A paprika igénye szerinti táplálásával, illetve öntözésével, valamint a környezeti tényezők összehangolt irányításával olyan kondíciót lehet kialakítani, amely növeli a paprika termésmennyiségét, javítja a minőségét és a termésbiztonságát, továbbá a kártevőkkel és kórokozókkal szembeni ellenállását, fokozza a növényvédő szerek hatékonyságát.
Ennek alapvető kritériuma a faj, illetve a fajta igényének megfelelő környezeti feltételek megteremtése az adott gazdaságban a lehetőségek képest.
Fajtamegválasztás
Korábban két nagy fajtacsoportját hajtatták a paprikának, legkorábban ültetették a téli, fényszegény hónapokat jobban tűrő hegyes zöld, más néven magyar erős típusokat, és a később palántázott tölteni való, fehér termést nevelő fajtákat („TV” néven is ismerteket).
Napjainkra jelentősen bővült a fajtakínálat, egyre népszerűbbek és keresettebbek az úgynevezett színes fajták, így a kaliforniai típusba sorolandó blocky (kocka alakú) és lamuyo (tégla alakú), továbbá a paradicsom alakú és kápia (hegyes) fajtakörhöz tartozók.
Színben és alakban az egyes csoportok között vannak átmeneti típusok és fajták, ilyen például a kedvelt világosabb színű, vékonyabb húsú kosszarv és spirál paprika is.
A hegyes, magyar erős típusokra jellemző, az erősen megnyúlt bogyóalak, a viszonylag vastag héj és vékony terméshús, továbbá a sötétzöld bogyószín. Még korábban ebben a fajtacsoportban kizárólag csípős fajták voltak találhatók, az utóbbi években édes változatokat is nemesítettek.
A hegyes fajták általában kevésbé igényesek a fényre, a vízre, a tápanyagellátásra, továbbá néhány betegséggel szemben is valamivel nagyobb ellenállóságot mutatnak, mint a fehér kúpalakúak.
A fehér termésű fajták (TV típusok) általában érzékenyebbek a környezeti hatásokra, igényesebbek a vízellátásra, a tápanyagokra, továbbá kevésbé ellenállóak a betegségekkel szemben. Édes, csípőség mentes fajták tartoznak a csoportba, de van néhány tájfajtából nemesített fehér húsú, csípős is.
Növekedés típus szerint megkülönböztetünk determinált (csokros) növésű fajtákat, amelyek kisebb tenyészterület igényűek és ebből adódóan sűrűbbre ültethetők, és vannak úgynevezett folytonnövők, hosszú szárat képezők, amelyeket ritkábbra kell ültetni, és termesztésük elsősorban támrendszer mellett javasolt.
A fajtakiválasztásnál döntő szempont a koraiság, a biztos terméskötés, továbbá az alak, a bogyóméret, a bogyó szín, illetve a minél nagyobb és szélesebb körű betegség-ellenállóság.
Szaporítás
A paprika nagyon korai kiültetése, azaz téli hajtatása csak ott javasolt, ahol az üvegházakban és a fóliák alatt 30°C-os hőlépcső szinten tudnak fűteni, azaz 30 fok hőkülönbséget képesek tartani, hol a legnagyobb hideg esetén sem csökken a hőmérséklet 5-10 °C alá.
Késő tavaszi, úgynevezett hideghajtatás a fűtés nélküli fóliasátrakban lehetséges, ilyen esetben a paprikát április közepén-végén ültetik ki. Ebben az időszakban a nappali meleg a napsütésből adódóan biztosítva van, viszont kritikusak lehetnek a hajnali lehűlések, emiatt a kipalántázással nem tanácsos sietni.
A kiültetés előtt – ha nem volt előhasznosítás – legalább két héttel korábban húzzuk fel a fóliát annak érdekében, hogy a talaj átmelegedjen. A hideg talajba ültetett palánta gyökeresedése lassan indul meg, gyorsan megfázik, a virágokat elrúgja. Az ültetést megelőző napokban alaposan öntözzük be a talajt.
A kiültetésre legjobbak a bimbós vagy éppen virágzó palánták. A vetéssel úgy számoljunk, hogy a palántanevelés időtartama 10-12 hét.
Palántanevelése hasonló módon történik, mint a paradicsomé, azzal a különbséggel, hogy magasabb hőmérsékleti igényéből adódóan, 2-3 °C-kal magasabb hőmérsékletet kell tartani, nappal, borús időben 20-22 °C-ot, napos időben 22-25 °C-ot, de éjjel 16-18 °C-nál ne legyen melegebb, mert megnyúlnak a palánták.
A tenyészterület meghatározása, mint az ültetés időpontjának helyes megválasztása, döntő a termesztés sikerére szempontjából. Általános tapasztalat, hogy a kertészek és kertészkedők több növényt ültetnek az ideális tőszámnál, ebből adódóan egy idő után a növények beárnyékolják egymást, sűrűségük miatt nehezebben kezelhetők.
