Vajon mi lesz a Földet mérgező, egyre növekvő úszó szemétsziget sorsa? Ki a felelős érte? És hogyan lehet felszámolni? Egyáltalán, hogyan, miként keletkezett?
A Csendes-óceán északi részén úszó szemétsziget az óceánba és a tengerekbe dobott hulladékból épült fel az elmúlt évtizedek folyamán. Mérete oly hatalmas, hogy Észak-Amerika nyugati partjaitól Japánig terjed (úgy tartják, nagyobb, mint Texas) – és több kisebb „szigetből” áll.
Ez a terület egyfajta konvergenciazóna, ahol a Csendes-óceán déli részéből származó meleg áramlatok találkoznak az Északi-sarkvidékről származó hidegebb áramlatokkal. A zóna működéséből fakadóan a tengerbe dobált és itt összegyűlt hulladék az egyik szigetről a másikra rakódik. A szemétszigeten felhalmozódó hulladék nagy része biológiailag nem lebomló, így például a műanyag szemét nem képes elporladni, csak kisebb-nagyobb darabokra törni.
Látható-e az űrből?
A szemétszigetet valójában nem úgy kell elképzelni, mint egy hagyományos szigetet, ami műanyag flakonokból és jégkrém papírokból áll, sokkal inkább olyan foltokként, amelyek apró műanyagdarabokból, ún. mikroműanyagokból állnak – amelyek szabad szemmel nem mindig láthatók.
Ez persze semmit sem szépít a szemétfolt környezetkárosító voltán, sőt, csak veszélyesebbé teszi, hiszen nem látja a Google, de a műholdfelvételek sem. A szennyeződés miatt azonban ebben a térségben a víz zavarosnak tűnik, amelyben fel-felbukkannak a kisebb-nagyobb tárgyak, közöttük halászati eszközök, műanyag háztartási hulladékok, zacskók és flakonok, valamint nem kevés cipő.
Az óceánkutatók feltételezik, hogy a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt alatt maga, a tengerfenék is egy hatalmas kiterjedésű víz alatti szemétkupac lehet, hiszen a vízbe dobált hulladék mintegy 70 százaléka lesüllyed az óceán fenekére.
A szemétsziget felfedezője
A szemétfoltot (amelynek létrejöttét sok-sok évvel korábban megjósolták a kutatók) egy Charles Moore nevű versenyhajó-kapitány fedezte fel, amikor Hawaii-ból Kaliforniába hajózott, egy vitorlásversenyt követően. A kapitány emlékei szerint, a területen áthajózva ő és a legénysége egyszer csak azt vette észre, hogy a hajót több millió műanyag veszi körül.
Hogy ez a mennyiség (amely sajnos folyamatosan növekszik) valójában mekkora, azt egyelőre senki sem tudja. A Csendes-óceán ezen része egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy a tudósok alaposan átvizsgálhassák. Ráadásul nem minden szemét úszik a felszínen. A sűrűbb törmelék néhány centiméterrel vagy akár több méterrel is a felszín alá süllyedhet, így szinte lehetetlen megmérni a folt tényleges kiterjedését.
Ki a felelős mindezért?
A becslések szerint az óceánban lévő műanyag 80 százaléka szárazföldi forrásokból származik, a fennmaradó 20 százalék pedig hajókról és más tengeri forrásokból ered. Ezek az arányok azonban régiónként eltérőek. Egy 2018-as tanulmány szerint a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt tömegének közel felét szintetikus halászhálók teszik ki, ami nagyrészt az óceáni áramlatok dinamikájának és a Csendes-óceánban megnövekedett halászati tevékenységnek köszönhető.
A Nap egyre apróbb és apróbb darabokra bontja a vízben úszó műanyagokat – ezt a folyamatot fotodegradációnak nevezik. A legtöbb ilyen törmelék a műanyag zacskókból, műanyag vizes palackokból és hungarocell poharakból származik. Ez a tengeri törmelék rendkívül káros a tengeri élővilágra. A teknősök például gyakran összetévesztik a műanyag zacskókat a medúzákkal, a kedvenc táplálékukkal.
