A napraforgónak 8-10 nagy gazdasági kár létrehozására képes betegsége van, ezek közül járványos mértékben a hamuszürke szárfoltosság jelent meg.
A tavalyi év összefoglalójában kiemelt hangsúlyt kapott a szárfoltosságot okozó három betegség látványos visszaszorulása. Ennek okát a már több éve tartó jó védekezési hajlandóságban láttam és kedvező, hogy az idei évben is folytatódott ez a tendencia.
A napraforgónak 8-10 nagy gazdasági kár létrehozására képes betegsége van, ezek közül járványos mértékben a hamuszürke szárfoltosság jelent meg. Tekintsük át a legfontosabb betegségek idei megjelenését és ezt követen szenteljünk még némi figyelmet a makrofominának.
Napraforgó-peronoszpóra (Plasmopara halstedii)
A betegség kórokozójának fertőzéséhez nem kedvezett a viszonylag száraz tavasz – így a betegség nagy potenciális veszélye ellenére nem okozott gondot.
Diaportés szárfoltosság (Diaporthe helianthi)
Ez a betegség az elmúlt évszázad utolsó két évtizedében a napraforgó hírhedt, legtöbb kárt okozó betegsége volt. Kétezerben hirtelen nagymértékben lecsökkent a kórokozó életképessége. Ezt követően elvétve még előfordult a betegség, de a nagyon csapadékos 2010-es évben sem érte el az egy százalékos gyakoriságot. Azóta észlelési szinten is csak Maroslele térségében találkoztunk vele, de az idei évben még vizsgálati célból sem sikerült beteg növényt begyűjteni.
Alternáriás szárfoltosság (Alternaria helianthi, A. helianthinficiens)
A betegség június elejétől észlelési szinten megjelent, csapadékosabb periódusokat követően terjedésnek indult, amely hamarosan lelassult, összességében csak az érés során vált általánossá a jelenléte.
Fómás szárfoltosság (Phoma macdonaldii)
Ez a szárfoltosság észlelési szinten is későn, bimbós állapotban jelent meg, alig terjedt, jelenléte az érésig alárendelt maradt.
Fehérpenészes szár- és tányérrothadás (korhadás) (Sclerotinia sclerotiorum)
Észlelési szinten viszonylag korán – június elején – egyre gyakrabban megjelent, de a száraz, meleg időjárás miatt jelenléte viszonylag alacsony szinten maradt. A micéliális fertőzésből származó, a szártő korhadását okozó tünetei is csak helyenként fordultak elő 4-5 %-nál nagyobb gyakorisággal. (Akadtak kivételek: szkleróciumokkal nagymértékben szennyezett talaj, nem okszerű növényi sorrend stb. esetén kivételesen előfordult 20 %-ot meghaladó fertőzés is.)
Szürkepenészes tányérrothadás (Botrytis cinerea)
A betegség előfordulása a termőterület nagy részén nem haladta meg az észlelési szintet.
Hamuszürke szárkorhadás (Macrophomina phaseolina)
A betegségnek kedvező száraz, igen meleg időjárásban a betegség első tüneteit viszonylag későn (július utolsó hetében) észleltük, ezt követően azonban a betegség a többségében fogékony hibrideken súlyos, nagyon gyakran 100 %-os mértékben lépett fel – egyértelműen járványról kell beszélnünk.
Napraforgórozsda (Puccinia helianthi)
A rozsda viszonylag későn lépett fel, közepes intenzitással terjedt, mértéke a közepesnél fogékonyabb és védetlen genotípusokban már mérhető kárt is képes volt okozni.
Rizópuszos tányérrothadás (Rhizopus spp.)
A betegség általában csak észlelési szinten jelent meg, komolyabb kártételről csak vetőmag-előállításban történt előfordulásánál tudunk.
*
Összefoglalva: a szárfoltosságok előfordulása alárendelt jelentőségű volt. A rendszeresen számottevő kárt okozó fehérpenészes szár- és tányérrothadás gyakorisága is elmaradt a sokéves átlagtól. Másrészről kétségtelen, hogy a hamuszürke szárkorhadás volt az évjárat legnagyobb mértékben megjelent betegsége, fellépése járványos méreteket öltött.
