Hazánk éghajlatának lassú, de folyamatos változása, az egyre inkább melegebb és szélsőségesebb időjárás nemcsak a különféle meteorológiai mérőszámokban érhető tetten, hanem közvetett hatásai révén az élővilág szinte minden részvevőjére hatással van.
A változások egyes fajok számára előnyösek, míg mások életfeltételei nehezebbekké válnak, amely az érintett fajok populációjának csökkenését eredményezi. Érvényes ez természetesen a madárvilágra is, amelynek változásait akár egy madáretető téli vendégseregének megfigyelésével is nyomon lehet követni.
Magevő fajok visszaszorulása
Egy fővárosi-zöldövezeti kertben évtizedek óta folyó téli madáretetés során a megjelenő madár fauna változásai az elmúlt években felgyorsultak és nagyobb mértékűvé váltak. A napjainkban már divatszóvá vált biodiverzitás csökkenése egyértelműen megfigyelhető annak ellenére, hogy a tágabb környezetben az élőhelyek változása amúgy első ránézésre messze nem akkora mértékű, mint a faunában bekövetkezett változások.
A korábbi évekhez képest az idei télen szinte teljesen eltűntek a döntően magevő életmódú fajok. A házi veréb (Passer domesticus) és a mezei veréb (Passer montanus) állománya is lecsökkent, de még jelen van a területen. Hasonló a helyzet a zöldike (Carduelis chloris) esetében is. Viszont az elmúlt pár évben gyakorlatilag eltűnt (legalább is erről a területről) a citromsármány (Emberiza citrinella), a süvöltő (Pyrrhula pyrrhula), az erdei pinty (Fringilla montifringilla) is. Igazság szerint egyetlen okot nehéz lehet felelőssé tenni ezen fajok drasztikus mértékű visszaszorulásáért, de néhány logikusnak tűnő magyarázat azért van.
Amikor az opportunista fajok átveszik az uralmat
A magevő, alapvetően nem odúban költő fajok esetében feltételezhető, hogy a természetes ellenségek számának drasztikus mértékű emelkedése szerepet játszhat e madárfajok visszaszorulásában. Már jó pár éve látható, hogy egyes varjúféle madarak, mint a szajkó (Garrulus glandarius), a szarka (Pica pica), de különösen a dolmányos varjú (Corvus cornix) erőteljes felszaporodásban vannak.
Ezek a nagytestű, ráadásul roppant intelligens madarak sok helyen a „klasszikus” ragadozó madarak hiányában átvették azok szerepét a táplálék lánc csúcsán. Ezek a „botcsinálta” ragadozók ráadásul hatékonyan is végzik munkájukat, amely állományuk gyarapodásán is látható.
A felsorolt madárfajok gyakorlatilag teljesen vegyes táplálkozásúak, tehát nem obligát ragadozók, mint pl. a karvaly (Accipiter nisus), de hatásuk (döntően nagyobb egyedszámuk miatt) nagyobb, mint a ragadozóké. Ezeket a madárfajokat a vadászok dúvadként tartják számon és meghatározott keretek között aktívan gyérítik is állományaikat. A szajkó, vagy a dolmányos varjú ugyanis nagyon opportunista, minden lehetőséget megragadó fajok, így nem igazán tesznek különbséget a vadászati szempontból közömbös madárfajok és az apróvad fiatal egyedei között.
Napjainkra vélhetően már előállt az a helyzet, hogy „túl sok az eszkimó és kevés a fóka”, azaz a fészekrabló, fiókapusztító varjúfélék felszaporodása vélhetően nagy szerepet játszott és játszik napjainkban is egyes prédaként szereplő fajok visszaszorulásában.
Több a harkály
A természeti környezet változásai előnyökkel is járhatnak más fajok számára. Ez akár örömmel is eltölthetne minket, de sajnálatos módon ez az öröm jobban megvizsgálva eléggé kesernyés. Az elmúlt évek során a különféle fakopáncs fajok (Dendrocopos spp.) lassan növekvő populációival lehet találkozni.
Ezek a fajok – akárcsak az etetőkön domináns cinegefélék (Parus spp.) – odúlakók, így életük legsérülékenyebb időszakában, tojás és fióka korban mechanikai védelem óvja őket ellenségeiktől. Ez viszont csak az érem egyik oldala, ettől még nem biztos, hogy szaporodniuk kellett volna, hiszen évezredek óta odúlakó fajokról van szó. E tekintetben tehát semmi sem változott.
A „fák orvosai” mint figyelmeztető jel
Vélhetően a fakopáncs fajok esetében a táplálék bázis bővülése, növekedése lehet az a tényező, amely populációjukat növekedésnek indította. A harkályok alapvetően a fákban élő kártevőket tekintik élelemnek, testalkatuk is ehhez alkalmazkodott.
Sajnálatos módon egyre melegebb és szárazabb klímánk miatt erdeink fái egyre jobban legyengülnek. Ezt erősítik a különféle invazív kártevők, mint pl. a tölgy csipkés poloska (Stephanitis arcuata) fellépései is. A legyengült fákat sokkalta nagyobb hatékonysággal tudják megtámadni a különféle károsítók, amelyek a harkályok táplálékai. Valószínűsíthetően erdeink romló egészségi állapotának egyik indikátora a ”fák orvosainak”, azaz a harkályoknak a megnövekedett populációja.
A klíma változása lassú, de mérhető folyamat, amelynek hatásai alól nem lehet elbújni. Az élővilágra gyakorolt hatás sem elkerülhető, azt legfeljebb lassítani tudjuk. A kialakuló újfajta környezeti feltételek újfajta erdőket, újfajta mezőgazdasági gyakorlatot, kultúrákat hoznak idővel létre, amelyhez az agrár ökoszisztéma minden elemének, így a madárvilágnak is alkalmazkodnia kell.
A képek a szerző felvételei.
