Március 22-e a víz világnapja. E jeles nap, valamint az előző évben tapasztalt extrém, vízhiányos nyár hívta életre azt a beszélgetést, melyet a következőkben olvashatnak. Beszélgetőpartnerem Balogh Péter, gazdálkodó geográfus, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnöke, a Vízválasztó kezdeményezés megálmodója. Az aszály kapcsán felmerülő problémák újszerű megoldásaként a táji vízvisszatartás szükségességéről és lehetőségéről, a megvalósítás feltételeiről beszélgettem vele.
Egyik cikkében azt írta, hogy a szántóművelés megmentéséhez a szántók egyharmadát át kellene alakítani vízmegtartó használatokra. Mit kell elhinniük a területek tulajdonosainak, miként lehetne meggyőzni őket a tekintetben, hogy belemenjenek egy ilyen ,,megalkuvásba”?
A adatoknak kellene elhinniük, hogy a jelenlegi tájhasználat nem fenntartható. Olyan fokú víztelenítést igényel, ami miatt nem biztosítható a vízellátás. Ezt mutatják az adatok. Megfordult a ,,realitás” és az ,,illúzió”. És a szántás, nemcsak a víz-feltételeit éli fel, hanem a talaj megújulását is lehetetlenné teszi. Az adatok azt mutatják, hogy a szántás sivatagot csinál – biológiai és hidrológiai értelemben is.
Ha sikerülne végre hinni az adatoknak, akkor nem ,,belemenniük” kell és nem ,,megalkuvásba”, hanem javasolniuk és kérniük azt a tájhasználati rendszert, ami fenntartható. E rendszer lényege, hogy a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás. Illusztrációs jelleggel mondom, hogy a szántók termelésbiztonságát úgy lehet megtartani, ha kétharmadnyi területen marad a szántóföldi növények termelése, mert azokon a jelenlegi nem fenntarthatóhoz képest másfélszeres biztonsággal lehetne termelni. Ha az egyharmadnyi területen áttérünk vizes tájhasználatokra, akkor az megoldja a maradék kétharmad vízellátását. Ez nem mesterséges öntözés (ami ugyebár legfeljebb 8-10%-ot tud), hanem a táj természetes vízműködéséhez való igazítás.
Fontos megjegyezni, hogy a „vizes használatok” közvetlenül és közvetve is hasznot hozó használatok. Közvetve vizet biztosítanak, közvetlenül pedig szénát, fát, húst, idegenforgalmat, szénmegkötést stb. termelnek.
A fenntartható megoldást az ártéri fokgazdálkodásban látja. A kivitelezésnek mi szab gátat?
A Kárpát-medence valósága, hogy a medence belsejének vízháztartását a hegységkeretben leeső csapadékkal lehet egyensúlyba hozni. Egyszerűsítve megint úgy fogalmazhatunk, hogy az Alföld és a nyár vízhiányát, valamint a hegységek és a tél víztöbbletét egymás által kell kezelni. Így egy rendszerben oldódik meg az árvíz-belvíz-aszály kérdése. Ez a víz- és mezőgazdálkodási rendszer az ártéri tájgazdálkodás, aminek vízgazdálkodási vetülete a fokgazdálkodás. Ennek lényege, hogy az áradó vizek, tehát a hegyek és a tél vizei, HELYet kapnak a tájban, tehát a tájhasználatban. Ezek a helyek megvannak az eredendő domborzatban, csak éppen a jelenlegi tájhasználatban víztelenítve lettek. Így lett káros belvíz és veszélyes árvíz, és így lett az aszályhajlamból rendszerszerű és fokozódó aszály. A víztelenítés mostanra erősen fenyegeti az élelmezésbiztonságot, és jelentősen fokozza az éghajlat szélsőségesedését.
A megoldáshoz annyi kell, hogy túl kell lépni a gátakon. Ha a gondolkodásbéli gátakon sikerül túllépni, akkor az árvízvédelmi gátak átjárhatósága abszolút kivitelezhető műszaki feladat. A kulcs, hogy legyen helye a víznek az agráriumban. Tehát a vizes tájhasználatváltás. A kivitelezés eszköze az ismeretterjesztés, és az agrártámogatások, valamint előírások megfelelő változtatása.
(Forrás: Balogh Péter)
Ön szerint Magyarország esetében mikor volt elmondható legutóbb a helyes tájhasználat? A kedvezőtlen változások mennyiben írhatók a szovjetuniós téeszesítések számlájára? Vagy a folyószabályozásokig vezethető vissza a probléma?
