„Több alkotótársammal együtt arra tettük az életünk, hogy a Kárpát-medencében fellelhető alapanyagokból a népi hagyományra építve, azt megújítva, a modern kor igényeit kiszolgáljuk. A „lúítető” kosár, vagy ismertebb nevén a gazdasági kosár így tovább él, gyermekeink játékát tárolja, vagy akár a tűzifát egy elegáns kandalló mellett.”
Balogh Károly kosárfonó népi iparművésszel a pályájáról és a szakma jövőjéről éppúgy beszélgettünk, mint arról, hogy miért zömében Lengyelországból érkezik hozzánk az alapanyag.
Paraszti felmenői inkább felhasználói voltak a szálasanyagokból készült termékeknek, mint sem az elkészítői:
Nádudvar közelsége inkább a gyékénymunkáknak kedvezett, nem a vesszőnek. Régi házunkban számos gyékényből készült darab volt, nem mondhatom azt, hogy gyermek- vagy fiatalkoromban ezek elsöprő erővel hatottak volna rám.
Károly tanítóként végzett, és ez, vagyis a tudás átadására való késztetés a kosárfonói tevékenységét, pályáját is meghatározta:
Általános iskolai tanítóként dolgoztam, amikor Nádudvaron létrejött a népi kismesterségek szakiskolája, ahol aztán óraadó lettem. Itt történt az meg, ami gyermekkoromban nem: megérintett a népi kultúra, ez a fajta tudásátadás, amely esetenként nagyon komoly művészeti tevékenységbe torkollt. Szerettem volna magam is hozzájárulni ehhez.
Ennek útja pedig egy mesterség elsajátítása volt: „Őszintén szólva eleinte nem gondoltam a kosárfonásra, inkább a fafaragást választottam volna, de az iskola akkori művészeti vezetője Galánfi András fafaragó volt, az ő javaslatára döntöttem mégis a kosárfonás mellett. Nem túl nagy kedvvel, de iparos érdeklődéssel kezdtem utánanézni annak, hogy miként lehet elsajátítani az alapokat. Debrecenben rátaláltam egy erdélyi, nevezetesen siménfalvi mesterre, akit Forgács Sándornak hívtak.” Akik nem járatosak ebben a szakmában, azoknak jegyzem meg, hogy Siménfalva még ma is a kosárfonás fellegvára Erdélyben…
„A szakma elsajátítása után az iskolában tanítottam a mesterséget, mindemellett képeztem is magam. Jó páran hatással voltak rám, hogy csak néhányat említsek közülük: Török János palóc kosárfonó minőségi munkáival, Pados Zoltán, Kanalas János a népművészet mestere, Kozma Ilona, aki a hántolatlan nyers vesszőt használ és a színek gyönyörűséges felhasználásban előttem jár. 2008-ban népi iparművész lettem, amely akkor és mai is egy igen megtisztelő cím, de akkoriban ez adókedvezménnyel is járt. Ez azóta megszűnt, melyet népi iparművész társaimmal egyöntetűen fájlaljuk. Azt gondoljuk ugyanis, hogy az, aki a hazája hagyományait őrzi, élteti, egyedit alkot és mindezt magas színvonalon, legyen az fazekas, fafaragó, szűrkészítő, kosárfonó és így tovább, az ilyenforma támogatást megérdemelne, hogy az adott mesterség tovább fennmaradhasson.”
2009-ben – tér vissza beszélgetőtársam a kezdetekhez – megtört a pálya addigi íve, egyrészt egy rendelet miatt, amely csökkentette a szakiskolában az óraszámot, másrészt egy Mesterségek Ünnepén tett látogatás miatt:
Miután megkaptam a népi iparművész címet, elbizakodott lettem, rendelkeztem ugyan alaptudással, készséggel, de amikor ott, a rendezvényen megláttam, hogy mit tudnak a mesterek, padlóra kerültem. Kellett idő, hogy megtaláljam a saját utamat. Minden szakmai elemet szétszedtem, letisztítottam, kiválasztottam, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami nem, majd újra építettem. Ma már elmondhatom azt, hogy létezik egy Balogh Károlyra jellemző kosárfonói stílus: szigorúan csak használati tárgyakat készítek, sűrű fonásokat használok, kevés díszítményt. Ennek eredményeképpen az általam készített tárgyak, még ha más-más funkciót is töltenek be, látható, hogy összetartoznak.