Tőelrendezési variációk
A hagyományos „bokor” (támrendszer nélküli) termesztéséhez a következő tőelrendezési variációkat javasoljuk:
Ágyásszerű ültetésnél, determinált fajtákat: 30×30 cm (11 db/m2), 4 sor után egy szélesebb 60 cm-es művelő utat kell hagyni (1. kép).
Ikersoros elrendezésnél, determinált (csokros) fajtákat: 50+20×20 cm (14,3 db/m2), 50+20×25 cm (11,4 db/m2), 40+20×15 cm (22,2 db/m2), 40+20×20 cm (16,6 db/m2).
Kordonos termesztésnél (huzalok között nevelt) determinált és folytonnövő fajták esetében:
- 40×20 cm (11 db/m2) vagy 50+20×30 cm (9,5 db/m2) (2. kép);
- Támrendszeres termesztéshez, folyamatos növésű fajtákhoz javasolt tenyészterület:
- Egy szárra történő nevelés esetén: 80×20 cm (6,2 db/m2) vagy 80×25 cm (5,0 db/m2)(3. kép).
- Kétszárra történő nevelés esetén: 80×40 cm (3,1 db/m2) vagy 80×50 cm (2,5 db/m2).
Az ültetéskor ügyeljünk, hogy a tápkocka, illetve a cserép belső széle a talaj felszínével kb. azonos mélységbe kerüljön. Az ültetést követően a palántákat alaposan öntözzük be, ilyenkor nem a vízpótlás a cél, a gyökerekhez kell mosatni – iszapolni – a talajt amiatt, hogy ne maradjon levegő a gyökerek körül, ami a fejlődésük megindulását lassítja.
A kiültetett, támrendszer mellett nevelt paprika esetében a legelső és nagyon fontos fitotechnikai munka a növények zsineghez történő rögzítése (4. kép).
A növény egészségi állapotát is jellemző növénykondíció, az intenzív zöldségtermesztésben már általánosan használt, de kisebb gazdaságokban, saját ellátásra szakosodott kertészetekben sajnos nem egészen tisztázott fogalom.
A cél a jó kondíció
A jó növénykondíció nem azonos a vastag szárral, nagy lombozattal. A túlöntözött és túletetett növény élettani szempontból hasonló a túlhízott emberhez. Sajnos gyakran, az ismeretek és tapasztalatok hiányában a jó kondíció fogalma keveredik a túltápláltsággal.
Öntözéssel, trágyázással, a klimatikus tényezők szabályozásával, azaz az ökotechnikai, és fitotechnikai munkákkal ennek a nem sovány (satnya) és nem kövér (buja) növényhabitusnak, a jó kondíciójú növénynek a kilakatására kell törekedni.
A fajta ismeretében a kertésznek kell a környezeti tényezők szabályozásával a növény generatív és vegetatív egyensúlyát fenntartani, vagyis azt a lomb és termés arányt kialakítani, amelynél a fajta adott körülmények között a teljesítő képességének maximumát adja.
Melyek azok a környezeti tényezők és technológiai elemek, amelyek a növény fejlődését az egyik vagy a másik irányba mozdítják el? Milyen stressz hatásokkal érhető el a kedvező termés/lomb arány? – vetődik fel a kérdés.
| Generatív jelleget indukáló tényezők: | Vegetatív jelleget indukáló tényezők: |
| intenzív fény | gyenge fény |
| alacsony léghőmérséklet | magas léghőmérséklet |
| hőmérséklet ingadozás | kiegyenlített hőmérséklet |
| alacsony levegő-páratartalom | magas páratartalom |
| kevés víz (átmeneti vízhiány) | sok víz |
| sok nitrogén | kevés nitrogén |
| sok foszfor | foszforhiány |
| magas EC | alacsony EC |
| gyökerek sérülése | folyamatos gyökérnövekedés |
| nagy tenyészterület | sűrű növényállomány |
Az említett tényezők között vannak, amelyek könnyen, akár szabadföldi körülmények között is szabályozhatók, mások változtatása bonyolult, költséges, nehezen kivitelezhető még fűtött fólia alatt vagy üvegházban is.
A fenti tényezők iránti érzékenység (stresszérzékenység) a növény fejlettségéhez, korához, egészségi állapotához, a fajtához kötődik, továbbá a többi tényező jelenlététől függően változik!
Jó példa erre a nitrogén-túladagolása, mint stresszhatás. Ha a nitrogéntúltrágyázás jelentős mennyiségű víz jelenlétében történik, akkor vegetatív növekedést, buja, túltáplált növényi habitust generál, ha vízhiány mellett adunk sok nitrogént (sóstressz, magas EC), akkor intenzívebb virágzást vált ki, de egy határon túl satnya, gyenge fejlődést.