Ez a szándék és a képesség kérdése. A hely adottságaihoz igazodó tájhasználat addig volt, amíg az ember nem volt elég erős, hogy létrehozza és működtesse az ellenműködő rendszert. Ezt a képességet az ipari forradalom és a modernizáció hozta meg, de érdekes, hogy a helytelen szándék korábban megszületett: ez a Természettől való elszakadáshoz vezethető vissza, amit jól mutat, hogy mennyiben élünk pénzből vagy mennyiben közvetlenül a Természet működéséből. Ez az elszakadás többlépcsős folyamat, már az Aranybulla kapcsán megjelenik a közösségi vízgazdálkodás felbomlása, majd látványos jelenség a közföldek elbirtoklása és a pénzhaszon-orientált monokultúrás legeltetés a koraújkorban, később az áttérés a szántóművelésre, ami a víztelenítéses folyószabályozást hozta. A téeszesítés egy újabb lépcsőfok az irracionális használatban, de az elmúlt évtized folyamatai nem javítottak, hanem rontottak a tájhasználat helyességén. Gondoljunk csak a gyepek felszántására a támogatások miatt, a vizek, mezsgyék, fasorok elvesztésére az iparszerű mezőgazdálkodásban, ami gyári inputanyagokkal és most már mesterséges intelligenciával próbálja pótolni a Természet eredendő intelligenciáját, működését.
2022 szárazsága olyan, mintha mozgolódásra bírná az érintetteket – vagyis mindenkit. Ha még egy ilyen év jön, mi várható? Miért nem elég szakértőként kongatni a vészharangot?
Igen, tavaly nagy lehetőség volt az illúziókból való felébredésre, és a gazdatársadalomban meg is jelent a nyitottság. Sajnos azt látjuk, hogy nem volt elég a változtatáshoz. Valóban a gazdálkodók bölcsessége kellene, hogy segítse a szakembereket a megszokott rendszereikből kilépni. Úgy látom három helyen van a megoldás lehetősége és így a felelősség is: agrárium, vízügy és politika. A téli félévben megjelent a relatív víztöbblet, de ezeket a vizeket elvezették. Többszáz millió köbméter víz ment el „belvíz” címén, és „árvízként” 3 hónapig jóformán 1000 köbméter ment el másodpercenként a Tiszában. A nyári vízhozam 100 köbméter/sec alatt van. Tehát a téli víztöbbleteket kell felhasználni, ami idén megintcsak elmaradt. A politika nem kezdte meg a felvilágosítást, a vízügy csak a duzzasztásokig lát, a gazdálkodók pedig nem rendelkeznek elegendő ismeretekkel, értetlenül állnak a kutak szigorítása, a külgazdasági folyamatok, meg az új szabályozás fogságában. A támogatási rendszer reformja is komoly lehetőség lenne, de nem látszik, hogy a szakemberek is megértették volna a tájhasználatváltás szükségességét.
Az aszályhajlam ellensúlyozásához nem elegendő csupán a folyók duzzasztása?
Vízlépcsőkkel néhányszáz millió köbméter vizet lehet visszatartani, miközben ennek tízszerese hiányzik. Nem az egyensúlyhoz, hanem a szárazodás megállításához! S nem egy-két koncentrált víztest szükséges, hanem sok tározótér, és élő táj, mert így tud a víz táji kisvízkörforgása megindulni. A „tározótér” sem műszaki víztérfogat csupán, hanem az élő talaj és az élő növényzet, ami beszivárogtatja és párologtatja a vizet, így a természetes folyamatok által tud megvalósulni hatékonyan az aszálytalanítás. A duzzasztás a hód szintjén és módján alkalmas módszer, nem gát kell, hanem árasztás: az aszályhajlam ellensúlyozásához táji vízvisszatartás szükséges. A táji szintű évszázados víztelenítést nem lehet pótolni a folyók felduzzasztásával és a haszonnövényeink vízpótlásával. Ennek kifejtése meghaladja az itteni kereteket, de a duzzasztás csak addig látszik előnyösnek, amíg nem tudunk eleget a tájműködésről és a fokgazdálkodásról. Az oldalirányú víztározás tudja mindazt az előnyt, ami miatt a vízlépcsőket szeretik, a vízlépcsők hátrányai nélkül.
(Forrás: Balogh Péter)
Jelenleg mekkora mennyiségű vizet használunk fel öntözésre, és megfelelő, a táji struktúrához illeszkedő gazdálkodás esetén ennek hányad részére lenne Ön szerint szükség?