A pálya után magáról a mesterségéről kérdezem Károlyt, először is arról, hogy egykor a nők vagy a férfiak feladata volt a kosárfonás a paraszti közösségekben: „Is-is – mondja Károly – Nádudvar környékén, hogy a saját szűkebb hazámra tekintsünk, mint mindenhol máshol is, a téli időszak a mezőgazdaság holt szezonja volt. Ilyenkor, a parasztember a saját maga által gyűjtött szálas anyagokból, így pl. a fűzvesszőből megfonta azokat a kosarakat, amelyekben majd a terményeit tudta tárolni. Aki éppen ráért, volt kézügyessége, tudta az egyik szálat a másikba ölteni, az készítette felénk a gyékényt. Értelemszerűen a nők inkább a finomabb anyagokkal, gyékénnyel, a csuhéval, szalmával dolgoztak, míg a férfiak az erősebb kezet kívánó fűzvesszővel.”
„Az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a Hargitán a pásztor
számolni ujjain számol…”
Eszembe jutnak Kányádi sorai, ugyanis Károllyal arról beszélgetünk, hogy hazánkban, de szerte a világban is, a kosárfonás technikai elemei gyakorlatilag ugyanazok. „Mi is azokat a fonásokat használjuk, mint amelyeket a dél-amerikai, vagy afrikai kultúrákban. Valószínű, hogy a természetben megfigyelt fonások szövedéke mindenhol a minta arra, hogy miként lehet egy struktúrát felépíteni. A népművészet egyéb területeiről is ugyanúgy visszaköszön a megfigyelt világ: a Nap, Hold, csillagok, vagy például a virágok, a szerelem elvont szimbólumaként. Mi nem tudjuk ezeket megjeleníteni, mi egymásba font struktúrákat próbálunk létrehozni. Ezek lehetnek kosarak, de lehetnek bútorok, kerítések, sőt falak is. Vannak függőleges szálak, ezek a karók, és köztük, valamilyen szövéshez hasonló technikával kitöltjük a teret. Ha ez körkörös, akkor létrejön a kosár, amelyben dolgokat tárolni tudunk.”
paraszti és ipari
Ezt követően arról kérdezem, hogy mi a különbség a paraszti és az ún. ipari kosárfonás között:
A paraszti kosárfonás jellemzője az, hogy az alapanyag a hántolatlan, természetben megtalálható fűzvessző, amelyet jellemzően télen, lomhullás után gyűjtöttek-gyűjtenek össze. Az ebből készült tárgyak lényegesen nyersebbek, rusztikusabbak, mint az ipari kosárfonás termékei.
Az ipari kosárfonás valamikor a XVII. század körül kezdett kialakulni, elterjedni Európában. Az eljárás eredményeképpen – mivel meghántolják, úgymond, megnyúzzák – a fűzfavesző héját, ez már a finomabb megmunkálásra is lehetőséget adott. „Az ipari kosárfonás – mondja Károly – abban tér el a parasztitól, hogy hántolt vesszővel dolgozik, és elsősorban a városi keresletet, életmódot szolgálja ki. Elterjedésével megjelentek a piaci kosarak, az asztalra való kínáló kosarak, ezek korábban nem készültek, hiszen nem volt erre igény. A kínáló kosarakba ugyanis péksütemények kívánkoztak…”
öncélú díszelgés kizárt
Beszélgetőtársamnak ugyan nem jelent gondot a nyers vessző megmunkálása, de hántolt fűzfavesszővel dolgozik, hangsúlyozottan a paraszti alapok megtartásával: „Ragaszkodom ahhoz, hogy használati dolgokat készítsek, nem szeretem azt, ha a mesterség öncélú díszelgésbe vagy ’bravúrmunkába’ csap át, ilyen számomra pl. a tükör körbefonása. Szintén nem szeretem, így nem is művelem, ha nem anyagszerű a kosárfonás, vagyis olyan tárgyakat hoznak létre, amelyeket más anyagokból lenne célszerű. Minél keletebbre megyünk, annál jellemzőbb a cifrálkodás. A kárpátaljai Izán, ami Huszt-tól 5 km-re található, meghatározó foglalkozás a kosárfonás, az ott kapható kosarak, bútorok már lényegesen díszítettebbek, mint mifelénk.”
