetbe simuló színe a rejtőzködést is szolgálja, és abban az esetben is eltér a kifejlett egyedektől, ha minden felmenőjük szürkemarha. Bár erre ebben a környezetben nincs szükség. Nem akad olyan sakál vagy kóbor kutya falka, amely el tudná ragadni a gulya közeléből a borjat. Visszatérve a borjak színére, a meglévő eltérést tovább erősíti az is, hogy a teheneket a két Charolais fedezi:
Szürke bikával kezdtünk, később cseréltük le Charolais-ra, a húskihozatal így sokkal kedvezőbb. A borjúkat mindig együtt értékesítjük, a leadásra egységessé válik a tömegük, zömében 200-250 kg közöttiek. A bio tartási körülményeknek köszönhetően állandó a kereslet rájuk.
A tartási körülmények pedig roppant egyszerűek, kora tavasztól, ahogy az időjárás engedi, kint legelnek a gyepen, ahonnan csak késő ősszel mennek be a téli szállásra: „Rendkívül jól viselik az időjárási szélsőségeket, az öregek úgy mondták, hogy akár mínusz negyven foktól plusz negyven fokig bírják. Így, amikor betereljük őket a téli szállásra, akkor is ritkán húzódnak be fedett helyre. A téli takarmány is innen jön, 100 hektárról széna, lucerna kerül eléjük.”
Ezt követően a mindennapi teendőkre terelődik a beszélgetés: „Van, ami azért változik, például a modernkori gulyás már egy Suzuki nyergében rója a Pusztát. Van, aki megszól azért, hogy nem tartom a szokást, én pedig visszakérdezek olyankor: miért, te talán lőcsös szekérrel jöttél ide, vagy lekapcsolod odahaza az áramot, és petróval világítasz? A motorral jó dolgozni, sárban, vízben is elmegy, és, ha kell, magam elé tudom ültetni a kutyát is.” Van azonban, ami változatlan, és ma is ugyanúgy zajlik, mint beszélgetőtársam apja vagy nagyapja idején:
Éjjel-nappal kint vagyok gulyával, itt nincs a napnak vége vagy kezdete. Amikor pedig nagy ritkán valamelyik jószág beteg, azt el kell látni, mindegy, hogy mit mutat az óra. Ez a munka nem kedvez a családnak, feleségnek, gyereknek. Régen a fiúgyereket, mihelyt lehetett, kihozták magukkal a férfiak, hogy beleszokjon a munkába. Én már nem tenném ezt, nem erőltetném rá a magam mesterségét. Nekem is idő kellett, hogy rájöjjek: ezt akarom.
Pásztorbot
Bár már önmagában a látottak miatt is érdemes volt felkeresni Dobi Lászlót, látogatásom oka eredetileg viszont a pásztorbot volt. Galkó-Fenyves Barbara hívta rá fel a figyelmemet, aki kifogyhatatlan energiával térképezi fel a Hortobágy értékeit. Most, amikor megpillantok három, különböző készültségi fokban lévő pásztorbotot, teljességgel megértem lelkesedését… Mielőtt az elkészítésük mikéntjére és a rajtuk látható mintákra rákérdeznék, azt tudakolom, hogy milyen funkciója volt és van a pásztorbotnak.
Nagyon sok: támaszkodni lehet rajta, tartást ad az embernek, használták önvédelemre, de adott esetben akár nyulat is lehetett fogni vele. Szerszám, de ha a szükség úgy kívánja, fegyver is tehát, és legalább olyan fontos az is, hogy dísz. Most is, mint egykor, minél díszesebb, annál többre becsülik. Régen olyan értéket képviselt, mint most egy szép kocsi. Mutatta a viselője rangját-helyzetét. Azt mondják, hogy az egyik oldalára az került, amije volt a pusztai embernek, a másikra meg az, amit szeretett volna, hogy legyen. Fejük felett az ég, lábuk alatt a legelő, bogrács, csikó, juh, marha: ezek a minták kerültek a botra. Sokat tanultam erről. Néprajzi lexikonokból ugyanúgy, mint az öregektől, így alakítottam ki a magam formáit és a saját technikámat. Aki ért hozzá és kezébe veszi a botot, az felismeri, hogy ezt Dobi Laci készítette. Sokat kínlódtam, amíg idáig eljutottam.
Nincs két egyforma
Amíg az elődök egyéb híján leginkább somból és szilvafából készítették a botot, László kőrist használ. „A kőrisfa könnyen megmunkálható, és jó a Pusztába, de jó a túrázóknak is. Pont itt, ahol legeltetek, van egy erdősáv, amely engem is ellát jó pár éve faanyaggal. Kimegyek, kiválasztom a megfelelőt, közben van, hogy szinte természeti csodára találok, olyan formára, amiből gyönyörű alkotást lehet készíteni. Ezekkel aztán úgy bánok, mint a hímes tojással, nehogy sérüljenek.”