Jelenleg 1-2 száz millió köbméternyi víz megy öntözésre, a szántóterületek 1-2 százalékát érintve, aminek a teljeskörű fejlesztésével is párszáz millió köbméteres vízkészlet és 8-10 százalékos öntözhetőség érhető el. Sürgősen átprogramozandó tévedés tehát, hogy az öntözés alkalmas lenne az aszály ellen. Kiemelendő, hogy a vízügyi tudományos tanács több évvel ezelőtti munkájában is csak mint gazdasági tevékenységként értelmezik az öntözést. Ugyanakkor nem mindegy, hogy milyen körülmények között kell öntözni. A tavalyi év megmutatta, hogy öntözéssel sem lehet ellensúlyozni a táji szintű kiszárítást, van az a helyzet, amikor a legkorszerűbb öntözés sem hatékony. A táji vízvízvisszatartás koncepciója éppen azt ígéri, hogy olyan helyzetbe hozza a tájat és a tájhasználatot, hogy nincs szükség mesterséges öntözésre, mert a természetes árasztódás megvalósul és újraépülnek a táji kisvízkörforgások. Így a néhány százalékos öntözési potenciál elegendő a kiemelt termények gazdasági vízpótlásához. Nem az öntözés miatt nem lesz sivatag az Alföldön, sőt: amennyiben az öntözés a jelenlegi sivatagosító tájhasználat fenntartását meghosszabbítja, annyiban hozzájárul a sivatag kialakításához, a probléma elmélyítéséhez. Ahogy egyébként globális tanulság, hogy a félszáraz éghajlatú területek öntözése sivatagot csinál, minthogy túlhasználatra készteti a tájat. Külön megjegyzendő, hogy szakmai bűn a rétegvizek szétlocsolása a felszínen egy olyan tájhasználat fenntartásáért, amit a felszíni vizek levezetése által hoztak létre és tartanak fenn.
A táj eredendő ártereibe történő vízelvezetést is említi egyik írásában, mint a vízvisszatartás természetszerű módját. Ezek jelenlegi mennyisége elég lenne a megvalósításhoz? És ha nem, akkor milyen mértékű átalakításra lenne szükség?
A fentebb emlegetett tájgazdálkodás lényege, hogy az árvízi vízkészletet a táj eredendő ártereibe vezetjük. A kivezetés oldalirányú medreken, csatornákon történik, ennek a neve a magyar nyelvben a „fok”. A fok tehát az a meder-csatorna, ami kapcsolatot teremt a főmeder és az ártér egyes területei között. A gazdálkodás biztosításához nyilván nemcsak a gátak között megmaradt 5%-nyi ártérre gondolunk, hanem a mentett oldali árterek bevonására. Ehhez a víz szabályozott átvezetését kell megoldani a töltéseken keresztül. Ez az „oldalirányú” tározás, tehát nem a folyók hullámterén belül, a folyás elgátolásával létrejövő medertározás, hanem a domborzat mélyvonulataiban, egykori és eredendő, tehát létükből fakadóan ártéri szinteken történő tározás, ami nem egy statikus rendszer, hanem a táj életfolyamatainak újraélesztése, sok időszakos vízborítással, természetszerű erdőállományokkal, s leginkább a fáslegelők visszahozásával. Ahogy fentebb szóba került, ehhez a Tisza és a Duna nagykiterjedésű ártereit elfoglaló szántók tájhasználatának igazítására lenne szükség, ami által „cserébe” megnyerjük Magyarország vízbiztonságát és klímaszabályozását.
Ön szerint gyökeres szemléletváltásra lenne szükség? Ha a tájat szolgálnánk ki, és nem emberközpontúan, a táj kiaknázhatóságát helyeznénk előtérbe, talán nem tartana itt a helyzet. Lát esélyt a váltásra?
A szükséges szemléletváltás lényege, hogy a tájat nem buta színpadként, kihasználandó tőkejószágként vagy egyszerűen erőforrásként kell tekinteni, hanem látni kell eredendő működését, mely által az életet hivatott „termelni”, nem különválasztva ebben az embert a többiektől. Ezek egyrészt simán természettudományos ismeretek, másrészt valóban egy másik szemlélet. A víz a tájban nem természetvédelemi kérdés, hanem gazdasági, nemzetstratégiai ügy, illetve feladat. S ne feledjük, a víz a klímaszabályozás eszköze is: a szélsőséges hőmérsékleteket a vízbőséggel lehet mérsékelni, illetve eleve helyi csapadékot a helyi párolgás csinál. Gondoljunk csak a harmatra. A „táj kiszolgálása” tehát abszolút az emberközpontúság miatt szükséges. Jelen korunk tanulsága, hogy a megszokott modern iparszerű társadalmi működés, struktúrák és értékrend nem fenntartható. A rendszer persze elindult a technicista „megoldások” irányába, de ha az életet kiszervezik a Természet alól, azt halálnak hívják. Sajnos hivatalosan még mindig nem látják, hogy az élelmezés-, víz- és klímabiztonságot nem veszélyezteti a természetszerű tájhasználatváltás, hanem megoldaná. Az esély kapcsán ugyancsak lehet tudományos adatokra hivatkozni. Ötven éve feltárt evidencia, hogy a folytonos növekedés nem reális. Ehhez képest azóta élte fel a létfeltételeit a rendszer, és még most is ezt az illúziót használják az emberek viszonyítási pontként, amiben ugyebár autópályát reális építeni keresztül az országon, de hogy a medrekben víz legyen, az „nem reális”. A tudományos adatok szerint a legtöbb tekintetben túl vagyunk a billenési ponton, a „váltás” elkezdődött. A víz- és tájhasználatunk kapcsán jelentősen növelhetnénk az esélyeinket, ha sikerülne a tájgazdálkodási tájhasználatváltás. Amíg és amennyiben vannak téli többletvizeink (tehát „árvíz” és „belvíz”), addig van esélyünk. A másik természeti feltétel állandóbbnak látszik: az árterek mindenesetre megvannak.
