A kalászos kultúrákban és a repcében történtek felelevenítését követően elérkezett az idő az első tavaszi növénykultúra, a napraforgó tárgyalásának. Ebben az esetben szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a repce esetében, mert igazi napraforgós termőtájon dolgozva követhettem figyelemmel, mi is történt ebben a fontos növénykultúránkban. De, természetesen a korábban is említett kitétel ebben az esetben is igaz a leírtakra: ahogyan azt én láttam.
Mielőtt az „igazi” növényvédelmi kérdésekre rákanyarodnánk, érdemes kitérnünk a napraforgótáblákon egyre kiterjedtebben jelentkező vadkárra. Amit mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy ebben a Dél-Alföldi régióban, ahol én járom a napraforgótáblákat, nem a nagyvadak okozta problémákkal kell a gazdálkodóknak kínlódniuk, hanem majdnem kizárólag az apróvadak okozta bajokkal, így a leírtak is ezekkel lesznek kapcsolatban. Tapasztalataim szerint a tárgyalt téma rendkívül érzékeny, a vadkár kérdése nagyon gyorsan képes heves vitákat gerjeszteni a földhasználók és a vadászatra jogosultak között. Én igyekszem távol tartani magamat ettől a vitától, én pusztán leírom az általam tapasztaltakat.
A bajok már a keléssel megkezdődnek
Az elmúlt években egyre gyakrabban tapasztalom, hogy vadkár miatt már a kelőfélben lévő, a talajból éppen kibújó napraforgóállományok is károsodnak.
Persze, erre korábban is volt már példa, a fácán gyakran okoz némi tőpusztulást azzal, hogy a talajból kibújó csíranövény sziklevelein megragadó kaszatra oda-odavág, amivel ritkán lecsípheti a tenyészőcsúcsot is, de jelentősebb tőhiányt ezzel nem okozott.
Azonban egyre gyakrabban találok olyan szikleveles fejlettségi állapotú növényeket, amelyek sziklevele részben, vagy akár egészben is hiányzik (1. kép), sőt, gyakorta a sérülés olyan mértékű, ami már a tenyészőcsúcsot is érinti (2. kép), ami szinte biztosan a növényke pusztulását okozza. Ezt a kártételt egyre gyakrabban okozzák galambok.
Állattartó telepek, lakott területek környékén a házigalambok, az ezektől távolabb eső részeken pedig az örvös galambok (3. kép). E nagytestű galambfaj állománya egyre nagyobb a térségben, így az általuk okozott kár mértéke is nő, ami a tavalyi évre is igaz.
A fő gond a mezei nyúl
Ha az Alföldön a napraforgóban tapasztalt vadkárról esik szó, akkor valószínűleg mindenki a mezei nyulak (4. kép) által okozott károkra gondol. Azok ugyanis tetemesek. Ezért is szeretném egy kicsit messzebbről kezdve bemutatni ezt a kérdést, a téma megérdemli a nagyobb terjedelmet.
Évjárata és területe válogatja, hogy hol mekkora lesz az általuk okozott kár, de olyan táblát egyet sem fogunk látni az Alföldön, ahol ne találnánk meg a mezei nyulak kártételét.
Annak mértéke sok mindentől függ. Részben attól, hogy egy adott növényre mikor talál rá, mikor károsítja. A kicsi, alig néhány leveles növények zöld részeit gyakran egyszerűen „lecsípik”, sokszor találhatjuk meg a leharapott, már száradó növényi részeket a károsított tövek környékén (5. kép). Ha a szárat a legalsó nódusz alatt harapja át, a növény elpusztul, amennyiben felette, az a levélhónaljakból kiinduló, új hajtásokat nevel.
A szár elágazik (6. kép), a növény több, kisebb-nagyobb -inkább kisebb- messze nem teljes értékű tányért képez. Ugyanez történik akkor, amikor már egészen nagy, akár 40-50 cm-es növényt ér a kártétel. Ott az esetek nagy többségében a tenyészőcsúcsi részt harapja ki a mezei nyúl, aminek következménye ugyancsak alágazó növény, kisebb tányérok lesznek.
A kártétel mértékét a tábla elhelyezkedése is befolyásolja, mennyire járt, zavart annak környéke. Garanciát a nagyobb mozgás sem jelent a kártétel megúszására, elegendő egy hajlat a talajfelszínen, amely védettebbé tesz egy táblarészt, a nyulak oda fognak nagyobb számban tömörülni és ott fognak károkat okozni. Ugyanez a helyzet, amennyiben a táblaszélen rejtőzködésre alkalmas növényzetet talál és ide koncentrálódik a vad, különösen a még kisebb napraforgóállományokban, amíg azok kevéssé fedik a területet.
