Az utóbbi években sokat hallottunk az öntözés fontosságáról, az öntözővíz mennyiségi kérdéseiről, a kijuttatási technikákról. Ezek a kérdések a növény optimálisabb vízellátottságát célozzák. A minőségi szempontok azonban háttérbe szorultak, pedig a termesztés gazdaságosságát és fenntarthatóságát a jövőre nézve is befolyásolják. Sok esetben nincsen mód a vízforrások között válogatni, azonban ilyenkor is érdemes tisztában lenni a várható és feltételezett hatásokkal, hogy azokat a termesztés során bizonyos mértékig korrigálhassuk. Ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy választhatunk a vízforrások között, tudatosan segíthetjük a termesztést vagy kötünk kompromisszumokat.
A víz minőségét, vagyis a benne található összetevőket kizárólagosan a földi kölcsönhatások szabják meg. A csapadékvíz a légkör összetevőivel találkozik, azok részben beoldódnak, a talajra jutva még csekély az anyagtartalom. A talaj/termőréteg oldható anyagai (talajalkotók, tápanyagok, szennyező anyagok) a körülmények és az oldhatósági viszonyok függvényében gyorsan megjelennek a vízben. Végül a domborzati/hidrológiai viszonyoktól, a talaj vízbefogadó képességétől függően felszíni vagy felszín alatti víztestekben jelenik meg az eredendően alacsony oldottanyag-tartalmú víz. Minden felszíni és felszín alatti, természetes vagy mesterséges összetevő „lenyomatot hagy” a vízen, módosítja annak összetételét, emeli anyagtartalmát. Minél több kölcsönhatás után találkozunk felhasználóként a vízzel, annál változatosabb összetételre, nagyobb koncentrációkra és szennyezettségre kell számítanunk.
Melyek a kertészeti felhasználás legfontosabb vízminőségi mutatói?
Sótartalom
Elektromos vezetőképességben, vagyis EC (mS/cm) értékben adjuk meg. Minden oldott formájú és ionos szerkezetű alkotó jelenlétére utaló összegző adat, amelyből főleg a szervetlen ionalkotók mennyiségére következtethetünk. Öntözött kultúrákban gyakran a tápanyag-kijuttatás is oldott formában történik (tápoldatos termesztés), ami egyenletes és szabályozott fejtrágyázást is jelent a víz kijuttatása mellett. A tápoldatkészítés alapja az öntözővíz, aminek a sótartalma a tápoldat EC-értékét alapvetően megszabja. Az öntővíz sótartalmára „rakódnak” a műtrágyák által hozott sók, tehát alacsony sótartalmú öntözővízből lehet alacsony EC-értékű, mégis kedvező tápelemarányú oldatot készíteni. Ha magasabb sótartalmú vízhez adjuk a tervezett tápsókat, oly mértékig képes az oldat EC-értéke megugrani, hogy az már káros lehet az adott növénynek.
Hidrokultúrás termesztésben a só hatása azonnal megmutatkozik a növény fejlődésében, zavar támad a víz- és tápanyag felvételben, túlsúlyba kerül a generatív fejlődés, végül is a termés mennyiségében és minőségében is károsodik. Talajon a só hatása csak lassabban válik egyértelművé, a felhalmozódása egy folyamat eredménye, ami szintén termésdepresszióban fog megnyilvánulni, de a talaj fölös sótartalmától már igencsak nehéz megszabadulni. Minél kötöttebb a talaj, annál kevésbé működik a talaj kimosatása. Ráadásul ennek is csak akkor van szakmai alapja, ha alacsonyabb sótartalmú vízzel tudjuk kimosni. Ezért talajon termesztésnél a téli csapadékos időszakra a fóliaborítás eltávolítása jót tesz a káros sók kimosódásának. A különböző zöldségfajok sóérzékenysége igencsak eltérő, de nem csupán a faj, hanem a fajta és a termesztés egyéb körülményei is szerepet játszanak a sótolerancia alakulásában. Szakirodalmi és kísérleti úton megállapított határértékek állnak rendelkezésünkre, melyek a zöldségnövények gyökérzónában mért sótartalma és a termés mennyisége közötti összefüggésre utalnak. Az 1. táblázat a sótartalom termést befolyásoló szerepére kíván rámutatni irodalmi adatok alapján.
