A juh- és kecsketartásban gyakran a koncentrált takarmányok kerülnek előtérbe, hiszen pontosan adagolhatók, és a termelésre gyakorolt hatásuk viszonylag gyorsan megmutatkozik. A bendő működését azonban nem önmagában az abrak, hanem mindenekelőtt a megfelelő mennyiségű és minőségű rostos takarmány tartja egyensúlyban.
Ha a széna, a legelőfű vagy más tömegtakarmány háttérbe szorul, annak következménye nem feltétlenül azonnal jelentkezik, de emésztési és anyagcsere-problémák egész sora indulhat el. Ezért az adag összeállításakor nem egyszerűen azt kell nézni, mennyi energiát kap az állat, hanem azt is, milyen körülmények között működik a bendő.
A rost nem egyszerűen „kitölti” az adagot
A juh és a kecske emésztése arra épül, hogy a bendő mikroorganizmusai képesek hasznosítani a növényi sejtfal alkotóelemeit. A rost fermentációja során illó zsírsavak – elsősorban ecetsav, propionsav és vajsav – keletkeznek, amelyek a kérődzők energiaellátásának meghatározó részét adják.
A megfelelő szerkezetű takarmány emellett kérődzésre készteti az állatot. A hosszabb ideig tartó rágás fokozza a nyáltermelést, a nyál bikarbonát- és foszfáttartalma pedig fontos szerepet játszik a bendő sav-bázis egyensúlyának fenntartásában. Éppen ezért nem elegendő kizárólag a takarmányadag nyersrost-százalékát figyelni: a rost fizikai szerkezete és emészthetősége, valamint az adag keményítőtartalma is meghatározó.
Az abrak mennyiségének van határa
A nagyobb tejtermelés vagy intenzívebb hizlalás magasabb energiaellátást követel, ezért ezekben az állományokban a koncentrátum nélkülözhetetlen lehet. A gond akkor kezdődik, amikor az abrak aránya túl gyorsan vagy túlzott mértékben emelkedik.
A keményítő gyors bendőbeli fermentációja fokozza a savtermelést. Ha közben kevés a kérődzést serkentő rost, csökkenhet a bendő pH-ja, megváltozhat a mikrobiom összetétele, és bendőacidózis alakulhat ki.
A szubklinikai acidózis azért különösen kellemetlen üzemi probléma, mert nem feltétlenül jár látványos tünetekkel. A takarmányfelvétel ingadozása, a bélsár állagának változása, a teljesítmény elmaradása vagy az általános kondíció romlása azonban jelezheti, hogy az adag összetétele nincs rendben.
A takarmányváltást a bendőnek is követnie kell
Nemcsak az adag összetétele, hanem annak változtatási sebessége is számít. A bendő mikrobiális közösségének alkalmazkodnia kell az új takarmányhoz, ezért az abrakadag jelentős növelése vagy a legelőre történő hirtelen kihajtás kockázatos lehet.
Különösen tavasszal érdemes erre figyelni. A fiatal, gyorsan növő növényzet könnyen emészthető, miközben szerkezete jelentősen eltér a téli szénáétól. A legelőre szoktatást ezért fokozatosan célszerű végezni, miközben továbbra is rendelkezésre áll száraz, strukturált takarmány. Ugyanez az elv érvényes akkor is, amikor a hizlalás vagy a késői vemhesség miatt növelik a koncentrátum mennyiségét.
A széna mennyisége önmagában keveset mond
Két, látszólag hasonló szénatétel takarmányértéke között jelentős eltérés lehet. A növényfaj, a kaszálás időpontja, az időjárás, a szárítás és a tárolás egyaránt befolyásolja a fehérje-, rost- és energiatartalmat.
Általánosságban a fiatalabb növényből készített takarmány emészthetőbb és tápanyagban gazdagabb, az érés előrehaladtával viszont nő a sejtfal és a lignin aránya, így romlik az emészthetőség. Ezért egy későn kaszált, elöregedett széna hiába áll korlátlanul rendelkezésre, nagy termelésű vagy késői vemhességben lévő állatok igényeit nem feltétlenül fedezi.
A penészes, dohos vagy erősen poros szálastakarmány pedig nem egyszerűen gyengébb minőségű takarmány: állategészségügyi kockázatot jelent, ezért különösen a vemhes és termelő állatok esetében nem célszerű felhasználni.
A késői vemhesség külön takarmányozási helyzet
A vemhesség utolsó heteiben egyszerre két folyamat nehezíti a takarmányozást: gyorsan emelkedik a magzatok tápanyagigénye, miközben a növekvő méh miatt csökkenhet a bendő rendelkezésére álló tér és ezzel a takarmányfelvétel. Több magzat esetén ez különösen nagy terhelést jelent. Egy 70 kilogrammos, ikreket hordó anyajuh metabolizálhatóenergia-igénye a korai vemhességhez képest a késői vemhességben mintegy 36 százalékkal emelkedhet. A vemhességi toxémia kockázata ráadásul nemcsak a sovány, hanem a túlkondicionált állatoknál is nagyobb.
Ez fontos pontosítás: a vemhességi toxémia megelőzésének nem az a lényege, hogy egyszerűen „sok rostot” vagy éppen kevés koncentrátumot kapjanak az állatok. A késői vemhességben megfelelő energiasűrűségű, jó minőségű takarmányadag szükséges, amelyet a kondícióhoz és lehetőség szerint a magzatok számához igazítanak.
A hímivarú állatoknál az ásványianyag-arányra is figyelni kell
A nagy gabonaarányú takarmányozás a hím bárányok és gidák esetében húgykövességre is hajlamosíthat. A gabonafélék foszforban viszonylag gazdagok, kalciumban viszont szegények, így egy rosszul összeállított koncentrátumdús adag könnyen felboríthatja a kalcium és a foszfor arányát.
A Mississippi State University kecsketakarmányozási útmutatója 2:1 körüli Ca arányt javasol, és ugyancsak felhívja a figyelmet arra, hogy a foszforban gazdag gabonaalapú adagok növelhetik a húgykövesség veszélyét. A teljes adag ásványianyag-ellátását ugyanakkor mindig együtt kell értékelni, és a folyamatos, megfelelő ivóvízellátásról sem szabad megfeledkezni.
Takarmányvizsgálat nélkül az adag jelentős része becslés
A saját széna vagy szenázs laboratóriumi vizsgálata jóval több információt ad annál, mint amit szín, illat vagy tapintás alapján meg lehet állapítani.
Ennek különösen akkor van jelentősége, ha ugyanabból a takarmányból vemhes, szoptató és növendék állatok is kapnak. Az eltérő élettani állapotok tápanyagigénye ugyanis nem azonos, ezért nincs olyan általános széna–abrak arány, amely minden állományban és minden termelési szakaszban biztonságosan alkalmazható.
Képek: Pixabay.
Szereti az Agrofórum cikkeit? Állítsa be, hogy gyakrabban jelenjenek meg a Google keresőben!