Megfigyelések és tapasztalatok a hamuszürke szárkorhadásról – egy feltételezés
A betegség kórokozója – a Macrophomina phaseolina – egy rendkívül polifág kórokozó, Dr. Vajna László 2009-ben 704 gazdanövényét számolta össze, azóta lehet, hogy nőtt ez a szám. Már több alkalommal is önkritikusan beismertem, hogy bár 1970-ben én írtam le a kórokozó magyarországi megjelenését, nagyon sokáig azt hittem, hogy nem okoz mérhető kárt.
Miért is? – Mert a már fiatal korban bekövetkező fertőzés virágzásig nem nyilvánul meg tünetekben – a kórokozó jelenlétét csak kórszövettani vizsgálattal tudjuk igazolni. A virágzás második felében enyhe lankadást látunk, ami hervadásba, majd kényszerérésbe megy át. 1974-ben a Bácsalmási Állami Gazdaságnál dolgoztam külső szakértőként és a gazdaság igazgatóhelyettese, Molnár János tette szóvá, hogy ha már egyszer leírtam ezt a kórokozót, talán bizony illene „rendesen” megnézni, hogy károsít-e, avagy sem?
1975-ben és 1976-ban aprólékos munkával két fajta és három hibrid állományában alapos vizsgálatot végeztünk és kiderült, hogy a fertőzés hatására a tányérátmérő 17,0 %-kal, az ezerkaszat-tömeg 26,4 %-kal csökkent. A ténylegesen visszamért termés is azt mutatta, hogy a beteg növények körülbelül 40 %-kal teremtek kevesebbet egészséges társaiknál. (Békési P. in Szendrő P. 1980. A napraforgó termesztése. Mg-i Kiadó, Bp.) Tehát a betegség nagymértékű kár okozására képes.
Ráébredve arra, hogy a késői tünetek miatt jelentéktelennek tűnő betegség mekkora kárt képes előidézni, 1977-től évente az OMMI valamelyik kisparcellás kísérletében (esetenként Tordason, de többnyire Jászboldogházán) a kísérleti állományban a szárak felvágását követően vizsgáltuk a fertőzöttséget – ugyanis a szár alsó szöveteiben megjelenő fekete áttelelő képletek – ún. mikroszkleróciumok – melyek 80-160 mikron átmérőjűek – már szabad szemmel is láthatók, így a fertőzöttség ténye megállapítható. Mivel a fajták között rendkívül nagy fogékonyságbeli különbségek voltak (1-2 %-tól 95-98 %-ig változóan) – és nem volt más védekezési mód, mint a kevésbé fogékony vagy rezisztens genotípusok preferálása – a vizsgálatokat folytattuk. Később, körülbelül tíz-tizenkét év múlva – részben a kísérletek gépi betakarítása, részben az anyagi eszközök hiánya miatt – a vizsgálatokat le kellett állítani. Azóta nem rendelkezünk hiteles információkkal a hibridek fogékonyságáról.
A betegség elleni kémiai védekezés megteremtésének reményét abban láttam, hogy amennyiben olyan csávázószer kerülne forgalomba, ami ha nem is megakadályozná, de képes lenne legalábbis későbbi időre kitolni a fertőzés létrejöttét. Ezt különösen azért tartottam fontosnak, mert tudjuk, hogy minél később következik be a fertőzés, annál kisebb a kártétel.
A betegségre történő fokozott odafigyelést az is indokolja, hogy az elmúlt 15 évben öt „makrofominás” évet jegyezhettünk fel. Ezek: 2002, 2003, 2011, 2012 és 2015 – tehát az idei esztendő.
Meggyőződésem, hogy a makrofomina reális megítélését számottevően torzítja, hogy a kórokozó trópusi eredetű – a száraz, meleg évjáratokban lép fel nagymértékben és mindig aszálykárnak minősítik a tüneteket.
2012-ben és az idén is hallom a rádióban elhangzó nyilatkozatokat, hogy „már a napraforgó sem bírja az aszályt”! Nos, a napraforgó valóban nem örül az aszálynak, de azért „Ő” nem kukorica és mint tudjuk 6 méterre képes „leküldeni” gyökereit, így igencsak szárazságtűrő. Tehát összemossuk az aszály terméscsökkentő hatását és egy alattomos kórokozó károsítását. (Mi ugyanis 1975-ben és 1976-ban egy azon parcelláról növényenként szedtük le a tányérokat és a száralap felvágása alapján állapítottuk meg a fertőzöttséget – és így derült ki, hogy milyen nagy kárt okoz ez a gomba.)
