1. Coco-de-Mer

A tengerikókusz, avagy Coco-de-Mer (Lodoicea maldivica) az Indiai-óceán nyugati részén található Seychelle-szigetek szigetvilágának mindössze néhány szigetén őshonos, és a világ legnagyobb és legnehezebb magjával büszkélkedhet (vezérképünkön).

A Coco de Mer különlegessége abban rejlik, hogy a termése nem a végleges formájában hullik le a fákról, ráadásul jobbára nem is a földre, hanem a vízbe esik. Amint a termés az óceánba pottyan (nyilván a part menti részeknél), a fenékre süllyed, ahol a külső héj idővel leválik róla, és a bomlási gázok hatására a dióbél a felszínre bukkan, amit a hullámok aztán a partra sodornak, ott lehet összeszedegetni, begyűjteni őket.

2. Kukui dió
A Kukui dió vagy más néven Kemiri dió (Aleurites moluccana) Indonéziában őshonos, azonban ma már a világ számos pontján kapható. Ezeket a diókat nem csak a délkelet-ázsiai és polinéziai konyha használja fel, hanem magas olajtartalmuk miatt gyertyaként is használják őket – innen ered az angol elnevezésük, a Candlenuts, ami szó szerint „dió-gyertyát” jelent.

Ez a diófajta ugyanis meggyújtva pontosan ugyanúgy ég, mint egy mécses. A hawaii őslakosok régen úgy használták a kukui diót, hogy pálmaágak végére kötötték és egyenként égették el őket; ily módon ezek a termések nem csupán fényt adó, de hatékony időmérő eszközként is funkcionáltak.

3. Kóladió
Bár ma már a világ szinte minden részén ismerik és szereti az emberek a kólát, mégis csak kevesen tudják, hogy a „forrás”, a Cola vera és Cola acuminata fa Afrika nyugati és középső részén őshonos. Nyugat-Afrikában ma is előszeretettel használják a kesernyés, természetes koffeintartalmú kóladiót, amelyből például az ott élő Ibo törzs teaszerű italt főz, és azzal kínálja meg a faluba látogató turistákat, akik ily módon egy egész másfajta kólát kapnak, mint amit otthon megszoktak.

4. Vörös dió
Az egyik legszebb dió a vörös dió, amelyben a dióbél színe a cseresznyepirostól a cékla-bordóig változik. A vörös dió előállításához nem használtak géntechnológiát, csak egy kevés mezőgazdasági „trükköt”: a hagyományos angol diófák törzsére kisebb, fanyarabb, vörös héjú perzsa dióról származó ágakat oltottak, és ez a mesés termés lett a végeredmény! A vörös dió ára jellemzően kétszer olyan magas, mint a hagyományos fajtáké, de akik megkóstolták már, mind azt mondják, megéri az árát.

5. Bételdió
A bételdió valójában az Areca-pálma magja. A növény Polinéziától Dél-Ázsián át egészen Kelet-Afrikáig elterjedt. A diót általában levelekbe tekerve rágják meg – az élénkvörös maradványokat ezután kiköpik egy csészébe (vagy ahová éppen kényelmes).

A Távol-Keleten ez az egyik legnépszerűbb élvezeti szer: a bételdió-fogyasztók általában enyhe hatásról számolnak be, noha a termés toxikus, így az arra érzékeny embereknél súlyos szövődményeket okozhat akár már az első használat is.

A bételdió az 1990-es évek közepén Tajvanon élte fénykorát. Az ország autópályái mentén műanyag bódék jelentek meg, amelyeket hiányos öltözetű „Betel-lányok” működtettek, és egy-egy zacskónyi fűszerezett bételdiót kínáltak az arra járó kamionsofőröknek. Ennek hatására Tajvan éves mezőgazdasági termelésében a bételdió termelése a rizs után a második helyre emelkedett.

6. „Kukorica-dió”
A furán csengő „kukorica-dió” (Corn Nuts) nem dió, sőt, nem is az általunk ismert kukorica, hanem a Choclo (vagy Perui kukorica, más néven Cuzco) egy Peruban termő hatalmas szemű kukoricafajta. E népszerű nassolnivalót 1936-ban találták fel, de az eladások 1964-ben lendültek fel igazán, amikor a gyártók a csemegekukoricáról áttértek a Nina Muru kukoricára.

Az „inkák fehér kukoricája” 2,5 cm széles szemekkel rendelkezik, és miután Kaliforniában széles körben termeszteni kezdték, a „Corn Nuts” a ma ismert egyik legkedveltebb ropogós snackké vált. A hagyományosan elkészített, perui stílusú corn nuts-ot egy-egy tradicionális perui étteremben is megrendelhetjük, ha szeretnénk kipróbálni ezt a különleges csemegét. Bár úgy tartják, az a legjobb, ha több zacskóval betárazunk belőle, mert ha egyszer kipróbáljuk, bánni fogjuk, ha utána nem tudunk hozzájutni, kiváltképp, ha a mi hazánkban ez nem egy közismert sós rágcsálnivaló. 

7. Sulyom
Összeállításunk vélhetően legkülönlegesebbje ez az apró fekete denevérekre emlékeztető, bizarr formájú termés, amelyet „Denevér-dió”, „Bivaly-dió” és „Ördögszarv” néven is ismernek (hazánkban sulyom, vízi-gesztenye és Trapa – ez utóbbi a tudományos elnevezése, Trapa natans).

A denevér-küllemű termés magas keményítőtartalmú magot rejt, amit nyersen, főzve vagy sütve, vagy szárítva és őrölve porrá őrölve lehet elfogyasztani. Fűszerként leginkább indiai ételekhez passzol, de a világ számos pontján utcai árusoktól is megvásárolhatjuk, akárcsak a grillezett kukoricát.

Azoknak azonban, akiknek lehetőségük van megkóstolni ezt a gesztenyés-diós ízű különleges csemegét, ügyelniük kell arra, hogy véletlenül se félig nyersen (azaz nem kellően átsütve) fogyasszák, mivel ezek a termések gyakran egy fasciolopsiasis nevű parazitás betegséget terjesztenek. A szóban forgó paraziták akár 7,5 cm hosszúra is megnőhetnek és súlyos egészségügyi problémákhoz vezethetnek. 

8. Tigrismogyoró
A tigrismogyoró (Tigernuts) nem dió, és nem is tigrisektől származik… Hanem a vízipálma egyik rokona, amelynek aprócska gumóját számos történelmi kultúra, köztük az ókori Egyiptom is táplálékforrásként használt a dinasztiák korában. A tigrismogyoró nagyon tápláló, és számos alapvető ásványi anyagot tartalmaz, nem beszélve enyhén édes, diós ízéről.

Spanyolországban is népszerű, ott Chufa diónak nevezik. Magyarországon kedvelt halcsali, amit főként pontyozásra ajánlanak. A horgászoknak azonban tisztában kell lenniük azzal, hogy a tigrismogyorót be kell áztatni és meg kell főzni (hacsak nem készen veszik), különben megmérgezi a halakat.