| Növény | Határérték | |
| 100 % termés mS/cm |
50 % termés mS/cm |
|
| Paprika | 1,5 | 5,1 |
| Paradicsom | 2,5 | 7,6 |
| Uborka | 2,5 | 6,3 |
| 1. táblázat: A gyökérzónában mért sótartalom és a termés mennyisége közötti összefüggés | ||
Kloridtartalom
Gyakran hallunk arról, hogy az „én vizem nagyon klóros” – ez öntözővíz-minőségi szempontból nem helytálló megfogalmazás, ugyanis a vizeket fertőtlenítési céllal szokás klórozni, ami ténylegesen szabad formájú klór (Cl2) jelenlétét feltételezi. Ami kertészeti felhasználásban gondot okozhat, az a kloridion (Cl–) túlzott mértékű jelenléte. Minden természetes vízben előfordul a kloridion, de ez ritkán éri el a kifogásolható határértéket (ez nem haladja meg általában a 20 mg/l értéket). Az emberi eredetű szennyezések (talaj, víz) következtében, főleg az ásott és sekély fúrású kutak vizeiben) olyan mértékű lehet a kloridion jelenléte (akár 50-200 mg/l), ami már akadályozza a termesztést, toxikus szintet jelent a növények számára, sőt a gyökérzóna sótartalmát túlzottan magas szinten tartja. A zöldségnövények egészen eltérően viselik a magas kloridtartalmat: míg a paprika, kabakosok, hagymafélék nagyon érzékenyek, a paradicsom, káposztafélék kevésbé, a zeller és a spárga kifejezetten igényli a kloridion jelenlétét a gyökérzónában. Általános vizsgálati tapasztalat az is, hogy a nagyobb kloridtartalmú vizeknek a pH-értéke alacsonyabb, inkább kissé savasba hajló kémhatásúak.
Nátriumtartalom
A nátrium szintén természetes összetevője a vizeknek, ásványi anyagok beoldódásával jut be. Emberi szennyezés szintén emelheti a koncentrációját (pl. kommunális eredetű szennyvíz), de a legnagyobb gondot talajon termesztésben jelenti, ahol káros talajromboló, szikesítő hatású, ugyanis a talajkolloidokon az egyéb kationokat (pl. kalciumiont) lecseréli és jelentősen megváltoztatja ezzel a talaj szerkezetét, működését, tápanyag- és vízgazdálkodási jellemzőit. Kertészeti termesztésben ez csak talajon jelentkezik, más termesztő közegek cseréje megoldja ugyan a szikesedési problémákat, de mégis a nagy nátriumtartalom megzavarja a többi kation (kálium, kalcium, magnézium stb.) felvételét egyúttal a sótartalmat is magas értéken tartja.
Vas- és mangántartalom a tápoldatozásban
A víz magasabb vas- és mangántartalma (<2 mg/l) a növény táplálása szempontjából általában nem problémás, sőt ebben a koncentrációtartományban a vas- és mangántartalom kimondottan szükséges. Magas vastartalom mellett azonban könnyen előfordulhat, hogy a tápoldat-kijuttatás során a rosszul oldódó foszfátok kicsapódása vagy vas-oxid formában történő kiválás miatt a szűrő és elosztó rendszerek eltömődnek. A vas okozta eltömődésre főleg azoknál a kútvizeknél kell számítani, melyek pH-ja 7 körüli, a rétegvíz homokos vagy szerves anyagot is tartalmazó talajjal érintkezik. A Fe2+ redukált forma, oxigén hiányában teljesen vízoldható, de vasbaktériumok (pl. Gallionella sp., Leptothris, Sphaerotilus, Pseudomonas, Enterobacter) jelenlétében vízben oldhatatlan vöröses-barnás Fe3+-ionná oxidálódik.
A kicsapódó ionok körül megjelenő nyálkás baktérium telepek szintén összefüggésbe hozhatók a csepegtető testek eltömődésével. A mangán gyakori kísérője a vasnak, nagyobb nyomáson a mangántartalmú kőzetek oldódásával kerül bele a rétegvizekbe. A felszín alatt képes oldott formában maradni, de a felszínre jutva a Mn2+ oxidálódik és nehezen meghatározható összetételű, fekete csapadék formájában kicsapódik az oldatból. A vas és mangán okozta eltömődési hajlamot befolyásoló vízminőségi tulajdonságokat Nakayama (1991) foglalta össze (2. táblázat).
|
Kémiai tényezők |
Eltömődési hajlam | ||
| Kicsi | Közepes | Nagy | |
| pH | <7 | 7-8 | >8 |
| Összes oldott só, mg/l | <500 | 500-2000 | >2000 |
| Mangán, mg/l | <0,1 | 0,1-1,5 | >1,5 |
| Vas, mg/l | <0,2 | 0,2-1,5 | >1,5 |
| H2S, mg/l | <0,2 | 0,2-2,0 | >2,0 |
| 2. táblázat: A csepegtető testek eltömődési hajlama a vízminőség kémiai tényezőinek függvényében (Nakayama, 1991 nyomán) | |||
Emiatt a vas és/vagy mangántalanítás előzetes laboratóriumi vizsgálatok alapján a víz előkészítő műveleti sorba szükség esetén beiktatandó.
