Rovarölő szerek: valóban mind méreg?

Azonban fontos tudnunk, hogy az integrált növényvédelem alapja az okszerű szerhasználat. Tehát csak akkor és csak ott használjuk a kémiai növényvédő szereket, ahol az kellően indokolt.

Vajon milyen elemek, milyen vegyületek tartoznak ma a rovarölő szerek közé? Milyen lehetőségek adottak, miközben a „zöldítés” hatására egyre több készítményt vonnak ki a piacról, a növényorvosok és a termelők mozgástere pedig egyre szűkösebb? Ezeket a kérdéseket járjuk körbe a következőkben.

Veszélyes kezdetek

Az elmúlt évszázadokban, amikor a célzott növényvédelem még gyerekcipőben járt, számos, mai szemmel nézve durva és kifejezetten veszélyes, ténylegesen mérget használtak a kártevők féken tartására. Gyakori volt a nikotin és az arzén használata is. Utóbbi az egyik hazai sorozatgyilkosság főszereplője is volt – gondoljunk csak a tiszazugi méregkeverők ügyére.

A technológia fejlődésével és a növénynemesítéssel azonban egyre hatékonyabb módszereket sikerült kidolgozni a szakembereknek. Megjelentek a kifejezetten rovarkártevők ellen kifejlesztett hatóanyagok – ezek közül talán a leghíresebb a diklór-difenil-triklóretán, magyarul DDT, melynek kifejlesztője, Paul Hermann Müller Nobel-díjat is kapott munkájáért.

Ez a készítmény segített többek között a II. világháborúban gyakori járványok visszaszorításában. Az 1960-as évekig hazánkban is meghatározó szerepe volt: porozó anyagként és permetlé formájában is alkalmazták. Sajnos csak idővel jöttek rá a hosszú távon kiváltott káros hatásaira. A készítmény még a mai napig is megtalálható, kumulálódva az alsóbb talajszelvényekben.

Szerek és hatásmódok

Felhasználás módja szerint megkülönböztetünk csávázószereket, raktárban és üvegházakban használható készítményeket, levélzoocideket és talajfertőtlenítőket. Az elmúlt évtizedekben kivonásra kerültek a szerves foszforsav-észterek, amelyeket az utóbbi években már csak eseti engedéllyel lehetett felhasználni, például olyan komoly kártevők ellen, mint a vértetű vagy a körtelevélbolha.

A mai rovarölő szerek között már a legelterjedtebbek az idegi alapon működő piretroidok, amelyek a kártevők idegcsatornáin keresztül hatnak. A piretroidok legnagyobb előnye, hogy gyorsan lebomlanak, és kevés az esélye, hogy a kész termékbe kerüljenek. Hátrányuk viszont, hogy kontakt hatásúak, tehát csak akkor hatékonyak, ha közvetlenül a kártevőre jutnak.

A kártevő lepkék lárvaalakjai ellen hatásosak a különböző kitinszintézis-gátlók, illetve a vedlést serkentő készítmények. Ezek a termékek az emberre kevésbé veszélyesek, mivel a rovarok hormonháztartásában fellelhető vegyületeket tartalmaznak.

Alternatív megoldások

A számos vegyületen kívül már sok más módja is van a kártevők távoltartásának. Olyan módszerek, amelyek abszolút veszélytelenek az emberi szervezetre. Klasszikus példa az elemi kén használata. A por vagy folyadék alapú készítmények nemcsak lemosó permetezőszerként hatásosak, de a szúrós illatuk repelens hatást gyakorol számos atka- és levéltetűfajra is.

Biológiai módszerek: feromon, csapda, légtérterítés

Az elmúlt évtizedben nagy népszerűségnek örvendett az almamoly elleni védekezésben a légtérterítéses módszer. Habár költséges és bonyolult kivitelezése miatt nem igazán terjedt el, mégis egy emberi szervezetre veszélytelen alternatívát jelentett a növényvédelemben.

Számos bioültetvényben elterjedt módszer a tömegcsapdázás lehetősége, amelyben különböző színű ragacslapokkal szorították a kártevők mennyiségét a gazdasági küszöbérték alá. Ez főleg kisebb kertészetekben, üvegházakban hatásos.

A cserebogarak például átlagosan négyévente képesek egy az átlagostól nagyobb felszaporodást produkálni. Ilyenkor a kékszínű varsacsapdák segítenek az ökológiai gazdaságokban csökkenteni az imágók létszámát.

A szabályozás célja: egészségvédelem

A technológia fejlődésével újabb és újabb módszerekkel leszünk képesek megvédeni terményeinket. A szigorú szabályozás nem a gazdák ellen lett bevezetve, hanem a fogyasztók egészségét hivatott szolgálni.

^{Képek: Pixabay}