A „Zöld Megállapodás”, a „Green Deal” kontúrjai mind élesebben kezdenek kirajzolódni az európai agrárpolitika dzsungelében. A mezőgazdaságban ma tapasztalható alap-jövedelmezőségi viszonyok mellett – a jobb termőterületeken – az uniós támogatások lassan zavarónak is tűnhetnének, ha a hasonló termés-ár szituációk a – ciklikusság jegyében – korábban ne torkollottak volna nagy „buktákba”.
Ma, a sokunkat örömmel eltöltő magas termelői árak mögött sajnos tektonikus mértékű feszültségek generálódnak a kereskedelmi láncolatban, melyeknek előbb-utóbb (de inkább előbb) el kell jutniuk a fogyasztóig, ami nem növeli majd a szavazói jóindulatot az egyébként stratégiai ágazatunk irányába.
A pillanatnyi jólét megöli a kreativitást, háttérbe szorul a józan paraszti ész – és a „csinált tudás” mentén még a tapasztalatokat is elnyomva felszínen tart, egyébként tarthatatlan és sok esetben hatástalan technológiákat. Amennyiben a közeljövőben esetleg a „jövedelmezőségi inga” negatív ciklusa egybeesik a „Zöld Megállapodás” jövőbeni tombolásának csúcsával, az sokk-szerűen kikényszerítheti a tisztánlátást a gazdatársadalomban. Ehhez a kijózanodáshoz szerencsére vannak még támaszok, tartalékok a termelői technológiákban.
Az egyik kulcskérdés a tápanyag-utánpótlási stratégiában a nitrogéntrágyázás és annak esetleges kilúgzásának ügye. Az atlanti klíma és az az alatt fejlődött talajok esetében ez kardinális kérdés, míg a kontinentális klíma alatt inkább hisztéria. Mindezek ellenére, mivel „uniós életünk” első 15 éve nem kecsegtet a jelentős keleti befolyás növekedésével, így inkább elszenvedői, mint alakítói leszünk a változásoknak. Ezt erősíti az is, hogy részben a „zöldség” leple alatt szerveződő „burkolt hazaárulás” és haszonlesés biztosan nem lesz eredménytelen. Mit tehetünk tehát?
Talajaink tartalékai
A kontinentális klíma hatása alatt (is) fejlődő talajaink magasabb természetes tápanyagtőkével rendelkeznek, mint atlanti társaik. A tápanyag meg-, vagy fenntartóképességük is sokkal jobb, ezáltal a nitrogén kilúgzásának folyamata vontatottabb, talán kevésbé drámai, mint a nyugati tény. Ennek hatással kellene lennie a hazai nitrogéntrágyázás dózisaira és gyakorlatára is.
A hektikus tavaszi csapadékellátás és a gyengébb tápanyag infiltráció (beszűrődés) jelentős támaszt adhat az alkalmazott dózisok átgondolására, illetve a nitrogén-etetés elméletének hazai megreformálására. Így a talajtulajdonságok és a klímaváltozás kapcsán, az őszi kalászosok esetében a nitrogén felhasználásnál növekednie kell az őszi kijuttatás jelentőségének. A tavaszi adagok megosztását és időzítését is át kell gondolni. A cél, hogy a kijuttatott tápanyag a növény ébredésekor ne zsákban és ne a föld tetején, hanem a gyökérzónában legyen. A folyékony nitrogénformák az optikai csalódás jelenségén keresztül (amit nem látok az nem fáj) félrevezethetnek bennünket. A folyékony forma önmagában csak a beoldódás problémáját oldja meg, a bemosódás szükségességét nem kezeli. A levélen keresztül felvett mennyiség – a perzselés kockázata mellett – szintén csak „optikai tuning”-ot jelent. Az ilyenkor kijuttatott – de a levélen keresztül fel nem vett – túlnyomóan talajra kerülő mennyiséggel a bemosó csapadék nélkül, a növény számára – a felvétel lehetőségének hiányában – a stratégiai pótlás nem valósul meg. Ezek makacs mennyiségi tények. (Ha esetleg az optikai hatás elegendő a jó terméshez és a kívánt minőség eléréséhez, akkor ott a stratégiai adag szükségessége kérdőjeleződik meg!)
Kísérleteink bizonyítják, hogy a fent említett talajtani és klimatikus okok miatt a hazai nitrogénfelhasználás némileg túldimenzionált, amely a Green Deal kiteljesedésére technológiai tartalékot is biztosít(hat). Felvetődik a kérdés, hogy ez a technológiai „pocséklás” miben gyökerezik, és miért helyezi hatályon kívül a józan ész szerinti gondolkodást? Ennek fundamentumai között találunk racionális és kevésbé szakmai elemeket is. A klíma bizonytalansága változó, évről évre eltérő induló nitrogén készletet biztosít növényeink számára, mely bizonytalanság szorzódik a talaj változékonyságával és a felhasznált genotípus nitrogénhasznosítási képességével, de még számos egyéb tényezővel is. Ez a kialakult nagy bizonytalanság túlbiztosított technológiát követel meg a termelő részéről, amelyet a marketing szelleme sajnos némely esetekben kiemel a racionálisnak tekinthető sávból. E tartalék kiaknázását kell megkezdeni fajtáink megismerésével, az agrárdigitalizáció okszerű és nem divatból való alkalmazásával.
