Első hallásra talán furcsa lehet a gondolat, mert ugyan miért lenne érdemes járnunk egyet a már betakarított napraforgótáblán? Pedig sok érdekes, egyben értékes tapasztalatot szerezhetünk ilyen módon.
Több kérdésre is kaphatunk ilyen módon választ, pl. hogyan sikerült a gyomirtásunk, volt-e viharkárunk, megdőlt-e az állományunk, döntött-e ki sorokat a hidaspermetezőnk stb? Persze, ezek jó része a kombájn fülkéjéből is látható, amikor vágjuk a táblát, de mindent onnan sem láthatunk. Ez pedig a növényállományunk gombabetegségekkel való fertőződése. Amennyiben nem szárzúzós a vágóasztalunk, akkor általában marad annyi szármaradvány, amiből egyes betegségekre tudunk következtetni. Természetesen az sem hátrány, ha a területen nem glifozáttal, hanem dikváttal történt az állományszárítás, mert főként ez utóbbinál maradnak meg a kórokozók egyértelmű tünetei.
Ha rászánjuk magunkat egy ilyen sétára, szemünkkel először a száraz töveket keressük. Egy olyan forró és aszályos évjáratban, mint az idei is volt, szinte biztosan a hamuszürke szárkorhadás által megbetegített tövek lesznek túlsúlyban. Ez már a talajszinttől induló száradási tünetekben mutatkozik meg (1. kép). Ha az ilyen szárakat megvágjuk, szürke bélszövetet fogunk találni, amely a kórokozó apró, fekete mikroszkleróciumai miatt „mákos” benyomást kelt (2. kép). Tudni kell, hogy akkor sem szabad rosszul elvégzett gombaölő kezelésre, netán rossz hatékonyságú fungicidre gondolnunk, ha sok ilyen tövet találunk, ugyanis az ilyen készítménynek alig van hatásuk ez ellen a kórokozó ellen. Viszont, ha kevés ilyen tövet találnánk, jegyezzük meg jól a termesztett fajta nevét, mert jelenleg a fajtaellenállóság tűnik az egyetlen igazán hatékony fegyvernek e kórokozóval szemben. Ha rátalálunk egy ilyenre, érdemes a továbbiakban is ezzel próbálkoznunk.
Szintén száradó tövek formájában találhatunk rá a fehérpenészes szár- és tányérrothadás kórokozója által megbetegített tövekre. Ezek a nyomok kizárólag a primer, azaz talajból történő fertőzésre utalhatnak, a másodlagos szár- és a tányérfertőzés nyomait a betakarítás megsemmisíti. Azonban ez is lehetőséget ad arra, hogy képet kapjunk a terület fertőzöttségéről. A kórokozó által megbetegített tövek sokszor egészen fakó színűek (3. kép), némelyiken barnás színű, kissé koncentrikus mintázatot fogunk találni (4. kép).
Ha ilyen szárat látunk, le sem kell hajolnunk, hogy közelebbről megnézzük, biztosak lehetünk abban, hogy fehérpenész betegítette meg. Szétvágva ezeket, a kórokozó fekete, különböző méretű és formájú szkleróciumaira fogunk rátalálni (5. kép), amelyek hosszú évekre biztosítják, hogy a területre kerülő fogékony növények megfertőződhessenek. Az elvégzett növényvédelmi munkánkat a beteg tövek száma nem minősíti, ugyanis a primer, talajból való tőfertőzés ellen igazán hatékonyan, állománykezeléssel nehéz védekeznünk.
A talajszinttől már magasabban és a még zöld szárrészeken kell keresnünk a napraforgó „szárfoltbetegségeinek” tüneteit, barna, fekete, különböző méretű és alakú foltokat (6.-7. kép). Ezek alatt a betegségek alatt a fómás szárfoltosság kórokozóját, valamint egyes alternáriás megbetegedéseket kell érteni. A nem túl meleg, csapadékos évjáratokban ezek a folttünetek nagyon sok száron megfigyelhetők, különösen azokon a területeken, ahol a fungicides állománykezelés elmaradt, vagy rossz hatékonyságú volt.
A fentiek közül leginkább a fehérpenészes tüneteket érdemes keresnünk, a fertőzött növények száma ad némi támpontot arra nézve, hogy milyen a terület fertőződése. Ennek megítélésére különösen a nem túl meleg és száraz évjáratok után van jó lehetőségünk. Ezt a tapasztalatot pedig a következő repce-, vagy szójavetés tervezésekor hasznosíthatjuk, mivel a fehérpenész ezeket a növényeinket is képes akár járványszerűen is megbetegíteni.
