A josta vagy más néven ribiszkeköszméte évtizedek óta ismert a bogyós gyümölcsökkel foglalkozó kertészek számára. Természetes rügymutációval, vagy nemesítéssel jött létre ez a különleges cserje. Vajon miért annyira ritka a hazai termesztésben? A következőekben erre a kérdésre próbálunk választ találni.
A josta nevet hazánkban fajnévként használjuk, de legalább ilyen joggal nevezhetnénk fajtanévként is. Ennek az az oka, hogy hazánkban ez a fajta terjedt el a számos másik fajtahibrid közül, számos termelő pedig ezen a néven ismerte meg.
Maga a szó a német Johannisbeere (fekete ribiszke) és a Stachelbeer ( köszméte) első szótagjainak összevonásából ered.
A nemesítés végén, 1953-ban R. Bauer ezen a néven jelentette be az új fajt. Latin neve a Ribes x nidigrolaria lett, amely a 2 alapfaj tudományos neveiből alakították ki. Magyarországon is sikerült a köszméte és a fekete ribiszke keresztezése, rikő néven, de a tudományos vizsgálatok nagy része a jostát vette górcső alá.
A fajok nemesítése és keresztezések célja az volt, hogy magas C-vitamin tartalmú, jól termékenyülő, színanyagban gazdag, tüskementes, és a fekete ribiszkénél nagyobb gyümölcsű fajt hozzanak létre. A célkitűzés sikerült, és az új faj meghaladta az ősök paramétereit cukor-, sav- és vitamintartalomban is.
Környezeti igényét tekintve a csapadékos, kötöttebb talajokat kedveli. Az északi országrészeken sikeresen termeszthető, félárnyékban, rendszeres csapadék- és tápanyag-utánpótlás mellett kiskerti körülmények között is sikeresen termeszthető.
Azonban fontos kiemelni, hogy a légköri aszályt, és a nyári hónapokban jellemző napégést rosszul viseli, a lombozatot ledobhatja idő előtt. Továbbá érzékeny az áprilisi fagyokra, géncentrumából adódóan (Észak-Németország) a téli hónapokban jellemző mínusz fokokra toleráns.
Biológiai érettségi fokát június harmadik hetében éri el, tehát a korai gyümölcsök közé tartozik. Hazánkban a gyakori korai tavaszi fagyok, a munkaerőhiány, a kiegyenlítetlen csapadékeloszlás, a megváltozott klimatikus tényezők miatt nem terjedt el, a magas biológiai értéke, és a szerteágazó felhasználhatósága ellenére sem.
A gyümölcsfaj kártevői közül érdemes megemlítenünk az üvegszárnyú ribiszkepillét, a takácsatkát, pajzstetveket és levéltetveket. Illetve a sodrómolyokat és kendermagbogarakat is mint potenciális kártevőket.
A gombabetegségek közül pedig az amerikai lisztharmat, és a drepanopezizás levélfoltosság emelhető ki. Érdemes odafigyelni ezen kívül a sásrozsda és a szürkepenész kialakulására is. Ezen kórokozók jelenléte megpecsételheti a cserjék további sorsát.
Kiskertekben azonban javasolható a termesztése, az aranyribiszke alanyra oltott jostából kis fácska nevelhető, amelynek a 40-50 cm-es törzse megkönnyíti a termékenyülést, de a betakarítást és a bogyók érését is gyorsítja. Könnyebb a termővesszők metszése, és a korona kialakítása.
Ezeknél az alannyal rendelkező bogyós gyümölcsöknél egy nyitott 3-4 termőgallyból álló koronát alakítunk ki, 2-3 évente pedig vissza ifjítjuk, ezáltal serkentjük a termőrészek megújulását is.
Tápanyag-gazdálkodás szempontjából a terméskötődés előtt érdemes szilárd szintetikus, illetve szerves trágyával ellátni a töveket. Érdemes a szüretig még 2-3 db káliumban gazdag lombtrágya alkalmazása, ugyanis ezzel növelhető a gyümölcs cukor- és színanyag-tartalma is.
A 2-3 éves fácskák már képesek 20-60 dkg termést hozni, előnye továbbá, hogy közel ültethetőek egymástól a tövek (70-100 cm) a bogyók betakarítása gyors és egyszerű a tövisek hiánya miatt.
Felhasználása és tárolása a klasszikus módon megoldható, befőttként, gyümölcsléként és lekvárként is közkedvelt. Alig igényel tartósítószert, és akár évekig is eláll a raktárak polcain romlás nélkül.
Nagy előnye, hogy egyesíti a ribiszke frissítő ízét és a köszméte savanykás zamatát. Az átlagos C-vitamin tartalom aránylag magas, (35-40 mg/100 g). Befőzve, tartósítva nem veszít ízvilágából, a bátor kerttulajdonosok jostabort is készítenek belőle, amely a versenyek kuriózumának számít.
(Fotó: wenzlerdesign/Pixabay)