Hidrokarbonát hatása a termesztésre
A hidrokarbonát természetes összetevője a vizeknek, a termesztésre alapvetően nem lenne hatása, de a víz kémhatását lényegesen befolyásolja, így közvetetten kihat a tápanyagok felvehetőségére is. Az öntözővíz hidrokarbonát-tartalmának növekedése a pH-emelkedését segíti a talajban vagy a közegben. A karbonát/hidrokarbonát rendszer felhasználható a tápoldat pufferolására, a termesztő közeg/talaj kémhatásának állandósítására. A hidrokarbonát-tartalom 50-100 mg/l értéken tartása megfelelő (gyengén savas, semleges) kémhatást teremt a gyökérzet számára, ami jó tápanyag-ellátottság esetén kellően felvehető formát biztosít a tápelemekből. Ezért a laboratóriumi vízvizsgálatok egyik fontos célja, hogy a hidrokarbonát-tartalmat savval szabályozva, megállapítsuk a szükséges savmennyiséget. Általános szabály, hogy 1 dl 60 %-os salétromsav 1 m3 vízhez adagolva 80 g hidrokarbonátion-tartalmat tud közömbösíteni. Mindeközben nő az oldat nitrogéntartalma, ami ebben az esetben kb. 5 dkg ammónium-nitrát nitrogéntartalmának felel meg (nitrát formában).
Milyen vízforrásokkal dolgozhatunk?
A termesztés szempontjából elérhető leggyakoribb vízforrások a felszíni vizek (tavak, csatornák, esetleg folyók vizei) és felszín alatti vizek. Felszín alatti vizeknél minőségi szempontból el kell különítenünk a talajvizeket és a rétegvizeket. Talajvizek az első vízzáró réteg vizei, a 20 méternél sekélyebb víztestek vizei tartoznak ide (ásott és fúrt kutak). A rétegvizek 20 méternél mélyebben, a geológiai és hidrológiai viszonyoktól függően rétegesen helyezkednek el. Ezeket a vizeket csak előzetesen megtervezett és engedélyezett kutakkal szabad kitermelni. Ennek az a szakmai alapja, hogy a felszín felőli esetleges szennyezésektől védjük, hiszen a legértékesebb, legtisztább, hosszú távú víztartalékunkról van szó.
Termelői, vízfelhasználói oldalról a három víztípus minőségi megítélése egészen eltérő. A különbségek az összetétel állandóságában és a környezeti szennyező hatásokban keresendők. A felszíni vizek folytonosan kitettek minőséget befolyásoló hatásoknak: hozzáfolyások, vízkivétel, csapadék, bemosódás, hígulás, töményedés folyamatosan módosítja az összetételt. Felszíni vizek kertészeti felhasználása esetén jó az állandó óvatosság, legalább heti rendszerességgel végezzünk sótartalom mérést (EC), ami a nagyobb változásokra felhívja a figyelmünket. A talajvizek kutjairól elmondhatjuk, hogy vizeik csak nagyobb kompromisszumokkal ajánlhatók kertészeti kultúrákban, ugyanis nemcsak jelentős mennyiségű tápanyagot, hanem akár toxikus mértékig felhalmozott káros anyagokat is tartalmazhatnak.
Homokos talajokon még jelentősebb a bemosódás, itt gyakran annyira nagy sótartalmú vizeket találunk, hogy műtrágyát már nem is tehetnénk bele, tehát ez a korlátja a tápoldatozásnak. A rétegvizek regionális különbségeket mutatnak, nagyobb tájegységekre vetítve is a jellegük állandó, így pl. a Dél-Alföldön a nátriumos-hidrokarbonátos rétegvizek a jellemzőek. A talajvizek is változékonyabbak, évente ajánlható a laboratóriumi ellenőrzésük. A rétegvizek kémiai jellege állandóbb, ezeket kétévente célszerű ellenőriztetni.
Ne feledjük azt a gyakorlati és elméleti úton is igazolást nyert tapasztalatot, hogy minél jobb az öntözővizünk, annál jobban érvényesülnek a kiadott tápanyagok. Minden veszendőbe ment tápanyag rontja a gazdálkodásunk eredményeit egyúttal a környezetre is káros hatású!
Rácz Istvánné dr.
SZIE GAEK Tessedik Campus, Víz- és Környezetgazdálkodási Intézet, Szarvas
Terbe Tibor
SZIE GAEK Tessedik Campus, Szarvas