Az albatroszok a műanyag pelleteket összetévesztik a halikrával, és azzal etetik a fiókáikat, amelyek vagy éhen halnak vagy megbetegednek emiatt. A fókák és más tengeri emlősök különösen veszélyeztetettek, mivel belegabalyodnak és gyakran belefulladnak a kószán sodródó, szemetekkel teli műanyag halászhálókba – ezt a jelenséget „szellemhalászatnak” nevezik.
A szemétfolt a tengeri tápláléklánc működését is megzavarja, hiszen a végtelennek tűnő szemétfolt megakadályozza, hogy a napfény elérje a vízfelszín alatt élő planktonokat és algákat, vagyis azokat az „autotrófokat”, amelyek képesek az egyszerű szervetlen anyagokból bonyolult szerves vegyületeket felépíteni.
Ha azonban ezek az élőlények elpusztulnak, a velük táplálkozó halaknak és teknősöknek kevesebb táplálék jut. Ha ezek populációi is lecsökkennek, kevesebb lesz a csúcsragadozók tápláléka is, így a tengeri halak és az ún. tenger gyümölcsei előbb-utóbb nem, vagy csak aranyárban lesznek elérhetőek az emberek számára.
Mi oldódik ki a műanyagokból?
A fent említett veszélyeket súlyosbítja az a tény, hogy amint a műanyagok a fotodegradáció révén lebomlanak, színezékek és vegyi anyagok, például biszfenol A (BPA) oldódnak ki belőlük, amelyek környezeti és egészségügyi problémákhoz vezetnek. Ezek a vegyi anyagok a tengeri élővilág által belekerülhetnek a táplálékláncba.
Eltüntethető-e ez a sziget?
Mivel a Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget messze van a környező országok partvonalától, egyetlen nemzet sem vállalja a felelősséget érte és nem hajlandó megfinanszírozni a térség megtisztítását. Charles Moore, a szemétsziget felfedezője szerint a szemétfolt eltakarítása „csődbe vinne minden országot”, ami megpróbálkozna vele.
A szemétfolt növekedése mellett számos környezetvédő, híresség és több nemzetközi szervezet is kardoskodik, de az eltakarításáról sajnos senki nem beszél. A szakértők szerint a tengeri hulladék eltakarítása nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Sok mikroműanyag ugyanis ugyanolyan méretű, mint a kisebb tengeri állatok, így a szemét begyűjtésére tervezett hálók ezeket az élőlényeket is csapdába ejtenék.
Még ha sikerülne is olyan hálókat tervezni, amelyek csak a szemetet szűrik ki, az óceánok mérete miatt ez a munka túlságosan időigényes lenne ahhoz, hogy belevágjanak. A Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal Tengeri Hulladékgyűjtő Programjának becslése szerint ha 67 hajó egy évig folyamatosan dolgozna, akkor ez idő alatt a Csendes-óceán északi részének kevesebb mint egy százalékát tudnák megtisztítani. Könnyű kiszámolni, hogy akkor a maradék 99%-ra hány évet kellene az emberiségnek rászánnia…
Mit mutattak a drónok?
Számtalan expedíció hajózott már át a Nagy Csendes-óceáni Szemétszigeten. Charles Moore, a szemétsziget felfedezője, saját környezetvédelmi szervezetén, az Algalita Tengeri Kutatási Alapítványon keresztül továbbra is felhívja a figyelmet a problémára. Egy 2014-es expedíció során Moore és csapata légi drónokat használt arra, hogy felülről felmérje a szemétsziget kiterjedését. A drónok megállapították, hogy a korábban mértnél 100-szor több műanyag úszik a vízen.
A tudósok és a kutatók egyetértenek abban, hogy az eldobható műanyagok használatának korlátozása vagy megszüntetése és a biológiailag lebomló erőforrások használatának növelése lenne a legjobb módja annak, hogy megakadályozzák a Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget további növekedését.
Az olyan szervezetek, mint a Plastic Pollution Coalition és a Plastic Oceans Foundation arra ösztönzik a magánszemélyeket, a gyártókat és a vállalkozásokat, hogy a mérgező, eldobható műanyagokról áttérjenek a biológiailag lebomló vagy újrafelhasználható anyagokra.
