Ha nem öntözünk, kár beruházni

Az összes öntözött kultúrára évente 200 ezer hektárra kérnek vízjogi engedélyt az öntöző gazdaságok, ennek azonban legfeljebb 50-60 %-án végeznek ténylegesen öntözést, vagyis 100-120 ezer hektáron.

Az országos léptékben szerény öntözött területen az alábbi linken közölt adatok szerint (http://ostermelo.com/rovatok/növénytermesztés/173-öntözési-helyzetelemzés) 2012-ben a kukorica 31 ezer hektárt foglalt el, a csemegekukorica pedig további 16 ezer hektárt (Fehér Ferenc, 2012).

A teljes kukorica vetésterület 3-4 %-án öntöznek napjainkban, ezért felmerülhet a kérdés, hogy igényli-e egyáltalán a kukorica az öntözést, vagy mi lehet ezen elszomorító adatok hátterében?

Aszály nyáron, aszály tavasszal

A kukorica az egyik legvízigényesebb szántóföldi kultúránk, hisz áprilisi elvetését követően június végére elérheti legnagyobb magasságát, amely átlagban 200-250 cm közé esik, az 1 m2-re jutó száraz biomassza tömege meghaladja az 1 kg-ot (10 t/ha), amelyhez minimum 300 l víz elfogyasztására van szüksége (3000 m3/ha). A kukorica vízigénye azonban nem a vegetatív fejlődés idején a legnagyobb, hanem a júliusi generatív fázis időszakában, amikor a pollenképzésre és a magkezdemények kezdeti fejlődésére kerül sor.

Ilyenkor a talajból már általában fogyóban vannak a nyár eleji esőzésekből származó talajnedvesség-készletek, tehát a termésképződés legkritikusabb időszakában rendszerint fokozódik a nyári aszály, mely gyakran kettős kártételt jelent. A klasszikusnak mondható talajaszály (50 % szántóföldi vízkapacitás alatti talajnedvesség) mellett a légköri aszály (forró, száraz levegő) is károkat okozhat azzal, hogy jelentősen rövidíti a pollenek élettartamát, ezzel rontva a bibék termékenyülési esélyeit. A nyári aszály lelassítja a cső fejlődését, amely rövidebb marad, és kisebb szemeket nevel egy normális vízellátottságnál fejlődő csőhöz képest. Súlyos aszálynál a csúcsi szemek egyáltalán nem fejlődnek ki, és foghíjas is lehet a cső a terméketlen bibéknek megfelelően.

Fentiek alapján belátható, hogy éghajlatunkon a kukorica száraz körülmények közt való termesztése nagyon komoly kockázattal jár. Hazánk az ún. feltételes öntözés zónájába tartozik, ahol bizonyos években nincs szükség a pótlólagos víz adagolására, ezeknél azonban gyakoribbak az olyan évek, amelyekben jelentős termőterületeken okoz terméskiesést a csapadékhiány.

A kukorica termését az egyre gyakrabban előforduló tavaszi aszályos időszakok is képesek korlátozni. Az elmúlt évtizedekben láthattunk példákat arra, hogy már a csírázáshoz és keléshez szükséges nedvesség is hiányzott. Ilyen esetekben kelesztő öntözéssel lehetett volna beavatkozni az öntözésre berendezett területeken, amennyiben a vízjogi engedélyek ezt lehetővé tették volna. Miközben üdvözlendő a vízkészletek védelme, a hazai rendszer túlzott merevsége (csak a tárgyév előtti évben kérhető ki a vízjogi engedély) sokat ártott a mezőgazdaságnak, azon belül pedig a kukoricaágazatnak. A tavaszi aszálykár következményeként kisebb növények fejlődnek kisebb lombfelülettel, miáltal csökken azok asszimilációs teljesítménye, tehát már a fejlődés korai szakaszában eldől, hogy gyengébb lesz a végső terméshozam.

Megéri öntözni?

Az írás elején feltett kérdések közül az elsőre megadtuk a választ. A kukorica igényelné az öntözést, vagyis indokolatlan, hogy vetésterületének csak 3-4 %-át öntözik hazánkban.
Most röviden tekintsük át azokat a közgazdasági feltételeket, melyek közrejátszhatnak az öntözési kedv letörésében.