A jelenlegi támogatási rendszerben lát kiaknázható, az ügyet szolgáló lehetőségeket?
Távirányított mezőgazdaságban élünk, ahogy elrontani el lehetett, úgy megjavítani is lehetne a szabályozási rendszer igazításával, illetve helyes értelmezésével. A támogatási rendszer elvileg is nagyon alkalmas a tájhasználat igazítására, és a jelenlegi változtatási irányok (EU-s természethelyreállítási törvény) különösen jó szabályozási környezetet biztosíthatnának a gyakorlatban is. Az új KAP rendelkezésekben vannak régóta várt változások, pl. támogatottá válnak vízpuffer-orientált felszínborítások, ugyanakkor a gyakorlati hasznosság azon fog múlni, hogy mennyire értik meg, fogadják el a jelenleg hiányzó ismereteket, tájértelmezést. Aktuálisan egyelőre azt látom, hogy inkább haladnak a megoldást szolgáló intézkedési szándékok elszabotálása felé, ahogy ez a „zöldítés” esetén már megtörtént az elmúlt évtizedben. A rendszerszerű megoldáshoz a tájrészletek művelését szintenként a potenciális vízborításhoz kellene igazítani, tehát a művelési határokat is igazítani kellene a természetes tájhatárokhoz. Új művelési ágak, és művelési módok kellenének, ahogy ez a talajmegújító rendszerekkel megindult, de itt az alapok félreértésére is tetten érhető, illetve sok a szakmai egyetnemértés is.
Társadalmi szinten mire lenne szükség ahhoz, hogy mozduljunk? Amíg nem ,,ég a fotel” alattunk, nehezen indul a változás. Mindig meg kell várni, amíg nagy lesz a baj? Milyen forgatókönyvet lát arra az esetre, ha nem változtatunk a tájhasználati ,,stratégiánkon”?
Szerintem nagy hatékonyságú ismeretterjesztésre lenne szükség. Őszinte tényfeltárásra, szembesülésre, helyes diagnózisra, az illúziók és a mérce lecserélésére. Az új kép vetítésére, hogy az emberek képesek legyenek elengedni a megszokott, de megbukott rendszert, s ne az eddigi biztonság és kényelem nyomán induljanak el. Hogy meddig kell még várni, azt kérdezem én is. Úgy látom, hogy a valós változtatási szándék nem a baj nagyságán múlik, hanem az érzékelőképességen. A szakmai megoldások meglennének, viszont megértés nem jön létre a helytelen világnézeti, szemléletbeni, értékrendi alapok miatt. Arra könnyebb válaszolni, hogy milyen forgatókönyvet látnak a tudományos modellek. Ezekből látszik, hogy a tavalyi aszály nem egy véletlen vagy egyszeri természeti csapás. Hanem trend. Egyértelmű a szárazodás, a vízkészletek csökkenése, talajvízszintek leszállása, hidrológiai és hőmérsékleti szélsőségek további növekedése, a változások dinamikájának növekedése, a talajdegradációs folyamatok stb. A természeti környezet ilyen változásai együtt járnak a gazdasági és társadalmi változásokkal, amit a folyamat iránya és sebessége miatt lehet összeomlásnak nevezni. Most már egyre több hivatalos szakértő is meri nevén nevezni a folyamatot. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem a „világ” omlik össze, hanem ez a tájhasználati rendszer, és a hozzá tartozó világnézet. A jelenlegi rendszer falain túl van viszont egy másik típusú világ(nézet), aminek megvan a víz- és tájhasználati vetülete, s rajtunk múlik, hogy elindulunk-e ebbe az irányba. A felelősség egyúttal lehetőséget is jelent.