Igyekszem tisztázni, hogy mitől is lesz egyik különb, mint a másik. László magyarázza, hogy a végén a bunkó mérete, aránya, de hiába: amit az ő képzelete már a kezdetekben egy faágban meglát, azt én még a gondos magyarázat ellenére sem.
Legelső időben a kifűtéssel is sokat bajlódtam. Nem ment sehogy. Aztán az öregek elmondták ennek is a titkát: a ’hajában’ szabadtűzön melegítették, amíg a fa el nem kezdett pukkadozni, csattogni, nedvességet tolva ki magából. Na, ezen én annyit változtattam, hogy perzselővel dolgozom, jóval egyszerűbb így a hőmérsékletet szabályozni. Ezt követően leszedem a ’haját’, és a bot innentől akármerre is hajlítgatom, egyenes marad. Felakasztom, majd bekenem zsírral, és ha úgy látom, hogy már jól megmunkálható, akkor elkezdem felrajzolni ceruzával a motívumokat. A véséshez egész véletlenül találtam rá a pvc-vágóra, ezzel pontosabban tudok dolgozni, mint a késsel. Aztán gázperzselővel kormolom a fát. Van, amikor fordítok ezen, és először kormolom, aztán vések, így fekete alapon fehérek lesznek a minták.
Amelyek igen gyakran megrendelésre születnek. „Felhív valamelyik pásztor, hogy olyan botot szeretne, amelyen rajta van egy sinka kutya, és a nevét is írjam bele. Vásárokra csinálok olyat, amelyen kevesebb a minta, ezt könnyebben meg tudják fizetni, mint azt, amely gazdagon vésett. Akárhogy is készítem, az biztos, hogy kettő egyforma még nem született. Nemcsak pásztorok, hanem civilek is vásárolnak tőlem. Egyre kapósabb a ’vadas’ színű, mintázat nélküli, ezeket túrázásokhoz viszik leginkább.” László nincs ott minden vásáron, csak azokon, ahol úgy érzi, hogy komolyan veszik és megbecsülik a munkáját. „Kihajtási- behajtási ünnepen ott vagyok, a Pásztortalálkozón és a Hídi vásáron is, ez bőven elég. Aki botot akar, megtalál engem, jönnek már az ország más részéről is, és nemcsak botért, hanem ostorért is.”
Üzennek a részletek
„Az ostornyelet ugyanazzal a módszerrel készítem, mint a pásztorbotot, csak aztán jönnek a díszítések, amelyeket a pillangókkal rögzítek. Az ostor nyele alkar hosszúságú, 40-42 centiméter, egyénenként változó. Az ostorszíj fejét a nyél fejével a telek köti össze, ez 3 centiméter. Ennek köszönhetően forog a fonás a nyélen. A nyél fejrészét bőrrel díszítem, ezt általában 8-15 sorig szokták felkötni. Különböző legendák keringenek arról, hogy miért ennyi. Az egyik az, hogy annyit szoktak kötni, amennyi hónapot kint van az ostor gazdája a Pusztán. Az egy hónapot a négy sor jelöli. Ugyanilyen hagyomány, hogy a pillangóra három lyukat tesznek, ezzel emlékeznek meg az Atyáról, Fiúról, a Szentlélekről. Ezek azonban nem kőbe vésett szabályok, én sem tartom ehhez magamat. Az ostorszíj fonása sem egyszerű művelet, a kenderkötélre ráteszek nyolc szál bőrt, megfonom, elmangolom, hogy a bőrszálak igazodjanak. Ezt követően ellátom egy fejrésszel, az ostorszíjnak a kétharmad része az fonás, az egyharmad a csapó, ahol azt vitézkötéssel elkötöm, hogy ne látszódjon a cérna.”
Ezt még hallgatni is bonyolult, gondolom, bár azt mondja, hogy ha valaki látja, ahogyan csinálják, úgy egyszerűbb, mint így, szó alapján elképzelni. Erről, természetesen eszembe jut, hogy vannak-e nézők, tanítványok, akik ezt a tudást, mesterséget el akarják sajátítani:
Vannak, én pedig szívesen válaszolok, tanítok. Régebben ezt a tudást elzárták, féltve őrizték, ennek egyik következménye volt, hogy majdnem eltűnt a mesterség a tudóival együtt. Nekem az a célom, hogy továbbadjam azoknak, akik ugyanúgy lesznek vele majd, mint én: szívből, lélekből csinálják. Ezt csak így lehet, úgy lesz meg az eredménye.