Miért tartom veszélyesnek, ha az aszályra „kenjük” a gomba „bűnét”?
Mert, ha aszálykár – ugye akkor manapság mi semmit nem tehetünk, mivel a napraforgót senki sem öntözi – ha úgy tetszik – a dolog a Mindenható felelőssége. De: ha egy gomba okozza a kárt, akkor ugyebár nekünk kellene tenni valamit! Legalább keresni az utat (1. kép)!
1. kép Közel 100 %-os makrofomina fertőzöttség – a gomba jelenlétét a szár alsó részének felvágásával, a mikroszkleróciumok jelenléte igazolja. (Ha aszálykár volna, akkor ez a még zöld és egészséges növény miért „virul”?)
Nos, lényegében ismét ott tartunk – hogy a genetikai védelem lehetőségein túl – keresni kellene a kémiai védelem lehetőségét. És ezt a csávázástól remélem…
Feltűnt, hogy ebben az évben a betegség késett az általam elvárttól. Nemcsak késett, hanem a kényszerérés folyamata is lassúbb volt, sőt a mikroszkleróciumok is kisebbek és sokkal kevésbé hatoltak fel a szárba. (Visszaemlékezve, talán már 2012-ben is érzékeltem valami ilyesmit, az egész országra kiterjedő nagy fertőzöttség ellenére.) Ahogy felidézem emlékeimet, a hetvenes-nyolcvanas évek szárfelvágásait – ma egész más a kép. És ez az érzés júliustól egyre csak erősödik: a makrofomina régen „egész más volt” (2-3. kép). Újra és újra összevetem a látottakat az emlékképekkel: a kórokozót valami gátolja. Már az előrejelzésünkben is pedzem, hogy ezek a mikroszkleróciumok szokatlanul kicsik. Augusztus 19-én a véletlen úgy hozta, hogy fiatal kollégámmal, Poós Bernáttal együtt néztük Szombathelyen a Kísérleti Állomás napraforgóját, ahol ezt a gátlást markánsan láttam. Kiderült, hogy a korábbi évektől eltérően 2014-től a napraforgó csávázását fludioxonillel végezték, ellentétben a korábbi évekkel (2014 nem volt „makrofominás év – hatását nem érzékelhettük!)
2. kép Makrofominával fertőzött szármetszet (kb. 1980-ban készült felvétel). A kórokozó felélte a bélállományt, helyette mikroszkleróciumok tömegét látjuk
Tehát: feltételezésem szerint a fludioxonil elég hosszú hatású ahhoz, hogy a fertőzés nem egész fiatal korban, hanem lényegesen később következzen be. A későbbi fertőzés miatt a micéliumok kevésbé özönlik el (alulról felfelé terjedően) a növény szöveteit és betegség „visszafogottsága” a korábbinál kisebb kártétellel jár.
(Továbbmegyek – ha a feltételezés igaz – úgy a közvetlen hatáson túl egy közvetett hatás is érvényesül: lényegesen kevesebb mikroszklerócium képződik, csökken a talajok szennyezettsége.)
Tudatában vagyok annak, hogy ez a feltételezés egyszerű megfigyelésen alapul és a kórokozóval való több évtizedes foglalkozás tapasztalataira támaszkodik. A tényleges hatás meglétéről és annak mértékéről kísérleti bizonyítékokra van szükség.
3. kép Az utóbbi években ilyen képet mutatnak a makrofominával fertőzött szártövek (2015. 08. 19. Ebergőc – Győr-Sopron megye)
Kérdezheti valaki, hogy miért írtam le mindezt ilyen részletesen?
Azért, mert jómagam nem próbálkozom meg azzal, hogy bizonyítsam ezt a teóriát. Feltételeim sincsenek meg ehhez a munkához. Ugyanakkor szeretném meggyőzni pályatársaimat – különösen a fiatal nemzedéket – hogy a felmerült kérdésekre érdemes keresni a választ, mert a válaszok egy nagy kárt okozó és széles körben elterjedt kórokozó elleni védelmet szolgálhatják.
Dr. Békési Pál c. egyetemi tanár
Szentendre