A zöldmegoldások tartalékai
Ebben az esetben rögös, szerteágazó és pillanatnyilag még kilátástalan út elején járunk. Ami tapintható, hogy a hatékonyság messze elmarad az elmúlt évtizedekben alkalmazott és megszokott eljárásoktól. Jelenleg nincs semmilyen tudományos támaszt biztosító, számszerűsíthető algoritmus, ami alapján adott esetben számolni lehetne a hatékonyságukkal. A legújabb elméletek megoldásnak látszó elemei a zöldítő és/vagy takarónövény-keverékek pillangós növényei. Ez nem lesz, ez már a nyakunkon van. A zöldítésben használjuk is (amennyiben hasznosul). A bizonytalanságot az okozza, hogy a keverékekben szereplő pillangós fajok nitrogénkötési képességéről semmit sem tudunk. Olyan, mint Columbo felesége, mindenki beszél róla, de senki sem látta. Pontosabban, nem tudjuk, hogy az alkalmazott körülmények (klíma, trágyázási technológia, talajtípusok) mellett valójában mennyi légköri nitrogént kötnek meg és tesznek elérhetővé a növények számára. Ezek a „megoldások” a jelen megoldásai, de még nem tudjuk, hogy a jövő tartalékai-e valójában?
A technológia tartalékai
- Amennyiben és olyan mértékben, amennyire a szabályzók és a körülmények lehetővé teszik, az őszi nitrogéntrágyázásra figyelmet kell fordítani. A megváltozott klímakörülmények és a fajtahasználat miatt a kalászosok tavaszi nitrogéntrágyázása ősszel kezdődik, és az meg is határozza az tavaszi folytatást.
- Tavasszal annyira kell kapkodni a kijuttatással, amennyire a talajban lévő induló készletek indokolják, esetleg a már megjelenő hiánytünetek sürgetik a beavatkozást.
- A tavaszi nitrogénadagok – akár többszöri – osztogatása mind mennyiségi, mind minőségi esetben ritkán vezet megtérülő eredményre. A minőség szempontjából talán klasszikusnak számító virágzáskörnyéki kijuttatás a leginkább jó eredményre vezető, amennyiben a kijuttatott csekély mennyiség bemosódik a gyökérzónába, még időben felveszi a növény és beépül a termésbe.
Jelentős tartalékok lehetnek technológiai oldalon a precíziós gazdálkodásban, gondolok itt különös tekintettel a környezetvédelmi előnyökre. A helyspecifikus kijuttatás segít az adagokkal lekövetni a talaj változékonyságát, ezzel akár talajfoltonként elébe lehet menni az esetlegesen felmerülő nitrogén kilúgzási problémáknak. Az agrárdigitalizáció bemenő adatai pontosságának javulása szintén elengedhetetlen mind ökológiai, mind ökonómiai szempontból. Ehhez esszenciális a használt fajták tulajdonságainak megismerése, beleértve a nitrogén-reakciójukat is, hiszen az alkalmazott dózisok ezzel tovább pontosíthatók. Fontos, hogy véget vessünk a precíziós gazdálkodásban az elavult adatok felhasználásának. Nem lehet tovább míves, precíziós fegyverekbe „kézzel vágott szatymát” tömni, ezáltal a pénzét csúcstechnikába fektető gazdából bohócot csinálni. A korszerű technikába, korszerű és használható adat kell, anélkül az egész csak adult farmszimulátor, egy méregdrága gyerekjáték.
Lajos Mihály, Agrofil-SZMI Kft.
Az 1-3. ábra grafikonjain, őszi búzában, három termőhelyen elvégzett nitrogéntrágyázás-technológiai kísérlet eredményeit mutatjuk be a vizsgált tízből három fajta eredményeit kiemelve. A kezelésekben vizsgáltuk a fajták nitrogéndózisokra adott válaszát a különböző kijuttatási időpontokban (1. táblázat). Teszteltük a tavasszal, egy időpontban kihelyezve a 0–240 kg dózisig terjedő adagokat, míg 120–180 és 240 kg-os adagokat megosztva, két adagban: ősszel 40 kg és a maradék tavasszal egy adagban, illetve az őszi 40 kg-os alapra tavasszal egyenlő dózisokban a maradékot két adagban kijuttatva is kipróbáltuk. (A dalmandi helyszínen a „B”-jelű fajta adatai a megdőlés miatt nem használhatóak.)
Az érdekes eredmények közül kiemelném, hogy a „C”-jelű fajta termésére a 120 kg feletti dózisok nem adtak szignifikáns termésválaszt még 8–10 t/ha-os termésszinten sem, mely eredmény mind a három helyszínen, sőt korábbi évjáratokban már több lokációban megmutatkozott. Kitűnt, hogy ez a fajta a tápanyagok tavaszi megosztását sem feltétlenül igényli. Ez az eredmény egyértelműen rámutat, hogy mind a hagyományos (analóg), mind pedig a digitális gazdálkodásban alkalmazott tápanyag-algoritmusok jelentős felülvizsgálatra szorulnak. Ezen modellek alapján elkészült kijuttatási tervek sok esetben – az említett hiányosságok miatt – a gyermekrajzok szellemi szintjét sem érik el, általuk sem gazdasági, sem környezetvédelmi szempontból jó eredményeket elérni nem lehet.
