A mézeskalács színes története

A kérdésre a megoldást maga a méz jelenti, amely a világ legtöbb részén megtalálható, és amelynek magas cukortartalma már akkor alkalmassá tette ételek édesítésére, amikor még cukrot nem tudtak előállítani. 

Valószínűleg már időszámításunk előtt több ezer évvel készítettek lisztből, vízből és mézből forró kövön sült édességet, de az első mézeskalácsokat szász telepesek, valamint méhészkedéssel foglalkozó szerzetesek sütötték.

Magyarországon német hatásra jelent meg a 17. században, amikor az első mézeskalácsos céheket megalapították, az elsőt 1619-ben Pozsonyban. Innen terjedt tovább a Felvidékre és Erdélyre, majd a 18. században az Alföldön is elterjedtek a mézeskaláccsal foglalkozók céhei.

A mézeskalács eredetileg három alapanyagból, lisztből, mézből és cukorszirupból állt. A tésztát képzőművészeti értéket képviselő negatív vésetű faformákba, úgynevezett ütőfákba nyomták bele, amelyeket a fafaragáshoz értő mesteremberek vagy rézmetszők készítettek. 

Szintén mézeskalács tésztából sütötték az ejzolt tésztákat. Ezeket fémszaggatóval vágták ki, sütés után pirosra festették, és színes masszával (ez volt az ejz), esetleg tükrökkel díszítették. A legkedveltebb forma a szív, a huszár és a pólyás baba volt, amit vásárfiaként vagy szerelmi ajándékként kínáltak.

A mézeskalács céheknek végezetül a répacukorgyárak tették be a kiskaput, amikor a cukor olcsóvá és nagy tömegben elérhetővé vált: a céhek működése 1872-ben, az első ipartörvénnyel megszűnt, és napvilágra kerültek a titkos receptek.

A mézeskalács-készítés mint hivatás nagyrészt talán megszűnt, de ez az egyszerű, változatos formában előforduló sütemény örök kedvenc maradt, és új hozzávalókat is kapott, mint a fahéj, gyömbér, különféle magok stb. Évről évre tömegek állnak neki gyúrni és formázni és sütni és díszíteni – hol művészi tudatossággal, hol bájos ügyetlenséggel – karácsony előtt a mézeskalácsot.

^{(Fotó: kaboompics/Pixabay)}