Románia vidéki tájait még ma is aranyszínű, könnycsepp alakú szénakazlak díszítik, melyek évszázadok óta a fenntartható, biodiverzitást őrző mezőgazdaság szimbólumai. A gépesítés térhódítása és a fiatalok elvándorlása azonban ezt az élő örökséget is a kihalás szélére sodorja.
A kelet-erdélyi hegyvidék falvaiban még él az a mezőgazdasági hagyomány, amelynek látványos eleme a három méter magas, gondosan formált szénakazal. Ezek nemcsak a helyi gazdálkodás részei, hanem egy olyan termelési rendszer sarokkövei, amely évszázadokon át a tájjal összhangban működött.
A családok közösen, a nyári hónapokban kaszálják le a derékig érő füvet, amelyet a napon szárítanak, majd gondosan kazlakba raknak. A kézi kaszálás, szénaforgatás és kazalépítés közösségi munka: gyermekektől nagyszülőkig mindenki kiveszi a részét belőle.
Ez a munkaigényes folyamat nemcsak a téli takarmány biztosítását szolgálja. Az így fenntartott kaszálórétek rendkívül gazdag élővilágnak is otthont adnak. Egyes kutatások szerint ezek az ökoszisztémák még a természetvédelmi területeknél is gazdagabb biodiverzitással bírnak.
Európa utolsó vadvirágos rétjei?
Románia azon kevés európai országok egyike, ahol a hagyományos mezőgazdaság még jelentős területeken fennmaradt.
Az ilyen kézzel kaszált, trágyával művelt rétek több mint száz növényfajnak adnak otthont, köztük például a réti boglárkának, katángnak vagy borzas büröknek. A májustól júliusig tartó virágzás idején ezek a rétek hemzsegnek beporzóktól, lepkéktől és más rovaroktól.
A brit természetvédelmi adatok szerint az Egyesült Királyság kaszálórétjeinek 97%-a eltűnt a 20. század során – Románia viszont egyelőre őrzi ezt az örökséget. Kérdés, hogy meddig.
Gépesítés és elvándorlás: gyorsuló hanyatlás
A gyimesbükki Sarig Attila családja már négy generáció óta gazdálkodik a helyi kaszálókon. Elmondása szerint a technológiai változás elképesztő ütemű: „Háromszáz évig alig változott bármi. Most harminc év alatt minden megváltozott – és az utóbbi években szinte villámcsapásszerűen.”
A kisgépek, majd traktorok megjelenésével és a fizikai munkaerő hiányával a gazdák kénytelenek voltak gépesíteni. A fiatalok elvándorolnak, sokszor nem marad, aki kézzel lekaszálja a rétet, vagy segítsen a kazalrakásban.
Az eredmény: egyre több rét marad lekaszálatlanul, a kaszálás elmaradása pedig a biodiverzitás gyors csökkenéséhez vezet.
Magyar párhuzam: régi technika, új kihívás
Hasonló folyamatok figyelhetők meg Magyarországon is. Az Őrség, a Zemplén vagy a Bükkalja térségeiben még fellelhetők kaszálórétek, de a hagyományos kézi kaszálás szinte teljesen eltűnt. A rétek fenntartása – korábban önérdekből végzett gazdálkodás – ma már inkább természetvédelmi célkitűzés.
A hazai nemzeti parkok több helyen is működtetnek gyepkezelési programokat, amelyek célja a természetes élőhelyek fenntartása kaszálással. Ezek azonban nem képesek pótolni a működő paraszti gazdaságok tájhasználatát.
Kinek fontos a rét?
A román Fundația ADEPT civil szervezet 30 ezer hektárnyi kaszálórét kezelésében segít az erdélyi Szászföldön, mintegy 5000 kisgazdával dolgozva. Céljuk, hogy a gazdák pénzügyi támogatáshoz jussanak, termékeik piacra találjanak, és legyen motivációjuk a tájhasználat folytatására.
Értékmentés vagy emlékőrzés?
A szénakazlak és kaszálórétek eltűnése nemcsak kulturális veszteség. Egy olyan gazdálkodási forma pusztul el, amely példát mutat a természettel való együttélésre. Sarig Attila így fogalmaz: „Látom, milyen érték van ebben. De az új generáció már nem látja.”
A kihívás világos: hogyan lehet a hagyományos mezőgazdaságot nem múzeumi tárgyként kezelni, hanem korszerű eszközökkel, de a tájjal összhangban továbbvinni – nemcsak Romániában.
Kiemelt kép: Pixabay.