A szántóföldi öntözés rendkívül nagy ráfordítás igénnyel járó tevékenység, amelyet csak jól szabad végezni. Öntöző mérnökök irányítják az öntöző ágazatot, akik technikusokat és öntöző szakmunkásokat mozgatnak. Máris felmerül egy jelentős élőmunka-, valamint munkabérigény, amely a száraz művelést nem terheli. További terhet jelent az öntözőberendezések amortizációja, amely akkor is jelentkezik, ha nem történik öntözés. Az öntözés csak akkor térülhet meg, ha jó vízreakciójú (drágább) fajtát választanak, gondoskodnak a várható nagyobb termés magasabb tápanyagigényének kielégítéséről, annak több részletben való kiszórásáról. Még el sem kezdődött a tenyészidő, máris felmerültek bizonyos többletráfordítások, amelyek a tenyészidőben és a betakarítás után is jelentkeznek. Az öntözés közvetlen költségei közt szerepel az öntözővíz díja, a szivattyúk energiafogyasztása és az öntözőberendezések mozgatását végző erőgépek költségei. Közvetett költségnövekedést jelent a nedvesebb talajokon erőteljesebben jelentkező gyomok, gombabetegségek és kártevő rovarok elleni többszöri növényvédelem is. Ha az öntözések elérik céljukat és sikerül megvédeni a termést, a betakarítás további jelentős kiadásokat igényel. Magasabb lesz a kombájnköltség és a szállítás költsége, majd a szárításra is több energiát kell fordítani. Többletráfordítással jár a tárolás, a tisztítás, a levegőztetés, egyéb magtéri manipulálás, végül az elszállítás is.

Az árutermelő gazdaságok közel egyharmada tervez öntözéssel kapcsolatos beruházást (Agrostratéga, 2015)

Mindezeket a többletráfordításokat a többlettermésből származó többlet-árbevételnek kell kompenzálnia. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a termelő már tárgyév előtt elkezdi halmozni ezeket az extra ráfordításokat, miközben meg kell hiteleznie minden ráfordítást, amely az értékesítésig felmerül. Ha a piac megfelelően szabályozott volna, akkor a többlettermés többlet-árbevételt jelentene. Ez sajnos nem jellemző hazai viszonyainkra. Ha valamiből sok terem, annak a felvásárlási árát gondosan lenyomják arra a szintre, ahol a termelőnél már egyáltalán nem marad nyereség, ezzel veszteségessé teszik az adott ágazatot. A magyar mezőgazdaságot évtizedek óta a felvásárlási rendszer kritikán aluli színvonala fojtogatja. Vajon miért nem lehet tiszta és átlátható viszonyokat teremteni ezen a területen? Miért huny szemet minden kormány a nyilvánvalóan ártalmas beárazási és felvásárlási gyakorlat felett? Nem tudjuk, de nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaságot közgazdaságilag tervezetten és politikailag legalizálva tartják a csőd szélén. Sajnos a kukoricaágazat az egyik nagy vesztese az erősen manipulált közgazdasági környezetnek. Talán nem kell bizonygatni, hogy ez így van, hiszen a mindösszesen 3-4 %-os öntözött terület erről tanúskodik. Amíg ez így marad, hiábavaló az öntöző infrastruktúra növelése. Abban a pillanatban, ahogy sikerülne túllépni a felvázolt problémán, sikerülhetne felfuttatni a kukorica öntözését, amely jelentős hozzáadott értéket jelentene a magyar mezőgazdaság éves teljesítményéhez.

Látjuk a kormány szándékát a változtatásra az új öntözési stratégia megalkotásában, az öntözési igények idei felmérésében, az öntözési beruházási pályázatok kiírásában, vagy a kistározók jövőbeni létrehozásának szándékában. Nem látjuk azonban a valódi áttörést jelentő védőháló felhúzásának szándékát az öntöző gazdaságok és általában a magyar mezőgazdaság szereplői fölé.

Látható, hogy sokat konfrontálódunk a brüsszeli bürokrácia „mindenhatóival” a mezőgazdasági támogatások zsugorítása miatt is. Ennél sokkal bátrabb lépésekre lenne azonban szükség. Ki kellene mondani, hogy nem bábáskodni kell a mezőgazdaság felett, hanem nagykorúként kezelve saját lábára kell állítani azt, ehhez pedig tisztességes közgazdasági viszonyokat kell számára teremteni, amely egyben védőhálót is jelent a gazdasági visszaélésekkel szemben. A politika mezején kell tehát először megvívni azt a csatát, amely elvezethet egy észszerűen és a mainál sokkal hatékonyabban működő mezőgazdasághoz. A magyar gazdatársadalom, mezőgazdaságunk, s benne a kukoricaágazat is megérdemelné, hogy végre történjen valami a piacokon, s ne lehessen méltánytalan felvásárlási árakkal sújtani a termelőket.

Dr. Burucs Zoltán
KE Agrár- és Környezettudományi Kar, Természeti Erőforrások Tanszék

(Agrofórum Online)