Balogh Károly munkáit csoportokba sorolja. Az elsőbe az ún. kínáló kosarak tartoznak, a második a tároló kosaraké, amelybe éppúgy elfér a gyermek játéka, mint a mosásra váró ruha, sőt a burgonya, hagyma, zöldség is. Ezen kívül vannak még a piaci és különleges kosarak, ilyenek pl. azok, amelyekbe a virágkötők használnak fel. A sorozat vége pedig, ahogy Károly fogalmaz, a mestersége korlátai miatt, az ún. sarokfás kosarak:
Ezek azok, amelyek bútorszerűen épülnek, fel. Adott egy fa, vagy egy erősített szerkezet, ezt fonom körbe. Ezek a tárgyak fedéllel rendelkeznek és akár bútorként is használhatjuk őket.
tanító
Mint azt a beszélgetésünk elején elmondta, Károly számára a tanítás, a tudás átadása kiemelt jelentőséggel bír. Szakköröket, képzéseket vezet határon innen és túl. A tanítványai között kirgiz és kazah PhD hallgatók is vannak. Ennek a története pedig a következő:
2018-ban, a FAO megbízásból a Népművészeti Egyesületek Szövetségének a szervezésében Kirgizisztánban taníthattam tíz napon keresztül. Rendkívül nagy szeretettel fogadtak, és komoly érdeklődés mutatkozott a kosárfonás után, ott ugyanis ez gyakorlatilag ismeretlen volt eddig. Az azóta eltelt idő ellenére is megmaradtak a kapcsolatok, így történt, hogy a hazánkban tanuló fiatalok megkerestek azzal a kéréssel, hogy segítsek számukra elsajátítani a mesterséget.
Károly, mint mondja, azt tapasztalja, hogy egyre inkább a városi értelmiségi fiatalok fordulnak hozzá, találnak rá és kérik, hogy adja át nekik a tudását. Nem ebből kívánnak megélni, de érdekli őket, és időt-energiát fektetnek a mesterség elsajátításába. Zárójelben azt is hozzá teszi, hogy egyéb mesterségek képviselői is ezt tapasztalják. Arról ugyanis nem esett még szó, hogy beszélgetőtársam csapatjátékos: akárcsak a tanításra, a megtartó közösségre is rendkívül nagy szüksége van. Azt vallja, hogy a népművészet komplex egység, melynek ágai szorosan összetartoznak, egy mesternek pedig nem szabad kizárólag csak a maga területére koncentrálnia.
eltűnt fűzfa ültetvények
Sok mindenről kérdeztem, de arról még nem beszéltünk, hogy honnan szerzi be a megfelelő minőségű alapanyagot: „Ha ebben a pillanatban nem tudnék vásárolni, akkor sem esnék kétségbe, a kertemben ugyanis mindig van egy-két dugvány. A fűzfafajták jellemzően 2-3 év alatt fordulnak termőre, visszavágom őket, minden évben tövig, hiszen így nyerem el a számomra szükséges alapanyagot, a hántolatlan fűzfavezetőt. Ezt a műveletet csak a fagyok beállta után és tavasz előtt szabad elvégezni. Ennek egyik oka, hogy a vessző ilyenkor alkalmas a megmunkálásra, másik, hogy a fa sem sérül ekkor. A letermelt vesszőket kévébe kötöm és úgy tárolom. A tárolásnak is megvannak az időkorlátai, ha pl. túl hosszú, akkor a vessző elveszíti rugalmasságát. A hántolt fűzfavesszővel ilyen probléma már nincs.
Ez a mennyiség viszont nem elégséges számomra. Régen, a kilencvenes évekig Magyarország a fűzfatermesztés nagyhatalma volt. A földalapú támogatás bevezetése, illetve az, hogy a termelők erre a munkaigényes ágazatra nem vehették igénybe, azt eredményezte, hogy ezek a telepek fokozatosan megszűntek. A hazai feldolgozáshoz szükséges alapanyag így mostanában jórészt Lengyelországból érkezik hozzánk.”
Érzékelhető, hogy egyikünk sem akarja a beszélgetést a szakma nehézségeinek a felsorolásával zárni, és Károly rá is talál a bizakodásra okot adó körülményekre:
Egyre nagyobb az érdeklődés a természetes anyagokból készült tárgyak iránt. A fizetőképes fogyasztók egy része immár kimondottan keresi azokat az anyagokat, amelyek lebomlanak, előállításuk nem veszélyezteti a környezetünket, ráadásul helyi termelők munkái. A fűzfavessző pedig – legyen hántolt vagy hántolatlan – ennek az elvárásnak teljességgel megfelel.