Ugyancsak nagyobb károkra számíthatunk száraz évjáratokban, amikor a mezei nyúl a folyadékigényét is a növények szöveteiből elégíti ki. Hosszan tartó tavaszi csapadékhiány esetén óriási károk következnek be, nagyon gyakran válik szükségessé ilyenkor egy-egy terület újravetése. Sajnos a vízhiány a növények fejlődését is lelassítja, a vontatott növekedés következtében sokkal tovább tart míg „kinőnek a nyúl foga alól”, és elérik azt a magasságot, ahol a tenyészőcsúcsi rész már biztonságos távolságra kerül a talajszinttől.
Nem könnyű védekezni a mezei nyúl okozta károk ellen. Sok próbálkozás ismert, vannak „tuti” receptek, amelyek lehet, hogy egy helyen működnek, máshol viszont csak legyintenek rá a gazdálkodók. Egyre több napraforgótábla szegélyében látni szaghatáson alapuló szerek kihelyezésére szolgáló szivacsdarabokat, történnek kéntartalmú anyagokkal történő durva dózisú permetezések, zajlanak káliszappanos kezelések, durrognak a gázágyúk, zajlik a riasztás, de egyik sem tökéletes. A mezei nyulak okozta probléma alighanem sokáig itt lesz még velünk.
A tavalyi évben én nem tapasztaltam kiugró nyúlkárt, ami persze nem azt jeleni, hogy ne lett volna, csak azt, hogy nem volt több a szokásosnál.
Madárkár
A madarak által napraforgóban okozott klasszikus kártétel nagyságát össze sem lehet hasonlítani az előző részekben tárgyaltakkal.
A klasszikus kártétel alatt azt értem, amikor a kisebb testű madarak a tányérok egy részéből kicsipegetik az ott fejlődő kaszatokat. Ez többnyire a tányérok azon részét érintik, amelyekhez könnyen hozzáférnek, „felülről” (7. kép) vagy „alulról” (8. kép). Az általuk okozott kár általában minimális, a gazdálkodás eredményességét érdemben nem fenyegetik. Vannak azonban helyzetek, amikor az elszenvedett kár mértéke nagyobb lehet a szokásosnál. Ilyen, ha a táblánk környékén pl. varjúkolónia található, amennyiben azok rákapnak a napraforgónkra, nagyobb mennyiségben is fogyaszthatnak a tányérokból. Ugyancsak nagyobb lesz a veszteségünk, ha valamilyen ok miatt a már leszárított állományunk betakarítása nagyon kitolódik, szerencsétlen esetben akár tavaszig is. Ilyen esetekben az áttelelésre összegyűlő énekesmadaraink komoly mennyiségű kaszatot fogyaszthatnak a termésből.
A tavalyi napraforgószezonban én talán egy kevéssel nagyobb mértékű madárkárral szembesültem a szokásosnál. Már a rendkívül száraz júniusi hónapban is találtam megkezdett tányérokat (9. kép), ami egyáltalán nem jellemző. Az volt a benyomásom, hogy a folyadékszükségletük kielégítésére kezdtek el ennyire korán fogyasztani a környék madarai a szinte még éppen csak bekötött kaszatokból.
Őzek, dámvadak
A napraforgótáblákon kifejezetten ritkán szoktam olyan kártételre bukkanni, amelyet biztosan az őszekhez, vagy a dámokhoz tudnék kötni.
Természetesen a magasabb állományban, a fejlődő tányéron talált sérülések származhatnak ezektől a vadaktól, néha a leveleket is megtépázzák (10. kép), de eddig olyan kártételt, amely befolyásolhatta volna a területről betakarított termés mennyiségét, nem láttam.
Ahogyan azt már fent is írtam, nehéz igazságot tenni a vadkár kérdésében. Tény, hogy a vadon élő állatok környezetünk, a vidék részei, ezért helyük van a mezőgazdaságilag művelt területeken is. Nekünk, mezőgazdaságból élőknek is van felelőségünk abban, hogy megóvjuk azok állományát. Azonban a vadgazdálkodást végzőknek is feladatuk, hogy okszerű gazdálkodással megelőzzék azok túlzott felszaporodását, valamint, hogy egyéb módszerek alkalmazásával is mérsékeljék a művelt területeken okozott károk mértékét. Erre a problémára csak a két érintett fél együttműködése adhat megoldást!
A sorozat következő részében a napraforgó előző évi gyomosodásával kapcsolatban tapasztaltak kerülnek sorra.
