A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás a gazdaságokban egyre kevésbé egyetlen új fajta vagy technológiai elem bevezetését jelenti. Sokkal inkább azt kell megtalálni, hogyan tartható a víz a talajban, mikor érdemes öntözni, és mely növény képes gazdaságosan termelni a megváltozott körülmények között.
Erre ad érdekes példát Burkina Faso, ahol olyan területen kezdtek üzemi méretben ananászt termeszteni, amelyet korábban aligha tartottak alkalmasnak erre. A száheli tapasztalat azért figyelemre méltó, mert a siker mögött nem kedvezőbb időjárás, hanem tudatosan átalakított termesztéstechnológia áll.
A termőhely adottság, a technológia változtatható
Oumarou Compaoré 2018-ban kezdett ananásztermesztésbe Bobo-Dioulasso közelében. A térség talaja helyenként homokos, köves, az időjárást pedig hosszú száraz időszakok és erős hőterhelés jellemzi. A környéken hagyományosan gyapotot, kukoricát és cirokot termesztenek, így az ananász megjelenése eleinte inkább kísérletnek számított.
A gazdaság azonban mára mintegy 50 hektáron foglalkozik a növénnyel, és más termelők is követték a példát. A térségben száz körülire becsülik az ananásztermesztéssel próbálkozó gazdák számát.
Az ananász ebből a szempontból érdekes növény. CAM-típusú fotoszintézise miatt a szén-dioxid felvételének jelentős része éjszaka történhet, amikor kisebb a párologtatási veszteség. Ez jó vízhasznosítást tesz lehetővé, de nem jelenti azt, hogy a növény víz nélkül is biztonságosan termeszthető. A tartós vízhiány a növekedést és a gyümölcs tömegét is visszavetheti.
Nem több víz kell, hanem pontosabb vízgazdálkodás
A burkina fasói gazdaságban ezért az öntözés a technológia egyik kulcseleme. A víz egy részét kútból biztosítják, a nagy hőség idején pedig hűvösebb esti időszakban öntöznek. Ennek jelentősége túlmutat azon, hogy egyszerűen vizet juttatnak a növényekhez: szélsőséges körülmények között az időzítés és a veszteségek csökkentése legalább ilyen fontos.
Más termőhelyeken végzett kísérletek is azt mutatják, hogy az ananásznál jól használható a csepegtető öntözés, különösen ott, ahol korlátozott a rendelkezésre álló vízkészlet. A vízellátást ugyanakkor a növény fejlődési szakaszához és a talaj tényleges nedvességéhez kell igazítani. Egy indiai kísérletben például a legnagyobb számított vízigény 0,67 liter volt növényenként és naponta, de a csapadékos időszakban az öntözést teljesen leállították, mert a talajnedvesség elegendőnek bizonyult.
Ez fontos különbség: az alkalmazkodás nem feltétlenül több öntözést jelent. Sok esetben éppen a kijuttatott víz jobb hasznosítása adja a tartalékot.
A talaj felszínén is sok víz elveszhet
Száraz, erősen felmelegedő termőhelyen ezért a talajtakarás szerepe is felértékelődik. A takarás mérsékelheti a talaj párolgási veszteségét, egyenletesebbé teheti a gyökérzóna nedvességét, miközben a gyomosodást is visszaszorítja. Ananásznál végzett vizsgálatokban a talajtakarás és a csepegtető öntözés kombinációjával javítani lehetett a vízhasznosítás hatékonyságát.
Ez azonban nem másolható át változtatás nélkül minden termőhelyre. Ahol az év egyik részében kevés, máskor viszont nagy mennyiségű csapadék érkezik, a takarás módját úgy kell megválasztani, hogy az intenzívebb esők vize is be tudjon jutni a talajba. A víztakarékosság tehát nem egyetlen eszköz, hanem az öntözés, a talajállapot, a takarás és a helyi csapadékviszonyok összehangolása.
A hosszú tenyészidő növeli a kockázatot
A száheli példa gazdasági oldalról sem egyszerű sikertörténet. Az ananász termesztési ciklusa hosszú, akár két évig is eltarthat, miközben az öntözőrendszer, a kút, a tápanyag-utánpótlás és a szállítás jelentős beruházást igényel. A termelő tehát hosszú időre köti le a területét és a tőkéjét.
Compaoré új ültetvényein mintegy 60 ezer palántát telepítettek, amelyektől 60–75 tonna termést várnak. A piac egyelőre kedvező, mert a helyben termelt ananász iránt erős a kereslet, és a termelők szerint sok esetben már betakarítás előtt vevőt találnak a gyümölcsre.
Képek: Pixabay.
Szereti az Agrofórum cikkeit? Állítsa be, hogy gyakrabban jelenjenek meg a Google keresőben!
