Kevesen tudják, hogy mióta fogyasztunk epret, melyek voltak az első fajták, és milyen formában szerepelt ez a gyümölcs az uralkodók asztalán, a szent iratokban vagy akár a leghíresebb régészeti leletekben.
Európában évezredek óta léteznek eperfajok, mégis lehet, hogy Ön még sosem evett belőlük. Három faj (Fragaria vesca, Fragaria moschata és Fragaria viridis) képviseli a vad epret. A régészeti bizonyítékok szerint az emberiség már a neolitikum óta ismeri ezeket.
Az ókori Rómában az epret gyakran fogyasztották az Adonisz (Aphrodité istennő halandó szeretője) tiszteletére rendezett ünnepségeken, mivel a mítosz szerint az eper akkor nőtt első ízben a Földön, amikor Aphrodité könnyei összekeveredtek a halott Adonisz vérével, és a földre hullottak.
Vallási szimbólum
Európában az eper szimbolikus jelentőséggel is bírt. A középkorban az epret három zöld levéllel díszítve a Szentháromsággal hozták összefüggésbe. A lefelé „mutató” piros termések Krisztus vérének cseppjeit, fehér virágának öt szirma pedig az ő öt sebét jelképezte.
A gyümölcs a királyi családok kedvence volt: V. Károly, aki 1364 és 1380 között Franciaország királya volt, epret termesztett királyi kertjében. VIII. Henrik hírhedt lábszárfekélyét egy alkalommal „epervízzel” kezelték, ami arra utal, hogy a gyümölcsöt gyógynövényként is használták.
Az őslakosok szent gyümölcse
A Fragaria virginiana eperfaj Észak-Amerika egyik legnépszerűbb gyümölcse. A régió számos őslakos törzse számára szent gyümölcs. A cserokik szerint az epret a teremtő arra használta, hogy egyesítse az első férfit és az első nőt.
Az oneidák, akárcsak VIII. Henrik orvosai, gyógyászati célokra használták az epervizet. Sok törzs a júniust „eperholdként” ünnepli, mivel ekkor kezdődik az eper érése.
A Fragaria virginianát a franciák és az angolok fedezték fel Európának, amikor birodalmaik a 16. században megszállták a Teknős-szigetet (Észak-Amerika számos északkeleti őslakos csoport által használt elnevezése).
Ezek az észak-amerikai eperfajták különösen kicsik és édesek voltak. 1534-ben Jacques Cartier, az első európai, aki a Teknős-sziget belsejében járt, útijegyzeteiben leírta, hogy „a nagy folyó mentén és az erdőkben hatalmas epertermő területek vannak”.
A korabeli írásos emlékek szerint ezek az észak-amerikai eprek az 1600-as évek elején kezdtek megjelenni Franciaországban. Az első katalogizált említés 1601-ből származik, Jean Robin párizsi kertjéből, bár nincs egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy ki hozta ezeket a példányokat Franciaországba.
Második felfedezés
A Brit Birodalom a franciáknál valamivel később „fedezte fel” az epret Amerikában is. Az első angol gyarmatok telepes-gyarmatosítói közül többen is írtak az eperről. Thomas Hariot, a hírhedt Roanoke-sziget kolóniájának tudományos tanácsadója például ezt írta 1588-ban az új eperfajról: „Olyan nagyszerűek, mint amilyenek az angol kertekben vannak.”
Néhány évvel korábban magokat küldött vissza Angliába, de ezek nem fejlődtek megfelelően. 1643-ban Roger Williams, Rhode Island gyarmat alapítója leírta, hogy az őslakosok epres kenyeret készítettek, de „az angolok átlépték ezt a határt, és jó bort készítettek a gyümölcsből”. 1672-ben Robert Morison, az Oxfordi Egyetem botanikusa a Fragaria virginianát úgy nemesítette, hogy az angol éghajlaton is jobban termett.
A Fragaria virginianához hasonlóan a Fragaria chiloensist a leírások az európai fajtákhoz hasonlítják. Alonso de Ovalle jezsuita pap és az Arauco-háború krónikása azt írja, hogy „ízükben, illatukban és mennyiségükben is nagyon különböznek azoktól, amelyeket itt, Rómában láttam, mert olyan nagyra nőnek, mint a körte, és bár általában pirosak, de Concepciónban fehér és sárga fajták is vannak”.
Az őslakosok leigázása
Az eper történetének egyik legszomorúbb része az, amikor az őslakosok leigázásának igazolására használták, termékeny földjeik megszerzése érdekében. A mapuche és huilliche törzsek 1598-as lázadását követően a megszálló spanyolok jelentős veszteségek sorát szenvedték el, amit a hét város pusztulásának (1599–1604) neveztek el. A chilei katonák kénytelenek voltak újragondolni stratégiájukat.
1607-ben Alonso González de Nájerát a chilei főkapitányság kormányzója Spanyolországba küldte, hogy új stratégiát dolgozzon ki és erősítést kérjen III. Fülöp királytól. A háborúról szóló 1614-es beszámolójában – amely lényegében nem más, mint a mapuche nép rabszolgasorba taszítása mellett szóló, bővített érvelés – Nájera számos jelzőt szentel a chilei eper erényeinek ismertetésére.
Az eper hihetetlen ízének, illatának és megjelenésének részletes leírása része lehetett egy átfogóbb érvelésnek, amellyel Nájera arról akarta meggyőzni III. Fülöp királyt, hogy Chile meghódítása a terület termékenysége miatt támogatást igényel. Kéréseit azonban figyelmen kívül hagyták.
Egy évszázaddal később a Francia Birodalom képviselője utazott Dél-Amerikába. 1712-ben XIV. Lajos király egy Amédée-François Frèzier nevű kémet (akinek vezetékneve véletlenül a fraise, azaz a francia eper szóból származik) bízott meg azzal, hogy tanulmányozza az ottani spanyol gyarmatok védelmét. Bár Frèzier a hadsereg hírszerzésének alezredese volt, kereskedőnek adta ki magát, hogy a spanyol erődítmények után kémkedjen.
Frèzier azonban nem csak a védműveket tanulmányozta. Részletesen írt az őslakosok szokásairól és a növényekről, többek között az eperről is. 1714-ben visszatért Marseille-be, és epertöveket hozott magával – a 12 tőből 5 túlélte a Franciaországba vezető utat.
Megkezdődik az igazi nemesítés
A botanikusok hamarosan rájöttek, hogy a Fragaria chiloensis keresztezhető a Fragaria muschata vagy a Fragaria vesca fajokkal. A legjelentősebb keresztezésre 1765-ben került sor, amikor Antoine-Nicolas Duchesne francia botanikus sikeresen keresztezte a Fragaria chiloensis és a Fragaria virginiana fajokat.
Ezt a keresztezést Fragaria x ananassának nevezték el egy másik újvilági gyümölcs – az ananász – után, vélhetően az íze miatt. Miután a chilei faj mérete és az észak-amerikai faj édessége egyesült, a Fragaria x ananassa gyorsan Európa kedvenc fajtájává vált.
Amikor tehát beleharapunk egy eperszembe és megízleljük annak édes ízét vagy megcsodáljuk szépséges formáját és olykor igencsak nagy méretét, ugyanazokat a megfigyeléseket végezzük el, mint az elmúlt évszázadok katonái, kémei és tudósai.
Az eper mint gyümölcs és mint szimbólum kézzelfogható emlékeztetője annak, hogy még a mindennapi élet leghétköznapibb aspektusait is a gyarmatosítás alakította át olyanná, amilyennek ma, a modern világban ismerjük.
Fotó: Pixabay
